Ruzicskay György (eredeti neve: Ruzicska György) az új irányokat követő festőművészet egyik legkiemelkedőbb reprezentánsa volt. Témái: az alkotás, a termelés, a mozgás, a gép ás az ember viszonya. Pasztelljei és olajfestményei lenyűgöző erőt és életet árasztanak, színei gyönyörűek és mesések. Amit velük kifejezett, az már nem csak festészet, hanem iskola. Kirugaszkodás a formák. s régi iskolák avult vonalvezetésének gúzsából. Az ösztönös absztrakciótól kezdve, a mai ún. biofestészetig úgyszólván minden formai lehetőséget is kiaknázott. Hol klasszikus példák nyomán járt, hol expresszionista közlésmódhoz folyamodott, máskor pedig egyes absztrakt kompozíciói szürrealizmusba hajlottak. Ruzicskay György 1896-ban Szarvason született, parasztcsalád gyermekeként, olyan korban, amikor a művészet ismeretlen fogalom volt az ő egyszerű, tájékozatlan világában. Abban a miliőben nem találkozhatott a művészet semmilyen formájával sem. Szerény, dolgos nép lakta a községet, ahol még a népművészet is gyéren volt jelen.

A művész még iskolába sem járt, amikor már benne volt a vágy a képzőművészet iránt, noha ő ezt akkor még a rajzban testesítette meg. Titokban rajzolgatott, hol papírra, hol a meszelt falra, kezdetleges ecsettel festegetett virágot, falevelet és házat. A festéket édesanyja szerezte be számára és keverte megfelelő színűvé. Alig 9 esztendős a gyermek, amikor tanítója rajtakapja az óra alatti rajzoláson. Ő vette igazából elsőként észre, hogy kedvenc tanítványa gyermeki természetességgel papírra vetett vonalai és színei szinte beszélnek. Miközben biztatást nyújt ás tanít, alig győzi színes krétákkal a gyermeket. Viszont már mind kevesebbszer kellett útbaigazítást adni a rajzolás és a festészet technikai részéhez, hiszen látszott, hogy a kislegény kezében legalább olyan biztonságosan áll a ceruza és az ecset, mint mentorának kezében a kréta. Tanítójának, aki előzőleg Pesten élt, némi ismeretsége volt arról, hogy az országban alakultak olyan főiskolak (Kecskemét, Nagybánya, Szolnok), ahol a legkiválóbb hazai piktorok azért jöttek össze, hogy a festészet tehetségeseit felkarolják és tudásuk továbbfejlesztésével szolgálják a hazai képzőművészetet a nemzet dicsőségére. A művészetet pártoló tanító úr hóna alá fogva a kis Gyúró rajzait, sebtében felballagott a községi elöljárósághoz. Ott előadta, hogy az ő osztályában van egy művésztehetség, akit jó volna taníttatni a szolnoki mesteriskolában, s ehhez kéri nagy megértéssel a magisztrátus anyagi támogatását. Mivel a tanító indítványa megértő lelkekre talált, a 13 esztendős Ruzicskay ösztöndíjasként tagja lehetett a szolnoki festőiskolának. Ezzel a lehetőséggel nyílt meg először az út az ifjú számára a festőművészet világába.

Persze a család másképpen vélekedett a dolgokról, de az is igaz, hogy a sok gátlással terhelt parasztgyemek sem vágyakozott el a szülői háztól, hiszen Szolnokot a világ végének gondolta. Meg aztán az édesanya, aki elsőként fabrikált neki ecsetet ás a szigorú, de szeretetre méltó édesapa és kitudja még mi ... Így aztán közös egyetértéssel a fiú, a szülői háznál maradt, munkája során benne lehetett a paraszti élet sűrűjében, a fény ás az árnyék világában, serdülő fejjel átélhette a csupa kisbetűvel írt szegénységet. Ebben a világban egyetlen mestere maradt az ifjoncnak, maga a természet csupa nagybetűvel. Tudásszomját olvasással enyhíti, közben továbbra is nagy vágyakozással rajzol ás fest.

Alig több gyermeknél, mikor elsodorja az első világháború. Iszonyatos iskola volt ez számára: az ott látott borzalmak élete végéig maradandó emléket hagytak művészetében is. A lövészárkokban ismerkedik meg néhány nagybányai festővel, közülük is a hozzá legközelebb álló Barát Móric piktorral, aki közbenjárásával lehetőséget szerzett arra, hogy a Nagyváradon éppen szabadságon lévő Ruzicskaynak a fronton hevenyészve papírra vetett műveiből alkalmi kiállítást rendezhessenek.
A háború tüzei elcsitultak, Európában csend lett. A leszerelt, a festészet garádicsán feljebb jutott katona, Ruzicskay György festő újra itthon volt, ismét a családja körében, Szarvason. De most már nemcsak kis környezetét, hanem szülőhelyét is szűknek érzi. Elvágyódik, érett fejjel szeretné látni a világot. Vágya teljesül. mert a kiállítás kapcsán megismert nagyváradi jóbarátok lehetővé teszik, hogy új művésztársuk elzarándokolhasson a piktorok Mekkájába, Münchenbe.
Üres zsebbel, kevés német nyelvtudással indult el a kor legjelentősebb képzőművészeti központjába. Akadémiai "belépőjét" egy remekbe sikerült szakállas férfiportré képezte. Elmondani nem lehet azt az érzést. amit a festőművész-jelölt átélt akadémiai felvételekor. Ruzicskay Herterich professzorhoz került. A professzor az impresszionizmus híve volt és növendékeit a színek értékelésére és a természet képszerkesztés mesterfogásaira oktatta. Tolmács nélkül a tanár és tanuló viszonya nagyon különleges volt. Érintkezésük rajzzal, színnel, vagy mimikával jutott kifejezésre. Három havi képzés után a tanuló különös produkcióval lepte meg mesterét: egy rajzból és szövegből összeszőtt regénnyel, melyben Ámon egyiptomi énekesnő meséjét nyújtotta át a professzornak (1923). A történet önéletrajzi elemekkel van átszőve. Az Ámon c. képregény bejárta az egész müncheni festőakadémiát. Azok, akik a rajz tudósai voltak, a képregényt tüneménynek tekintették. Szerintük a rajzok már nem a növendék, hanem egy kész mester alkotásai.

Müncheni tartózkodása két jelentős eseménnyel zárult: a festő kivetíti és egyben le is zárja első grafikai rnodorát, mely finoman és dekoratívan használt kontúrrajz. A másik: fölveti s egyben meg is oldja első festői problémáját - tömeg és mozgás. A "Lovas csata", a "Levátel a Keresztről" és az "Utolsó ítélet" ennek a korszaknak a zárókövei.

Új probléma: a szín. Erre pedig számára csakis egyetlen ország adhatott választ: Itália, melynek az első állomása Velence volt. A színek városában tanulmányozza és csodálja Tintoretto ás Tizian remekeit, miközben hasonlóságokat vél felfedezni a két zseniális festő és a festőművészet birodalmában, a felfedező úton lévő ifjú magyar piktor színakkordjai között. Néhány hónap elteltével irány tovább: következik az örök város, Róma. Itt találkozik Michelangelo remekeivel, melyek közül legnagyobb benyomást az "Utolsó ítélet" s a "Sixtus-kápolna" kompozíciója tett rá.
Ebben az időszakban találkozik össze a Római Amerikai Intézet lgazgatójával, Lipinszkyvel. A lelkes műbarát Ruzicskayt egész galériájával együtt Amerikába szeretné vinni. Az amerikai út csábítja, de haza is vágyódik, szeretné megmutatni az otthoniaknak hová fejlődött. Néhány napi várakozás után megadja válaszát: hazafelé indul. Budapestre érkezván, baloldali érzelme a munkások közé sodorja. Járja a metropolist, annak gyárait, kikötőit, építkezéseit, emberi forgatagát és az ezeket övező szántóföldeket. Aztán csordulásig megrakott élménnyel, félévre visszavonul a világtól és megalkotja szemléletének eleddig legteljesebb szintézisét, a 108 rajzból álló rajz-drámáját, a Szerelemkereső-t (1927). A „Szerelemkereső” a kor úgyszólván minden megjelenítési lehetőségét tömör egységbe foglalja. Jelbeszéd ez, de szándékosan átlátszó, hogy mindenki megértse: a dantei vízió az elkövetkező végítéletet, egy düledező világ omlását s az új ember, az új rend, teljes szabadsag vágyának érkezését jósolja. A sorozat drámai hatását, eleven erejét Ruzicskay ki is próbálta, amikor Nagyváradon és Budapesten vetítés formájában a közönség elé vitte (1937).

Az ezidőben, a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítása, már az újabb, magasabb festi síkon állítja elénk a művészt. Témája: a modern élet, a géppel, villamossággal, gőzturbinákkal, vasúti sínekkel, hidakkal és kültelki nyomorral társult világ. A metropolis zaklatott életének ábrázolásában valahogy zajlik már a kataklizma megérzése is: „Vasúti szerencsétlenség” „Egymásnak rohanó járművek”. Ha tájat festett, beleálmodta a cselekvő, a természetátalakító embert. Nem véletlen, hogy André Salmon híres francia költő és kritikus századunk legjobbjai közé sorolta. Mindezek után mi következhetett, ismét külföld: Párizs, a Szajna-part.
Az 1 930-as évek Párizsa már nem jelentette azt a határozott és egyirányú ösztönzést, amit a nagy impresszionisták idején, vagy még a századfordulói magyar „zarándoklatok” éveiben képviselt. A párizsi piktorok is, érthetően számtalan irányban keresték a művészet kibontakozását. Itt lngres száraz, korrekt rajzvonala hódított, ott Delacroix sértő festőisége hóditott, megint mások Picasso ismeretlen dimenziói felé kanyarodtak el és voltak akik a Tahiti-i remetére esküdtek. A hatalmas világváros - a vakító fények és a pokoli sötétség diszharmóniájának élményében - megmozgatja a művész alkotó fantáziáját. Ráeszmél, hogy párizsi barangolásai során szerzett benyomásoknak a Duna-partján látottak csak titánrengései annak, amit Párizsban teljes nagyságukban, in natura, figyelhetett meg. Itt a Renault- és Citroen telepek árnyékában látja meg először a munka milliós tömegeit, s itt az „Ékszerész utca” ragyogásában pillantja meg a jelenkor trónnélküli királyait, a pénz igazi fejedelmeit.

Párizsból hazajőve, Ruzicskay a világváros nagy tanulságait veszi ceruzahegyre. Egész sorozatot szentel a kenyérért kilincselö munkanélküliségnek. Grafikai művei az Est-lapok hasábjain jelennek meg: „Ember és világválság” (1932). A grafikai lapok közül jónéhány bejárta az egész világot. A rotációs gépek még ontották utolsó rajzait, a Válság-sorozatának befejező grafikáit, amikor a festő útnak indul Szarvas felé. A világváros modern problémáit már kiismerte - most a falun a sor. Az otthoni embereket is meg akarta figyelni alaposabban, hisz szülőhelyét annak idején csak a gyermek szemével nézte. Friss benyomásokat keres: vajon a válság hullámai elérték-e a szarvasi határt.

Ruzicskay elöbb csak modelleket kereseti a népe között. A földmunkás mozdulatai mozgatták meg először fantáziáját s a szívós fagyökérhez hasonló paraszti izmok (Munkástanulmányok). Később már kevésbé érdekelte a szarvasi nép külsőséges, látható világa. A paraszti koponyában születő gondolat kezdte érdekelni. Az emberekkel való közvetlen kapcsolata, baráti viszonya egy kulturális körré fejlődött. Verseltek, énekeltek, színi előadásokat tartottak. Megalakította a szarvasi Dalkart, melynek művészeti vezetője is lett. Ezt a haladó szellemű egyesületet irányította meghurcoltatásáig. Szigorú parancsra, mint forradalmi gondolatokat magában hordó festőnek távozni kellett Szarvasról. Még benne élt a „Szarvasi Forradalom” lángja, amikor pesti műtermében munkához látott. Új „Ecce Homo”-t festett(1932). Ezen a képen az ember, Jézus valóban az ácsmester fia. Sajnos a kép a kiállításon megnemértést, sőt kemény ellenhatást váltott ki, minek következtében a festőnek emigrációba kellett vonulnia. Elindult Ady városa, Nagyvárad felé.

Ruzicskay a vándor, aki megjárta Németország, Itália ás Párizs művészeti gócait - úgy érzi - Nagyváradon találja meg az igazi otthont. Rendületlenül dolgozik, műterme zsúfolásig megtelt új képekkel. Új hang megint: realizmus és optimizmus összecsengése. Elfordul a jelentől és jövő emberét vetíti a vászonra. Színeit felerősíti, vonalai markánsabbak lesznek. Több sikeres kiállítását Budapest követi, de rövid idő elteltével innen elvándorol. Fejében és ecsetjelberi már megszületett az új téma: egybefoglalni a sötéten látást a jövő optimizmusával. Ezt a gondolatot valósítja meg a Világosság felé c. rajzsorozata (1936). Irány, Hollandia - Rotterdam.
Hollandiában szép sikereket ért el, különösen Amsterdamban és Utrechtben. Városképei, tengerparti tájai, valamint a biblikus témájú „Teremtés”-sorozata. Ez utóbbi nagyrésze kinn maradt, műgyűjtők vásárolták meg. A festő telve volt dicsőséggel, örömmel, amikor műtermét vasgárdisták lepték meg és valamennyi fellelhető képét máglyába rakva elégették. Műveszbarátai közül néhányan koncentrációs táborba kerültek, mások a bombázás áldozatai lettek. Ezek lesújtó hatására Ruzicskay visszavonul a nyilvánosság elől. Nem állít ki, és nem fogad senkit a műtermében. Padlása egyre-másra az üldözöttek menedékévé válik. Mégis ecsetet fog, mert tudja, hogy a katonacsizmák ütemes zaja mögött, már kibontakozik a szabadság ezerszínű víziója. Elcsendesedik Európa, a művész elhagyja Hollandiát, irány Magyarország fővárosa, a romba dőlt Budapest.
A művészek vándorúton töltik életük javarészét. Ruzicskay György is végigjárta a nagy zarándokutat: München, Drezda, Berlin -vissza haza -‚ majd Firenze, Róma, Siene.Arivi, Arezzo -‚ ismét a hazai táj -‚ aztán Párizs, Brüsszel, Antverpen, Ultrecht, Rotterdam -‚ megint a haza - Budapest és Szarvas. Eljutott még Amerikába, Spanyolországba, Romániába is, és talán nyomon sem lehet követni állomáshelyeit. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az egész világon megfordult. A világ különböző városaiban aratott sikert rajzaival és festményeivel. A budapesti Nemzeti Galéria 1942-ben mutatta be életművének önálló tárlatát.

A nemzetközi és a hazai művészvilág rangos kitüntetésekben részesítette Ruzicskay Györgyöt, akárcsak a magyar állam. Egyszer azt mondta a nagy művész: „Az élet rövid, a művészet örök.” Igaza van! (Szerk.)

Ruzicskay a háborút követően tovább alkotott. Sok országot bejárva általában Budapest, Párizs és Szarvas között osztotta meg az életét. Szülő városa 1960-ban létesített számára sz Erzsébet ligetben egy tágas műteremmel ellátott alkotóházat, amely a mester néprajzi gyűjteményének is helyet adván, kiállításként is rendelkezésre állt az érdeklődőknek. A művész 1975 óta Szarvas díszpolgára.

Ruzicskay Gyöirgy Munkácsy-díjas érdemes művész szinte felbecsülhetetlen értékű képzőrnűvészeti alkotást hagyott maga után. Élete összeforrt a festészettel: Teljes és igaz ember volt. Szinte haláláig dolgozott 1993. január 31-én hullt ki az ecset a kezéből. A szarvasi Ótemetőben nyugszik kedves hitvese, a mindannyiunk által nagyon kedvelt Etelka néni mellett.

Szilvássy Laszló

 

A Szerző Irását a Magyar Kultúra Napja ás a művész halálának közelgő évfordulója kapcsán tesszük közzé