Az igazi történelmi korszak Szarvasra nézve a török hódoltság beköszöntésével virradt fel. E korban hazánk Nagy Alfödje állandó hadi események színhelyévé lett. Másfél századon keresztül alig szünetelt itt a harc. A török várakat foglalt el és épített különbözõ pontokon, ott katonaságot helyezett el s azt a folytonos háborúskodás céljaira hol elvonta onnan, hol visszahelyezte. A keresztények olykor kísérletet tettek a vár visszafoglalására; ilyenkor az direkt hadi események színhelye lett. Máskor nagy török seregek vonultak föl egy-egy általános támadásra s váraink, városaink területén rövidebb vagy hosszabb ideig tartózkodtak. Ilyenek az eseményei Szarvasnak a hódoltság korában. A Körös mellett való fekvése, a környéken feltünõ magasságú dombja predestinálta arra, hogy hadak útjává legyen. Már a XIII. század ban Magyarország egyik nagy tranzverzális útja erre vezetett; ez az út Székesfehérvárról indulva ki, Csongrádon, Szentesen s Mezõtúron át a szarvasi halomnál ment át a Körösön Bihar felé.  Így amikor a török idõk elkövetkeztek, mintegy készen kijelölve volt már a hely, melyet a töröknek történeti nevezetességûvé kellett tennie.

A török hódoltság korát a magyar történetben 1541-tõl, Buda elestétõl számítjuk. Az a kérdés már most, mikor történt Szarvas behódoltatása. A törökök Békés vármegye közelébe 1552-ben, a nagy várháborúk, Losonczy, Szondy, Dobó vitézkedésének évében jutottak. Az ekkor mozgósított négy nagy török sereg egyike Ahmed (Amhát) vezetése mellett elfoglalta Temesvárt, majd Lippát, ahonnan Szolnok felé vonult. Szinte lehetetlen elképzelnünk, hogy Szarvast ne érintette volna, sõt valószínû, hogy erre kelt át a Körösön. Szarvason azonban akkor még nem volt vár s az egész község mintegy 12 házból állott. Ezért itt elfoglalásról vagy csak katonai megszállásról nem lehetett szó. A török idõkben a falvak behódoltatásánál az volt a sablonos eljárás, hogy az elõljárók vagy elébe mentek a közeledõ török seregnek, vagy kalap levéve a helység elõtt fogadták azt, kiméletet kérve a község részére ; majd a szultán adószedõje kikérdezte õket a község gazdasági viszonyairól, lakosai számáról s miután az elõljárók mindenre megfeleltek, megállapították az adófizetést s azon fenyegetéssel, hogy a helyiséget felgyújtják, elpusztítják s a lakosokat leölik, rávették õket, hogy a felvett összes fizetését megígérjék. Ilyen behódoltatása meg lehetett Szarvasnak 1552 után. 

Ezt bizonyítja a történetíró Verancsics (akkor egri érsek) közlése Miksa fõherceghez, akinek 1559 jan. 29-én így írt : „Különben itt nyíltan beszélik és a foglyok is megerõsítik, hogy a Tiszántúl azon egész vidéken a földeket és falvakat a törökök fejedelmének nevé- ben tímároknak osztják szét és Bala-Szentmiklóson, Szolnokon, Lippán és Gyulán csinált kastélyokban szaporíttatnak a török õrségek, hogy eme tímárok könnyebben birtokba vétessenek." Békés vármegyének a Körös halpartján levõ lakossága pedig már 1554- ben a tized felét a töröknek volt köteles fizetni, 1557-ben pedig a temesvári török adószedõ a megye helyiségeinek a háza számát is feljegyezte. A feljegyzett helységek közt nincs ugyan Szarvas de az alighanem csak a megmaradt jegyzék hibája lehet, mert hogy a behódoltatást akkor, amikor az erre mindenfelé megtörtént, el nem kerülhette, kétségtelen. Teljes joggal elhihetjük, hogy Szarvas lakosainak elsõ hódoltatása az 1550-es években megtörtént. De azt már semmiképen sem állíthatjuk, hogy ettõl kezdve állandó török hódoltsági területnek volna tekinthetõ, mert addig, míg valamely erõs várra nem támaszkodott a török, sõt háta mögött erõs keresztény várat érzett; hódítása csak ideig-óráig tartó lehetett. Így pl. Békést is 1563-ban már elfoglalták, ott összeszedtek mindenfélét, aztán gyorsan elillantak, mert erõs vár volt mögöttük. 

Ez az erõs vár a gyulai volt, amelynek az elfoglalására az 1550-es években ismételten tettek sikertelen kísérleteket. Mikor azonban 1566-ban végre elfoglalták, a már addig is hódoltatott környékbeli birtokaikat véglegesen kezdhették berendezni. A végleges berendezéshez tartozott, hogy megalakították a gyulai katonaí kerületet (szandzsákság), amely alá tartozott Szarvas is. A szandzsákság a temesvári vilajethez (helytartóság) tartozott. A jobbágyság pedig, amely eddig elsõsorban magyar földesurának szolgált, azután a töröknek is, ettõl kezdve elsõsorban a töröknek s aztán a magyarnak. De a végleges berendezkedést biztosítani is kellett s ezért mindenfelé a környéken, hirtelen, pár év alatt várak emelkedtek.  Ezek közt a várak közt volt a szarvasi is, amelynek a megépítésével a török olyan nevezetes ponttá tette az eddig jelentéktelen Szarvast, hogy annak ezzel egészen új élete kezdõdött: Sem azelõtt sem azután, mai napig sem vitt szarvas olyan élénk történeti szerepet, mint akkor, amikor ez a vára állott. A szarvasi vár építésének pontos idejét ugyan nem tudjuk, de bizonyos, hogy az 1566 elõtt nem lehetett, 1566 után pedig nem sokkal volt. Mert a török berendezkedése a gyulai vár elfoglalása, vagyis a végleges behódoltatás elõtt, mint láttuk, állandó jellegû nem lehetett. A végleges behódoltatás után azonban rendes szokása volt azonnal várak emelése által biztosítani egyrészt az új birtokot, másrészt támpontot szerezni új terjeszkedésre.

A vár felépítõje Cserkesz Omer volt, aki késõbb gyulai szandzsákbég lett. Ezt Zülfikár volt békési agának 1636 nov. 24-én írott, s a mezõtúri városi levéltárban õrzött levelébõl tudjuk. Azt írja benne többi közt Zülfikár, hogy a békési vár a szarvasival együtt az Omer bég kezével építtetett meg, ugyanazéval, aki azután 1595-ben, mikor a keresztényeknek kénytelen volt feladni, fel is égette azt. Ráth Károly szerint ugyan ebben Zülfikárnak tévednie kellett, mert Omer 1595-ben volt gyulai bég, a szarvasi vár pedig már 1589-ben a feljegyzések szerint is állott ; azonban kérdjük : miért kellett volna Omernek okvetlenül már mint gyulaí bégnek építenie a szarvasi várat ? Amint a következõkben látni fogjuk, az ilyen váraknak az építéséhez nem kellett valami szakképzett mérnök, azt rendesen török tisztek végezték. Ez esetben tehát majdnem szóról-szóra kell vennünk Zülfikár azon szavait, hogy az „Omer bég kezével". Úgy lehetett, hogy Omer, mint efélében járatos tiszt egy magasabb parancsnoknak, esetleg az akkori gyulai bégnek, vagy pláne a temesvári pasának a rendeletére vezette az építési munkálatokat s az a direkt meghatározás, hogy „kezével", épen azt bizonyitaná, hogy nem õ adta ki az építésre a rendeletet, hanem õ maga épített.  Ehez az állításhoz azért kell ragaszkodnunk, mert nem tehetõ fel, hogy Zülfikár, aki békési aga volt, ne tudhatta volna biztosan, hogy a békési várat csakugyan Omer építette-e, azt a békési várat, amely szintén 1595 elõtt, tehát Omer gyulai bégsége elõtt épült fel. Zülfikár továbbá azt is megjegyzi, hogy ugyancsak Omer égette is fel a szarvasi várat, ami 1595-ben történt ; tehát nem téveszti el a dolgot, nem cseréli össze az építtetõ nevét a felégetõével. Milyen lehetett a szarvasi vár ?

Hellebranthnak, Zsilinszkynek Szarvas történetérõl szóló könyvében magas, karcsú tornyokkal, kupolával és bástyákkal ékeskedõ, lovagvárhoz hasonló, kõbõl készült építmény rajzát látjuk, mely a szarvasi várat ábrázolja. Ez a régi könyvbõl átvett rajz tisztán a képzelet szüleménye: számos, a várról szóló feljegyzés igazolja, hogy ilyen vár Szarvason sohasem volt. De ilyen várat építeni a török idõben nem is szoktak, hanem akkor egészen eredeti, speciális várépítési mód dívott, amelyet idegen írók „magyar módra" való várépítésnek neveznek. Takáts Sándor jeles történetírónk a török világi magyar erõsségekrõl írott tanulmányában azt mondja, hogy abban az idõben kivétel nélkül ígypítették a várakat a török hódoltság területén. Ez az építési mód az Alföld épitõanyagához, a török lovas katonaságához és a gyorsan való elkészítés követelményeihez alkalmazkodott. Tehát a mai evangélikus ó-templom helyén kb. 260-340 lábnyi hosszúkás négyszögû területen kõ- vagy téglafal helyett mind a négy oldalon, párhuzamosan két sor cölöpöt vertek le ; ezeket vesszõvel befonták s a két ilyenmódon készült párhuzamos sövény közét földdel töltötték ki, a földet esetleg megvizezve és jól lefurkozva. Ez lett a vár fala, amelynek kétségtelen elõnye, hogy gyorsan készült, hogy olcsón nagy török lovas õrség számára is elég tágas helyet lehetett általa megerõsíteni s hogy könnyen lehetett reparálni. A négyszögû vár négy sarkán „földdel tömött" tehát hasonló mód készült „erõs bástyák" állottak s az egész építményt széles árok vette körül, amelybe a Körös vize bebocsátható volt. 

A vár tõszomszédságában emelkedõ szarvasi halom okvetlenül, mint megfigyelõhely, szintén meg lehetett erõsítve. De nemcsak az általános szokásból vont következtetéseink, hanem direkt adataink is vannak arra nézve, hogy a szarvasi vár csakugyan ilyen volt. Elõször is az összes török és magyar források mindig „palánk" néven emlegetik s mikor Zülfikár aga 1636-ban a budai basának arról írt, hogy újra fel kellene építeni, megjegyzi, hogy arra hat nap elegendõ volna. De a legközvetlenebb tana Markovitz Mátyás, aki 1734-ben lett szarvasi pappá s így írja le a vár maradványait : „Magában a mostani városban ki lehet még most is venni a hajdani, négyszögû várnak alakját, melynek gátjai a mostani telepûléskor még oly magasak voltak, hogy azokat alig lehetett megmászni a sánc mélysége miatt. Ha a víz kimossa a gátak partjait, azoknak a gyomrából még most is vastag gerendák végei tûnnek elõ. A víz így látszik, a Körösbõl vezettetett át a vár sáncaiba s körülfolyta a várat. A várnak szegletein kellett lenni bástyáknak, mert ezeknek nyoma mind a négy szegleten most is meglátszik". Legkülönösebbnek tünhetik fel, hogy a vár a szarvasi halom kizárásával épült. Azonban, ha a XVI. és XVII. századi várak képeit nézegetjük, azt tapasztaljuk, hogy a török-kori várak általában nem épültek dombon, még akkor sem; ha volt domb a közelben. A szarvasi halom valamivel beljebb volt Köröstõl; a várnak pedig egész közel kellett lennie a Köröshöz; hogy a víz eláraszthassa egész környékét.

Mikor a XVII. században ujra felépitették a törökök, a halmot szét is- hordatták, mert nem a dombot, hanem a vizet tartották a fõ erõsségnek, a domb ellenségtõl megszállva, még pompás helye lehetett volna a várra tüzelõ ütegeknek. Új, eleven élet vette kezdetét Szarvason a vár megépítésével. A lakosság képe tarka lett. Az itt lakó kereszténymagyarok száma elenyészõ volt a várban lakó török õrség számához képest. Egy 1590-91-bõl fennmaradt zsold-lajstrom tárja elénk a színes, változatos képet, amely a mostani ó-templom helyén lehetett. E szerint a vár akkori õrsége 195 emberbõl állott: E 195 között - érdekes - 127 ulúfedzsínek nevezett lovast találunk, ami arra enged következtetni, hogy a szarvasi vár nem annyira a védelemre, hanem a támadásra készült.  Ezek az ulúfedzsik, kik a lovascsapatok túlnyomó; legelõkelõbb részét képezték a magyar hódoltságon, görbe kardot, lándzsát viseltek, de legjobb fegyverük az íj volt. Volt mellvédjük,- páncéljuk, érc-sisakjuk, melyet tollak díszítettek. Zöld és -vörös zászlókat lobogtattak, rövid kabátot, szûk nadrágot hordtak. Parancsnokaik a szarvasi várban Bajazid Timurkán és Hasszan agák, továbbá Szulejmán kiája. Az elsõ kettõnek napi zsoldja 30-30 akcse; vagyis garas, a kiájáé 14 akcse volt. A parancsnokságuk alá rendelt legénység 14 odá-ba (szakasz) volt beosztva, úgy; hogy egy-egy odában 8-10 ember volt.

A vár õrségének további részét 34, 4 odába osztott azáb és reisz képezte; ezek a janicsárok után másodrendû gyalogosok, kiknek a fegyverzete is gyengébb-volt a janicsárokénál. Parancsnokaik Hasszán aga 18, lbrahim kiája 12, és Ahrned reisz 10 akcse zsolddal. Ugyancsak a gyalogsághoz tartozó fegyvernembeli a martoloszoknak nevezett 20 rác legény, Dzsafar aga (zsoldja 22 akcse); Hadzsi Szafar szermáje, vagyis százados (zsoldja 9 a.) és Oszmán Ali (zsold 9 a.) vezetése mellett. A martoloszok a janicsárság mellett harmadrendû gyalogosok voltak, akik többnyire nem is mohammedánok, hanem, mint a szarvasi példa is mutatja, többnyire dél-szlávok voltak. Nevükbõl lett a martalóc, mert a rablás, pusztitás, Kiája a parancsnok mellett álló helyettes, mely fontosabb várak elemük volt. Végül kiegészítette a szarvasi vár õrségét Báli dízdár (várparancsnok, 16 akcse zsolddal), Szulejmn õrségi kiája 14 akcse, Mohammed Timur szertopcsi (tüzértizedes) 22 akcse, Mohammed Murád topcsi kiája és Mumi Diváne szerbölük topcsián (tüzérparancsnok) 8 akcse zsolddal. Feltûnõ ezek szerint a lovasoknak aránytalan nagy s a tûzéreknek aránytalan kicsi száma a szarvasi várõrségben. Ma fordított szokott lenni az arány. Ámde tudni kell, hogy a hódoltsági török várakban ez általános, sõt Szarvas még jobban el volt látva tüzérekkel, mint sok más vár ez idõben. A török u. i. a várak ágyúinak kezelésére gyalogosokat is alkalmazott, akik az ágyú. töltését végezték, irányításánál segédkeztek egy-egy szakértõ tüzértiszt utasításai szerint. Arra nézve, hogy meg tudjuk ítélni, milyen fontosságú erõd volt a 195 fõnyi helyõrséggel megrakott szarvasi vár, felemlítjük, hogy ugyanezen évben a gyulai vár õrsége 709, a békésié 238, az erdõhegyié 260, a lippaié 229, a borosjenõié 331, a világosié 37, a csanádié 73, . más, egészen kis váraké 23, 28, 42, stb. .emberbõl állott. 

Ehez meg kell azonban gondolnunk még, hogy fekvése ritka kedvezõ, mely jelentékenyen kiegészitette a kisebb létszámot. De hogy a fentiek legtöbbjénél jelentõségre nem állott alább, azt legjobban mutatják az események, amelyek benne és körülötte lejátszódtak. Ezek mind azt bizonyítják, hogy a szarvasi várat a keresztények is, törökök is igen fontos pontnak tartották s annak megtartására, illetve elfoglalására nagy súlyt helyeztek. Az ezen korból fennmaradt ú. m. rúznámcsé-k, vagyis az egyes török birtokadományozások feljegyzései szolgáltatják a legtöbb adatot a szarvasi vár ezen évebeli történetéhez. Ezekbõl kitûnik, hogy a keresztények az 1580-as és 1590-es évek majd mindegyikében tettek kísérletet a szarvasi vár visszafoglalására, azonban a törökök ébersége s nagy igyekezete miatt - egész 1595-ig - hasztalanul, A szultán az ezen harcokban Szarvas megvédésében magát kitüntetett török vitézeket földbirtokkal jutalmazta, hogy a fontos erõsség megvédésére másokat is buzdítson. Így III. Murád szultán 1581. aug. 9-én kelt rendelétével megjutalmazott egy Musztafa nevû szegedi lovast, aki „mikor a szarvasi katonák lesbe mentek, a megszalasztott Nagy Benedek nevû átkozott ember háborújában vitézül viselkedett. 1583-bán egy Pervíz nevû fehérvári lovas, továbbá Ali, sõt egy Miklós nevû török -szolgálatban- álló keresztény kalauz tüntette ki magát és pedig mind a három az által, hogy „a szarvasi palánk elpusztítása céljából elõrontott István nevû gaz, átkozott hitetlen ellen" vitézül harcolt. 1586-ban Omár bin Husszein kapott javadalmat, mert „a Túr és Szarvasra gonosz szándékkal tört hitetlenek ellen vitézkedett. 1587-ben Mohammed bin Dervis, aki szintén „a szarvasi párkány elpusztítása céljából jött István nevû átkozott ellen fegyveresen buzgólkodott," 1588-ban pedig Abdullah-oglu Juszuf, továbbá Oszmán bin Szinán, aki szintén István ellen harcolt.

De a szarvasi török helyõrség nemcsak védekezett ez idõben, hanem támadott is. Portyázó kalandozásaival messze környékeket nyugtalanított s az erdélyi fejedelmek alig gyõzték a sok panaszt hallgatni, amivel alattvalóik, a szarvasi törököket illették s azokat továbbítani a szultánhoz. Elkalandoztak Váradon túl Ér-Mihály- falva, meg Belényes vidékére is. Amerre megfordultak, pusztult, fogyatkozott a föld népe, elhagyva szülõföldjét, hogy más vidékre költözzön.  Ezek a támadások olykor nagyobb szabásúak is voltak s nemcsak zsákmányolással, zsarolással végzõdtek, hanem hódítást is eredményeztek: Így 1589 táján Mezith szarvasi szpáhi a bihar- megyei Hosszúaszot foglalta el. Az örökös apró csatározásokból végre azon háború lett, melyet a történelem az évek számával tizenötéves-nek nevez s mely betetõzte ezeknek a vidékeknek a pusztulását s elpusztította többek közt a szarvasi várat is. Ennek a háborúnak a történetébõl megint azt látjuk, hogy a török a szarvasi várat igen fontosnak tartotta s mindenekfölött féltette.

Paproki Bertalan 1593-ban megjelent krónikájában azt írja, hogy mikor 1593-ban Tiffenbach császári vezér Szarvast fenyegette, Gyuláról és Csongrádról 130000 török sietett volna felmentésére. Az egykorú krónikásnak e kissé talán túlzó adata bír valamelyes alappal, már annyiban, hogy ez évben csakugyan nagy volt a veszedelem Szarvason, annyira, hogy még a temesvári beglerbég („Hazon Bassa") is itt táborozott, hogy a maga területét megvédelmezze és innen írta levelét 1593 december 10-én az erdélyi fejedelemnek, tudatva, hogy a jövõ tavasszal a szultán személyesen fog vezetni hadat a németek ellen. 1594 január 4-én pedig Mehmet budai pasa írt Báthory Zsigmond erdélyí fejedelemnek (akirõl, úgy látszik, akkor még nem tudta, hogy ellenségük lesz), felszólítva õt, hogy az erdélyi haddal késedelem nélkül indúljon s vigyázzon, hogy Szarvasra ellenség ne jöhessen. 1595-ben, fõkép az aug. 13. facsádi (Facset) vereségükkel a törökök hadiszerencséje letünni kezdett.

E vereségük hatása alatt visszavonultak s Lippát, Világost, Pankotát, Aradot feladva, a szomszéd erõsségekbe, többek közt Gyulára vonultak.  Ekkor lett Gyula szandzsákbégje Cserkesz Omer, a szarvasi vár építõje, miután az elõzõ szandzságbég a facsádi ütközetben elesett. Omer bég helyzete Gyulán válságos volt. Míg egyrészt attól tarthatott, hogy az erdélyi had Gyula ostromára jön, másfelõl október közepén arról értesült, hogy Miksa fõherceg vezérlete alatt Szolnokhoz érkezett a királyi hadsereg. Kétfelõl is fenyegetve lévén, minden erejét Gyulára akarta összpontosítani s ezért többek közt a szarvasi várat is kiürítette, ágyúit Gyulára vitette, sõt hogy a vár a bevonuló ellenségnek oltalmat ne nyújtson, fölégette. A bevonuló Miksa fõherceg azután állítólag 300 embert itt hagyott õrizetül az elpusztult várban. Így írja le a szarvasi vár elfoglalását Zülfikár aga s így találjuk azt az egykorú, vagy kevéssel az események után írott munkákban is.

Szarvas így a keresztények kezére került, de alig hihetõ, hogy sok örömük telt volna benne, A vár elpusztulva, a lakosság javarésze elmenekülve, a házak üresen állottak. Hozzá még az esetleg itt maradtakat 1596-ban egy rettenetes csapás érte, mely a pusztulást betetõzte. Ez év tavaszán Szolimán temesvári beglerbég, aki -Lippát vissza akarta foglalni, a Gyõr környékén tanyázó tatár csapatoknak parancsot adott, hogy segítségére jöjjenek. A tatárok aztán a Körös és Maros által határolt vidéket elpusztítva, a török hódoltság alatt itt élõ lakosságot részint rabságra hurcolták, részint mindenükbõl kifosztották. Csaknem lakatlan pusztának kell elképzelnünk ennyi pusztulás után a XVI. század végén a szarvasi vár környékét. Mint ilyen, a tizenötéves háború további részében nevezetesebb szerepet nem játszhatott többé, legfeljebb mint közlekedésileg fontos hely, seregek átvonulásának volt a színhelye. Így 1602. augusztus 31-én Hasszán basa nagyvezér, aki Székely Mózest készült megsegíteni, 105 ágyúval felszerelt hatalmas sereggel Szarvasra vonult ; ugyanide jött a gyulai és temesvári örök katonaság is és csatlakozott seregéhez. Mikor épen tanácskozni kezdtek, Budáról segélykérõk jöttek s ezért abban az irányban visszatértek.