A hosszas török uralom, a felszabadító háború és a Rákóczi- szabadságharc lezajlása után pusztán állott nem csak a mi Szarvasunk környéke, de messze vidékek a megyében és azon túl is. Magyarországnak azon része, amely ma a leggazdagabbak közé tartozik, a legszegényebbek közé volt sorolható. Munkás kezektõl, amelyek megmûvelték volna és földesuruktól, akik fejlõdését irányították volna, elhagyatva állott. Új lakosoknak kínálkozott így letelepedésre, új birtokosoknak birtokbavételre. Az a Szarvas tehát, amely 1722-ben keletkezett, egészen új, a régihez annak semmi egyéb köze nincs, mint a hely és az éghajlat, amelyen és amely alatt alakult. Mikor a keresztény seregek az ország egyes részelt visszafoglalták a töröktõl, a felszabadult területeket gazdátlanoknak, tehát rendelkezési állományban levõknek tekintette a kincstár s azokra sietett rátenni a kezét, legalább addig, még a törvényes tulajdonos jelentkezett. A régi birtokosoknak törvényes jogukat az illetõ birtokra az ú. n. neoacquistica commissio elõtt kellett igazolni, amely mint Bécsben székelõ, németekbõl álló bizottság nagy diadalának tekintette, ha egy-egy régi birtokos családot elegendõ jogcím nélkül régi, de hosszú idõk folyamán nem használt birtokától megfoszthatott s azt a kincstárnak foglalhatta le.

Az ilyen erõszakos foglalásoknak egyik klasszikus példája volt Békés vármegye is. Mikor a török uralom alól felszabadult, egy ideig katonai izgatás alatt állott, majd 1695. táján a kincstáré lett, amelyet tehát a király szabadon adományozhatott kedvelt embereinek. Így jutott többi közt Szarvas is abba a helyzetbe, hogy mint valami apró pénzzel fizessen vele a kincstár olyan szolgálatot, amely neki hasznos volt. Sem az 1715-ben területére reflektáló Péchi István és Guthi Sándor, sem a Veér, Ábránfy és Nadányi családok örökösei sem jártak el sikerrel, mikor jogos tulajdonul maguknak követelték. Szarvast nagyon sok más birtokkal együtt báró Harruckern János György hadi élelmezési biztos kapta meg, aki a felszabadító, a spanyol örökösödési, majd az 1716-18. török háborúban szerzett magának, mint hadseregszállító, érdemet a királyi jutalomra.

Szarvas akkor nem falu, csak puszta volt. Helyén Markovitz leírásai alapjára kiöntéses, mocsaras, nádas rétséget kell képzelnünk, amely a gólyák, vadlibák, darvak hazája volt, de nem embereké. Maga az adományozó kincstár is az akkori állapotok szerint becsülte fel a Harruckernak adott birtokot, mikor az egésznek értékét (melynek Szarvas csak elenyészõ csekély részét tette) 24.000 frtban állapította meg. De Harruckern, a már addig is tekintélyes vagyonú élelmezési biztos, nem a Pató Pál-ok gárdájához tartozott. A benne erõsen kifejtett gyakorlati érzékkel elejétõl fogva tisztában lehetett azzal, hogy ez a föld értékes, csak a munkás kéz hiányzik ahoz, hogy ércékét ki is aknázhassa. A maga meggazdagodására gondolt, mikor elhatározta benépesítését s az egész ország gazdagodását okozta vele; az önérdekbõl közérdek lett, aminthogy a régi magyar nemesség virágzása is nem egy osztálynak csupán, de az országnak s a virágzása volt. Harruckern felhívására Csabáról, Nográdból, majd Gömörbõl, Abaujból, Zólyomból és Pest vármegyébõl megindult a bevándorlás Szarvasra is. Az elsõ bevándorlok tótok és evangelikusok voltak. Tessedik szerint az elsõ betelepülõ Valentik Pál volt, akit régebbi lakóhelyétõl Osztroluczkynak neveztek el. A települni óhajtok Sporer János uradalmi íntézõnél jelentkeztek s elõadták feltételeiket. Markovitz szerint (közli Zsilinszky) kérelmük a következõkre terjedt ki : szabad vallásgyakorlat, egy idõre való felmentés az úrbéri terhek alól, egy szárazmalom építhetése, továbbá a korcsmák; mészárszékek s a halászat jövedelmeinek részükre való biztosítása, végül, hogy az urasági erdõkbõl fát kapjanak házaik s templomaik építésére. Kérelmüket, melynek legfõbb és legérdekesebb pontja az volt, hogy két évre felmentsék õket az úrbérí terhek alól, elfogadták- s szerzõdést csintáltak 1722 július 23-án. Ezt a szerzõdést, mely az azon korban szokatlan kiváltságokat foglalta magában, Tessedik szerint Hrdina ev. lelkész, mikor elhagyta Szarvast, elvitte magával.

Elképzelhetjük, milyen vonzó lehetett a Szarvasra való település; kívált ev. vallású jobbágyokra nézve. Szinte 1848-ki állapotokba csöppent ide a települõ. Így érthetjük azt is, hogy utóbb sokan más vidékekrõl erõvel is Szarvasra szöktek, otthagyva addigi földesurukat. Legnevezetesebb ilyen-eset volt már az elsõ években az aszódi jobbágyok Szarvasra szökése, akikért a Podmaniczky- család 1734-ben pert indított Harruckern ellen. A királyi tábla.-kilenc évi perlekedés után úgy döntött, hogy Harruckernnek 17 családot vissza kellett adnia; 16-ot pedig 1600 forintért kellett megváltania s a 300 frt. perköltséget is viselnie. Ez a 16 jobbágy a következõ volt: Benko István, Nagy György Márton, Nagy György Erzsébet, Kurucz Márton, Konya György, Konya András, Kurucz János, Masznik Péter, Komarik Mátyás, Szabovits Dámos; Kolompár András és György, Moravszky Márton, János és Pál, Darabos Mihály és özv. Kurucz Andrásné. 1747-ben Balassa PáI és Mocsári Pál nógrádi birtokosok követeltek vissza Szarvasra szökött jobbágyaikat. Az elsõ évben letelepült kb. 300 lélekre menõ laposság azonnal községgé szervezkedett. A község elsõ bírája Kugyela János, jegyzõje Fábry Sámuel, papja Hrdina András, tanítója Deutshenshmíed Dániel lett. Ezek mellett állottak mint elõljárók -legalább is a következõ évektõl fogva - a törvénybírák, a pénztárnok, a kisbírák; malombírák. halászbírák; hadnagyok; éjjeli õrök s a 12 esküdt. Az esküdtek szám-át 1748-ban, úgy látszik, a felszaporodott teendõk miatt, 24-re emelték, de hivataluk csak egy évig tartott, bizonyságául annak, „hogy arnit 12 elöljáró nem tud elvégezni, azt 24 sem tudja" - írja gúnyosan Tessedik.

Nemsokára tehát újra 12-re szállították le számukat, A községnek ilyenformán összeállított tanácsa : fõbíró, törvénybíró, 12 esküdt, intézte annak ügyeit, ami akkor alig állott másból, mint hogy az urasági törvényszék, az ú. n. úriszék jóváhagyásával ítélt a kisebb büntetésekben és perekben; a nagyobbakat egyenesen az úriszékre relegálván. Utóbb a pénztáros mellé, aki csak a készpénzeket kezelte, külön gazdát állítottak, akí a község belsõ gazdaságát vezette. A hadnagyok és éjjeli õrök, valamint a kisbírák a bírónak, a malom-, bor- és halászbírák a gazdának a dolgaiban segédkeztek. A legérdekesebb azonban a község akkori szervezetében, hogy az egyháztól alig volt elválasztva. Község és egyházközség ugyanaz voltak. A község elöljárósága az egyház fejét a maga fejéül is elismerte s az elsõ évtizedekben évenként új év elõtt vagy után, a templomban az oltárnál, a község vénei jelenlétében a pap kezébe tette le az esküt. Az egyház papja aztán olykor, mint az erélyes Markovitz tette, valóságos diktátori hatalmat gyakorolt a községben ; papi hivataloskodása mellett õ volt az erkölcsök, közcsend és rend szigorú õre, õ készített fegyelmi tõrvényeket a község lakosai számára.  Tessedik írja, hogy az õ papságának elsõ éveiben is még ez a hierarchikus állapot volt meg, A változás úgy következett be, hogy 1775-ben a Hárruckern család fiága ki, halt s a leányági leszármazottak öt részre osztották az egész birtokot ; egyik rész volt a szarvasi, amely akkor külön jószágigazgatót kapott. Ez a jószagigazgató aztán, mivel csak Szarvasra kellett felügyelnie, közvetlenül gyakorolhatta a felügyeletet s a papok addigi hierarchiáját megszüntette. A község és az egyház ettõl fogva külön vált, ami persze nem történhetett elõzetes súrlódások, egyenetlenkedések nélkül.

A lakosok azonban földesuraikkal jó viszonyban voltak mindvégig. 1769-ben pl. a földesúr által intézett kérdésekre felelvén, bevallották, hogy eladdig semmiféle úrbéri kötelességeket nem teljesítettek, hogy robot nincs, évenként mindössze háromszor vagy négyszer kötelesek szolgálni szekerekkel vagy gyalog, a kilencedet hol megváltják pénzen, hol természetben megadják, szabad költözködési joguk meg van és hogy három évrõl három évre megújítják a földesúrral a letelepedéskor kötött szerzõdést. Ezenkívül olcsó áron bérbevették a korcsmákat, malmokat, mészárszéket. a halászati és vadászati jogot s rnindenekfelett potom áron bérelték ki az egyes pusztákat. Így 1760-ban a kánrévei puszta Szarvashoz tartozó részéért 150, a kákai pusztáért 240, a nagydécsiért 300, a kis décsiért 400,a kondorosiért 400 frtot; 1768-ban a kis décsiért 465, a nagy décsiért 300, a kondorosiért 900, a csejtiért 300 frtot, 1791-ben pedig a kondorosi és csákói holdakért holdanként 35 krajcár, 1804- ben ugyanazokért holdanként 64 krajcár haszonbért fizettek. 1760-ban a kompért évi 200 frt. bért fizettek. Ugyanezen évben a korcsmák, malmok, mészárszékek, halászat, faszállítás és urasági illetékek fejében összesen 1405 frtot fizettek, mikor is 4 szárazmalom, 3 korcsma és 1 mészárszék volt. 1804-ben a malmokért 124, a kondorosi korcsmáért 400, 1807-ben 13 malomért 12 forintjával összesen 156 frtot fizettek. A robot megváltására nézve érdekes az 1804-ki szerzõdés.

Ez évben a lakosokra a rendes kivetés szerint 50959 gyalog robot nehezedett volna. Ebbõl a földesúr 18858-at kívánt, a többit, vagyis 32101 napot egyenként 12 krajcárral lehetett megváltani. A jobbágyi és földesúri viszonyokat tekintve tehát Szarvason nem lehetett szó jobbágyi elnyomatásról. Itt a nép ezért szinte patriachális egyetértésben élt humánus földesuraival. Hogy aztán mennyire szerették földesurukat és hogy még mikért szerették, arra nézve érdekes esetet ír le Tessedik. 1745-ben a földesúr Bécsbõl Szarvasra jövén, szarvasi jobbágyai néhány falu távolságáig elébe mentek. Egy Kmety Mátyás nevü paraszt fia lováról lebukott, közben a kengyelben megakadt s a ló halálra hurcolta. Harruckern nagy részvéttel volt az apa iránt s azt megajándékozta. Könnyekig meghatották õt ekkor az apa azon szavai, hogy sajnálja õ ugyan fiát, de vigasztalja azon tudat, hogy az jóságos földesura szolgálatában áldozta fel ifjú életét.  Jobbágyai szeretetét jellemezte ez a mondás is: áldott az a föld, amelyen Harruckern uralkodik. Az is ritka eset, hogy egy 1777-ben meghalt gazdag szarvasi méhész, Debnár Mihály, végrendeletében a földesúrnak is hagyott 200 frt.-ot. Bizonyára a fenti okokon kívül az is hozzájárult ehez a nagy és általános népszerûséghez, hogy a szarvasi földesurak érintkezése nyájas, közvetlen volt jobbágyaikkal, azok elöljáróival.

Mikor pl. Harruckern 1746-ben Szarvason tartózkodott, Markovitz lelkésznél lakott. Harruckern János György, az alapító, 1742-ben halt meg.Unokájának, Ferencnek, 1775-ben történt halálával a család fiága kihalt. Ferencnek egyik leánya, Mária Anna, gróf Stockhammer Józsefhez ment nõül. Az õ leányaiktól örökölték a szarvasi birtokokat a gróf Bolza, báró Schröffl, gróf Eszterházy és gróf Mittrovszky családok. Szarvas történetében közölök a legnagyobb szerepet a gróf Bolza-család játszotta, amely olasz eredetû. A családnak a grófi rangot báró Bolza Péter, a Maria Terézia-rend lovagja szerezte a katonai pályán szerzett érdemeivel. 1792-ben kapott magyar honfiúságot, de már elõbb, 1790-ben osztrák bárói, 1808-ban pedig osztrák grófi rangra emeltetett. Nõül vette gróf Stockhammer József leányát, Antóniát, akivel 1798-ban megkapta a Harruckernek birtokainak szarvasi részét s mindjárt le is költözött Szarvasra. Egyébként a gróf Bolza-családnak Szarvason szerepelt tagjai származását a következõ táblázat tünteti fel: