El lehet mondani, hogy a földesurak és jobbágyaik közti viszony végig a legjobb volt Szarvason. A szerzõdések három évenkénti megújításánál már csak a múltban gyökeredzõ jogszokás is arra vezérelte a földesurat, hogy keményen ne bánjon el jobbágyaival, hogy azoknak vállaira nehéz terheket ne rakjon. Azonban a kor, amelynek a határát most átléptük, „reform kor" néven ismeretes a magyar történelemben. A reformok egyik legfõbbje pedig a jobbágy felszabadítás volt. Ez elõl a szarvasi jobbágyság sem zárkózhatott el, mert bármennyire kielégítõ is volt a helyzete mint jobbágynak, helyzete mégis csak a szolgaság rendszerén nyugodott. Az egész Európa leszámolt már akkor az ilyen rendszer maradiságával ; Magyarország pedig akkor sietett leglázasabban az európai civilizáció utjára lépni. A földesúri hatalom alól való felszabadulás által Szarvas község szabad és önálló lett. Olyan a jelentõsége ennek az eseménynek reá nézve, mint az angolokra az õ nagy alkotmánylevelüknek, a magna chartá-nak a kiadása. Egy történetírójuk azt mondja, hogy az angol népnek a történetérõl csak akkortól fogva lehet beszélni, addig csak angol királyokéról. Ilyen a helyzet Szarvas történetében is a régi földesúri viszonyok megszüntetése folytán, úgy, hogy el lehet mondani, hogy az új Szarvas történetében az alapítás óta mai napig ennél fontosabb esemény nem törtért.

A szarvasi jobbágy, mint láttuk, eddig a földnek, amelyet mûvelt, nem tulajdonosa, csak haszonélvezõje, a község pedig a földesúr községe volt. A föld használatáért megállapított bérrel és szolgálatokkal tartozott a község a földesúrnak, ugyanígy a mész árszékek, korcsmák, stb. használatáért, vagyis az u. n. regálékért. Marháját, lovát, nem a saját, hanem az uraság legelõjén legeltette ette, közösen az uraság állataival. Épen az utóbbi miatt, a dolog természetébõl kifolyólag, sok apró kellemetlenség volt. Ezért, mihelyt a jobbágyfelszabaditó reformok országosan megindultak, a szarvasiak legelsõ kívánsága az volt, hogy az addig közösen használt legelõbõl különítsék el azt a részt, amelyen csak az õ állataikat fogják legeltethetni. 1835-ben tehát egy 80 tagú bizottság tárgyalt e kérdésben a földesúrral s vele a legelõ elkülönítési egyezséget megkötötte. Az egyezség szerint a jobbágyi legelõilletõséget minden jobbágytelek után harminckét 1200 négyszögöles holdban állapították meg s az így kijött 15680 holdat kitevõ legelõt Kákán hasították ki.

Ebbõl azonban nagy zavar származott. A legelõelkülönités, természetesen, nem történhetett meg úgy, hogy minden egyes lakos érdekét egyformán kielégítse. És minden idõben akadnak olyanok, akik a maguk apró személyes érdekeit nem hajlandók a közért feláldozni. Így Kovács Pál és Kovács András jobbágyok a kihasított legelõnek sem mennyiségével, sem minõségével nem voltalk megelégedve. Felbiztatták a lakosság egy részét, kiadván a hamis jelszót, hogy az egész egyezség a megvesztegetett elöljáróság mûve. Márc. 1-én, a legelõelkülönítés után következõ vasárnapon tehát a templomból kijövõ néptömeg, élén a két Kováccsal, Hellebranth János jegyzõt és a többi elöljárókat megtámadta, a mostani gróf Bolza Géza-féle Kastély helyén álló községháza felé nyomta, szidalmakkal, agyonveréssel fenyegetve követelve tõlük az egyezség széttépését. A lázongásnak aznap Boczkó Károly szolgabíró ígéretei, csillapító szavai véget vetettek ugyan, de az márc. 3-án újúlt erõvel kitört.  Ismeretlen tetteseit felgyújtották Hellebranth jegyzõ tanyáját, a következõ vasárnap pedig új zajos tüntetést rendezve, csak akkor nyugodtak meg némileg, mikor értésükre adták, hogy másnap megyei küldöttség jön igazságot szolgáltatni. A Horváth Antal másodalispán vezetésévéi megjelent megyei küldöttség elõtt másnap megismétlõdtek az elõbbi jelenetek. Az egész szerzõdés megsemmisítését követelték. A küldöttség azonban megtudta, hogy a néptöbbség azt fenntartandónak véli, ezért úgy döntött, hogy legközelebb tartandó nyilvános népgyûlésen szavazással döntenek a kérdésben. De a szavazásra kitûzött napon a lázongók, érezve, hogy szavazás esetén vesztett ügyük van, óriási lármával a szavazást megakadályozták. A küldöttség most a béke kedvéért megtette azt, hogy a szerzõdést nyilvánosan megsemmisítette s az elkülönített legelõ határdombjait széthányatta. De az így elért eredmény a lázongokat még elbizakodottabbakká tette s a lázongást egész forradalmi irányúvá fejlesztette.

Így Krajcsi György jobbágy az õt munkára serkentõ uradalmi tisztnek oda vágta : „nem azért jöttünk ám ide, hogy marháinkat megerõltessük, hanem csak hogy mozogjunk s a nap lementét várjuk - amely gazda pedig ezentúl az uraságnak átaljában, vagy mértékes robotot fog szolgálni, agyonverjük!" Egy Palitska János nevû azt is kijelentette: „az urakat fogjuk ölni s rabolni fogunk; én fiammal egyûtt kuruc (!) leszek." Valóságos Dézsa György kora éledt fel tehát s a fellázadt nép szinte napról-napra leste az alkalmat, hogy a forrongást erõsíthesse. Így mikor megtudták, hogy az uradalom egyik birtokosa jószága egy részét legeltetési joggal együtt bérbe adta s a bérlõ közel 400 drb. birkáját a közös legelõre hajtatta, márc. 29-én, az istentisztelet után új nagy zavargást csináltak s azt egy hét múlva megismételték. Ez alkalommal Darabos nevû lázító Folkusházy József uradalmi tisztet kalapja leütésével tettleg is bántalmazta.  Ugyanaznap délután a Somovin-korcsmában gyûlést tartottak s azon elhatározták, hogy a tettleges erõszak útjára lépnek. A gyülekezés a Strázsa halomnál volt, onnan mentek mintegy negyven kocsival a földesúr Bécsi majorja ellen, ahol az alispánnak megparancsolták, hogy a birkákat azonnal hajtassa el a közös legelõrõl. Másnap, hogy meggyõzõdést szerezzenek, vajon parancsuknak eleget tettek-e, a két Kovács, továbbá Sinkovics Márton, Veígel Mihály, Czinkotszky Sámuel, Sovány Mihály és Hrivnák Mihály Décsre mentek: Ott Rab János uradalmi tiszt csitításaira fenyegetõdzeni kezdtek, a birkákat elhajtották s olyan kijelentéseket is tettek, hogy az uraságot nem illeti meg a földbirtok.

Ekkor végre a szolgabíró is a cselekvés terére lépett. A megyei küldöttségnek Szarvasra érkezéséig is a két Kovácsot maga elé idézte s megparancsolta nekik, hogy a küldöttség megérkezéséig házaikból ne mozduljanak ki. Azok erre megszöktek, amely cselekedetükkel bizonyitották, hogy bûnösöknek érzik magukat s egyúttal jelt adtak a lázadás csökkenésére. Ápr. 11-én a küldöttség megérkezett s hat fõcinkost azonnal elfogatva, megkezdte a kihallgatást. Mikor épen a hatodiknak, Feder Mátyásnak a kihallgatására került volna a sor s azt a pandúrok a börtönbõl a községházára akarták kísérni, újbol kitört a lázadás. Federt, bár õ maga tiltakozott ellene, ki akarták szabadítani s csak a Szarvason állomásozó dzsidás ezrednek a községházán felállított százada gátolta meg az erõszakot. A küldöttség tagjai most a nép közé siettek, megpróbálva azt csendesiteni. A tömeg a rabok kiszabaditását követelte. Egyikük a katonasághoz fordult s egész forradalmi hangú szónoklattal próbálta azt kötelességétõl eltéríteni. Erre a küldöttség taktikát változtatott. A katonaság parancsot kapott a legszájasabbak befogatására s a tömegnek kihirdették, hogy ha nem adja fel a harcot, katonai erõvel verik szét. Erre a lázongás lecsillapult. A küldöttség másnap valami 60 lázongót befogott.

A kedélyek végleges lecsendesítése végett a küldöttség öszszeírta a népnek jobbágyi panaszait is. És itt érdekes meglepétésben volt része: a panaszok közt egy sem volt, amely a legelõ elkülönítési ügyre vonatkozott volna. Ennek azonban egyik oka az is volt, hogy tudtokkal a két Kovács felfolyamodást intézett a helytartó tanácshoz ebbeli sérelmeik orvoslásáért. Végre az egyik Kovácsot Szentandráson, a másikat Szarvason elfogták. 1835 szeptemberében már 69 fogoly ült a megye börtönében. Az ítéletet csak 1836 aug. 29-én hozták meg. Kovács Pált másfél évi vason, közmunkában és hetenként két napi böjttel töltendõ börtönre, Kovács Andrást ugyanerre, Sinkoviczot hasonló feltételek mellett egy évre, a többit rövidebb-hosszabb ideig tartó fogságra és megbotoztatásra ítélték. Ez a lázongás, amelynek a lefolyása igen jellemzõ az ezen években többször forrongó szarvasi népre, egyik hatásában azt mutatta meg, hogy mennyire elhibázott taktika az ilyen lázongókat tapintatosan próbálni lecsendesíteni. A másik, érdemben való hatása a legelõ elkülönítés tényének egy évtizeddel való hátráltatása s így igen hátrányos volt a község fejlõdésére. Hosszú vizsgálódás, perlekedés indult most meg, amely csak akkor végzõdött a legelõ- elkülönzésí szerzõdés megkötésével, amikor Szarvas úgyis örökre és teljesen megváltotta magát a földesúri hatóság alól. Az örökváltság lehetõségét az 1839/40. országgyûlés mondta ki. Szarvason általános volt a felfogás, hogy a község haladásának erõs tényezõje lenne, ha a lakosság felszabadítaná magát. Legjobban buzgólkodott Jancsovics István ev. lelkész, aki röpiratban is fejtegette a megváltakozás elõnyeit. Mikor azután megtudták, hogy az uraság maga nem ellenzi a jobbágyok felszabadítását, megindultak a tárgyalások. Az uraság részletes leltárt készített a váltság tárgyairól; ebben benne foglaltatott minden képzelhetõ apróság is.

Így a „Bárány" vendéglõ a hozzá tartozó istállókkal, színekkel, kúttal, kõkerítéssel, 900 négyszögölei telekkel együtt 20.000 írtban, a „Sas" vendéglõ 4000, a „Farkas" vendéglõ 4000 frtban, azután halászathoz tartozó ladikok, hálók, só és hús méréséhez való mérlegek, lócák, stb. Az összes váltsági tárgyakért kihozott összeg a leltár szerint 646.285 frt. 50 kr. Nyilvánvaló, hogy az uraság a váltsági tárgyaknak és azok árainak részletezésével egy lehetõ maximális összeget akart kimutatni, számítva a minden adásvételnél szokásos alkura. A megegyezés azonban igen könnyen történt s eredménye az 1845 szept. 14-röl keltezett hármas, ú. m legelõ szabályozási, örökváltsági és örökbevallási szerzõdés lett. A három szerzõdés voltaképen egy és ugyanazon megváltakozási aktusnak írásban való megpecsételése s mint ilyen, egymástól el nem különíthetõ, aminthogy a legelõ szabályozási szerzõdés meg is jegyzi, hogy „érvényességet csak az örökváltsági szerzõdéssel egyetemben nyerendõ, ellenkezõ esetben pedig minden következés nélkül maradandó." A „Legelõ Szabályozási Örökös Egyesség" értelmében Szarvason 475 és fél olyan úrbéri telek volt, mely a kihasítandó legelõ mennyiségére kulcsul szolgálhatott.  Minden egyes telek után 32 holdat, holdját 1200 négyszög ölével számítva, összesen 15216 holdat hasítottak ki.

Ezen mennyiségben bennfoglaltnak tekintetett mindazon terület, mely idõk folytán a község terjeszkedésére szükségessé válik, ellenben epres kertnek négy, katonai lovagló iskolának egy, temetõknek pedig 20 holdat adott ezen kívül a földesúr. A legelõt részint a kondorosi addigi közlegelõbõl (3000 holdat), részint pedig, mint belsõ legelõt, közel a községhez, (Káka, Bécsi puszta, nyúlzug, túri út) hasítottak ki. Nevezetes a szerzõdés 5-ik pontja, amely az ekként kihasítandó legelõ örökös használatát biztosítani akarván, azt mondja, hogy „amennyiben netalán idõk folytában a város õrködése ellenére akár az uraság, akár örököseik, akár tisztjeik s cselédjeik s hozzátartozóik által használati gyakorlat céloztatnak felállítani, a gyakorlati jog még a bíró által se vétessék tekintetbe, illy esetekben a község tettlegesen is gátolhatván az uraságot." A megváltakozási aktus legfontosabb okmányában, az „Örök Váltsági Úrbéri Szerzõdés"-ben abból indul ki az földesuraság, hogy maga is meg van gyõzõdve arról, hogy az úrbéri viszony a mezei gazdálkodásra, a nemzeti iparra, a nép kifejlõdésére s gyarapodására oly akadály lenne, hogy ennek „végképpeni megszüntetése nélkül népünk s jobbágyaink boldogulása alig lenne eszközölhetõ." Ez okok által késztetve tehát meghozták a következõ szerzõdésí pontokat.

„1). Lévén Szarvas mezõvárosra területében a hiteles úrbéri összeírás szerint 355 4/8 úrbéri Sessió, ezeknek váltsági örök áruk kölcsönös alkudozások után, minekutánna egy egész telek jövedelmének tõkéje, s illetõleg ennek váltsági díja 600 ezüst forintokban állapíttatott volna meg, meghatároztatott 213.300 frt.

2). Az összeírás szerint 868 házas zsellér a törvény értelme szerént 108 4/8 telekkel hasonlítva egybe, az örökváltsági somma tészen 65100 frtot,

3). 820 4/8 holdból álló szõllõs kertek jövedelmi tõkéjük váltsága megállapíttatott 32000 frtban.

4). A jelenleg mintegy 600 számot tevõ házatlan zsellérek úrbéri tartozásaik tõkéje 1500 frt.

5). Egy úrbéri kazány jövedelme két pengõ forintjával lévén számítandó, miután Szarvas városában az összeírás szerint 94 illyes kazánt találtatnék, ezeknek tõkéjük 3133 frt. 20 kr.

6). A Város szántó földjeinek, melyek 112 holdat tesznek és kaszállójának, melly mint egy 350 holdból áll, a Körösön túli füzesnek, végre 12 nagy és 52 kis fuvar jövedelmének örök váltsági díjfa 8000 frt."

Ezek szerint összesen 323033 frt. 20 krajcárt kellett a községnek kifizetnie „pengõ ezüst pénzben", melynek ellenében az úrbéri tartozások, adozások és szolgálatok alól örök idõkre fel lett mentve Szarvas. Ezt az összeget hat év alatt kellett volna lefizetni. A lakosság vagyona arányában felosztva törlesztette azt s a határidõ letelte után, míg az egyesektõl a hátralékos összegeket beszedték, a község a kormánytól vette fel a szükséges kölcsönt. Közben az 1848-ki törvények imperialiter mondották ki azt, amit Szarvas már három évvel elõbb. megcsinált : megszüntették a jobbágyságot. A földesurak kármentesítését ekkor az állam tartotta kötelességének, amely végre 1871-ben a magát 1845-ben megváltott Szarvasnak is megküldte az eddig befizetett örökváltsági összeget. Ezt a kártérítést aztán azon lakosok és jogutódjaik közt osztották szét, akik az örökváltsági összeget fizették. Miután a legelõ elkülönzésí és örökváltsági szerzõdések, Szarvas lakosságát, felszabadították minden úri tartozások, adózások és szolgálatok súlyos terhe alól a község folyamodást intézett az urasághoz, hogy az egyszersmind a királyi, nemesi, határbeli és és kiváltságokból eredni szokott minden haszonvételek gyakorlatát s ezeknek tulajdonosságát, továbbá a birtok és határok tisztába hozatala végett némely a községben és határában fekvõ telkeket és téreket is reá ruházza át.

A községnek ezt a kívánságát az uraság az ú. n. örökbevallási szerzõdéssel teljesítette. Ebben ünnepélyesen kijelenti a földesúr, hogy a „magát megváltott Szarvas mezõvárossa" részére átadja mindazon belsõ és külsõ telkeket, melyeken akár maguknak a lakosoknak, akár a megyének, akár az uradalomnak épületei vannak, továbbá minden kiváltságait, a királyi, nemesi és határbeli haszonvételeket, korcsmákat, mészárszékeket, malmokat azoknak telkeikkel együtt, a hús, bor, sör és pálinka mérést, salétrom fõzést, tégla és cserép égetést, a halászat, vadászat jogát, hídvámot, vásári kiváltságot, vagyis bármi néven nevezendõ földesúri jogokat és haszonvételeket, a velük járó terhekkel együtt, összesen 33404 frt. 43 krajcárért. Az itt felsorolt, ú. n. királyi kisebb haszonvételekért, regálékért fizetendõ összeg terhét is a község 1845-ki lakossága, illetve annak jogutódjai fizették. De õk élvezték - kivált az összeg nagy részének törlesztése után - a regálejövedelmek, így elsõsorban az italmérési jog minden hasznát is. Kezdetben emiatt semmi visszásság nem volt, mert alig volt a községben más, mint aki fizette a váltságot.

Így egy ideig a regále pénzeket is a község kezelte s a jövedelem községi vagyonként szerepelt. A hetvenes évek elején azonban egyesek azzal állottak elõ, hogy a község lakosságát már nem csak azok alkotják, akik a regále váltságot fizették s így a regále jövedelem nem az egész községet, hanem csak a váltságot fizetõk jogutódjait illeti meg. Sikerült keresztül vinniük, hogy a regále jövedelmek kezelését a községtõl függetlenítették s a községgel szemben közbirtokossági testületet alkottak. Ennek a Közbirtokossági Testület-nek a tulajdonában volt azután az italmérési jog, a vásárjog, a vámok, a halászat, téglaégetés, stb. Oly testület volt ez, amely vagyonánál, helyzeténél és befolyásánál fogva a községnek mintegy ellenlábasa lett; önálló szervezettel, önálló hatáskörrel, kiváltságos jogokkal, valóságos status in statu volt. A közbirtokosság tehát a regále jövedelmeket illetõleg a földesuraság utódja és helyettese volt. Mint ilyennek kötelessége lett volna nemcsak élveznie a jövedelmeket, de épen úgy, mint azt annak idején a földesurak tették, fejlesztenie is a községet. A csabai közbirtokosság például Csaba kultúrális elõhaladási ügyének örök érdemû szolgálatokat tett. Ezzel szemben a szarvasi közbirtokosság csak a saját hasznát tekintette: korcsmákat nyitott, rossz téglát gyártott, azt a községnek drága pénzen eladta s idõrõl-idõre a befolyó jövedelmeket tagjai közt szétosztotta.

Mennél jobban szaporodott a község lakossága bevándorlás által, vagyis mennél jobban erõsödött a község a közbirtokossággal szemben, annál nagyobb lett az ellentét a két testület között. A község a regálejavakban való egyenlõ részesedést kívánta valamennyi lakosa számára. Kiindulási elvük, amellyel ezt a követelést megokolták, az volt, hogy amikor a földesúr a regálékat 1845-ben odaadta, azt a község, mint erkölcsi testület részére tette, nem csak a község épen azon évbeli lakosai részére. Velük szemben a közbirtokosság tagjai a teherre hivatkoztak, amely reájuk, illetve apáikra nehezedett a regále váltság fizetésével. Élõszóval és írásban, hírlapi cikkekben megindult a harc a két testület közt. De a viszály kitörésére igazán az 1888-ki országos törvényhozás szolgáltatta az okot, amelynek értelmében felszóllitották a községet, hogy az italmérési jog állami kártalanítása iránti- igényét jelentse be. 

Kié lesz a kárpótlás ? Az egész községé-e, vagy csak a közbirtokossági testületé ? Ez volt a kérdés, amelybõl kiindulva, az egész regále-ügy végleges rendezését követelték mind a két részrõl. A közbirtokosságnak a harcban hatalmas képviselõje volt Havíár Dani személyében, aki éles eszével s nagy jogtudásával makacsul hirdette a közbirtokosság igazát. Miután az 1889-ik év elején a kiegyezkedés nem sikerült, úgy látszott, hogy a kérdésnek pertúján való eldöntése kikerülhetetlen. Innentõl kezdve egymást érte a sok kiegyezési kísérlet. Mert a dolognak békés úton való elintézését mind a két fél óhajtotta, csak a község részérõl a közbirtokosságnak fizetendõ azon összeg menynyiségére nézve nem tudtak megegyezni, amelyet ez a közbirtokossági vagyonokért fog fizetni. Végre 1893-ban ismételt alkudozás után létrejött az egyezség. Ennek értelmében a közbirtokosság a tulajdonát képezõ öszszes ingó és ingatlan vagyonokat 330750 frtért átadta a községnek. Ezt az összeget a község elsõsorban a regále kártalanítási kötvényekbõl s azok kamataiból tartozott fizetni ; az ezenkívül 330750 frtig menõ különbözetet (101750 frt.) felvett kölcsön útján fizette ki a község. 

Az egyezség egyik alapfeltétele az volt, hogy a község az így birtokába jutott ingó és ingatlan vagyont kizárólag kulturális célokra használja fel, kivéve azt az idõt, ameddig a felveendõ kölcsönt törleszti, mert addig a vagyon jövedelmébõl elsõsorban a kölcsönt kellett törleszteni.Így jött létre az u. n: „közmûvelõdési alap" (kultúr alap), amelynek jövedelmét ma is rendeltetésének megfelelõen közmûvelõdési célokra (iskolák, egyházak) fordítja a község. Így a községnek 1845-ben történt megváltakozása végsõ következményeiben egészen 1893-ig húzódott el. De az olyan nagy átalakulás, mint amilyen egy község felszabadulása, egyébként sem történhetett meg rázkódtatás nélkül. Már az örökváltsági szezõdések megkötése utáni években megint bebizonyosodott, hogy egyeseknek az önérdeke nagy horderejü közügyek ellenében is az egyedüli vezérlõje. Szarvas az 1847. évben megint veszedelmes lázongások színhelye lett. Az örökváltsági szerzõdésben ugyanis kimondatott, hogy a kihasított legelõbõl egy bizonyos rész külön kihasítva, csak egy elõre kifizetett összeg feltétele mellett adható át. Ha azonban egyesek ezt a fizetést teljesíteni nem bírnák, azoknak a része odadandó fizetésre képeseknek, akik így a fizetní nem tudók helyett az örökváltság terheinek egy részét elvállalják.

Több zsellér jelentkezett, hogy ilyen illetõségüket nem bírják megtartaní s belenyugosznak abba, hogy azt a község adja el.  Az ilyenmódon bejött pénzzel azután az örökváltsági költségeket törlesztették. 1847 ápr. 19-én kezdte meg a hatóság az említett birtokoknak a vevõk kezébe való átadását. Egyes, az örökváltság által magánérdekeikben teljesen ki nem elégített egyének azonban most a zselléreket bújtogatták fel, akik az azelõtt általuk is közösen használt legelõbõl így semmi osztályrészt nem kaphattak, holott a váltság terhének egy részét nekik is viselniük kellett. Az elégületlenek, akiknek élén Doleschall János ügyvéd, Ponyiczky György, Molitórisz János, Kasnyik György, Szrnka János, Török Pál, Son- koly György, Roszik Pál, Tóth Král Mihály, Szappanos Pál és mások álltak. a hatóság mûködését erõszakosan megakadályozták s valóságos lázadást csináltak, úgy hogy az átadásnál mûködõ Tomcsányi József másodalispán és a szolgabíró alig tudtak elmenekülni. A községi bírót kocsijáról lehúzták, tettleg bántalmazták, a többieket pedig goromba sértésekkel halmozták el. Voltak, akik egészen a kommunizmusra emlékeztetõ elveket hangoztatva, a tulajdon sérthetetlenségét támadták meg s a Bolza és Mittrovszky-féle földek felosztásáról beszéltek.  A szolgabíró végre is a berényi és csabai katonaság segítségét vette igénybe s azzal állította helyre - nem ugyan a mozgalmat, de legalább a közbiztonságot. A lázongás lecsendesült, de az elégületlenség tartott.

1848 elején küldöttséget menesztettek az elsõ felelõs magyar minisztériumhoz. A küldöttség feladata volt a község örökváltsági ügyeit ismertetni s kérni, hogy az esetben ha a törvényhozás az örökváltság dolgában valami törvényt hozna, úgy legyen tekintettel a házatlan zsellérekre is ; feladata volt továbbá megtudni, hogy Szarvas, mint kiváltakozott község micsoda tekintet alá esik legeltetésre nézve és hogy az urasággal kötött három rendbeli szerzõdésekel meg kell-e tartani, vagy nem. Már maga az utasítás hangja s kivált az utolsó pont, meglehetõs forradalmi ízû volt. De még forradalmibb volt a bizottság hangja abban a jelentésben, amelyet, megbízatásához híven, a minisztériumhoz terjesztett. A jelentés nem állott meg a fenti kérelmek és puhatolózásoknál, hanem nagyobb nyomatékkal a fenyegetés, terrorizálás eszközeit is használta.  „A szarvasi nép - szól a jelentés - a legelõ elkülönzés kiigazítását annál inkább kéri, mert az örökváltság feltételéül köttetett ki, melynek terheit a status vállalván magára, az a népre nézve teljesen érvényesnek nem tekinthetõ s midõn ennek orvoslását kéri, ez annál inkább figyelemre méltó „mert rögtöni intézkedés és megnyugtatás közbe nem jötte esetére megkárosítása s igazsága érdekében minden úton elégtétel után szomjaz."

Utal azután a házatlan zsellérek zúgolódására, akik nem kaptak az azelõtt általuk is közösen használt legelõbõl s „a közcsendet nem kis mértékben veszélyeztetik, ha legalább némi remény nem nyújtatik nekik, hogy a status õ róluk is fog gondoskodni." Kétségtelen, hogy a folyamodok elvetették egy kicsit a sulykot, mikor az 1848-ki állapotokat a fejetlenség olyan stádiumában látták, hogy ilyen akciófelhasználására vettek maguknak bátorságot. A kormány azonban kiábrándította õket.  A gr. Batthányi miniszterelnök aláírásával ellátott válasz szerint „miután a törvényes szabadság és jogegyenlõség elvei szerint gyakorolt kormányzat feltétele épen abban áll, miszerint úgy testületek, mint egyesek, ne csak jogaikban tartassanak fel (meg), hanem mások jogai a törvényes úton kívüli megtámadásában gátoltassanak : a felelõs magyar kormány annál kevésbbé helyeselheti a szarvasi községnek netán kitöréssel fenyegetõ mozgalmait a legelõ-kérdés miatt, minthogy az részint egyezség által bevégezve volt, részint az idevonatkozó új törvénycikk által elintézve van." Ezért a szarvasi községet „a törvénykezi szigorú alkalmazkodásra s a személy- és tulajdonjog kellõ tiszteletére a fenyítõ törvények súlya alatt" figyelmeztette.