A modortalan ember önmaga karikatúrája
Anyanyelvünk tisztaságának megőrzése s az illendő társadalmi érintkezés arra késztet, hogy intő szándékkal hívjuk segítőtársul mindazokat, akik sokadmagunkkal aggódnak a fület és a jó ízlést sértő, rossz szokás hallatán.
Néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezés olyannyira megszokottá kezd már válni, hogy akár közhely, újat nem mondó szókapcsolat lesz. E jelenség azért is ijesztő, mert már nem csupán a felnőttek és az ifjak, hanem a gyermekek szájából is elhangzanak goromba szavak. Csakhogy a gyermek legtöbbször nem tudja mi az értelme annak a szónak, amit kimond. Valakitől hallotta, a nagyobbaktól. Viszont ezek is hallották valahol, valamikor, de biztosan nem az iskolai órákon, hanem a nagykorúak társaságában, s így végül visszajutott oda, ahonnan eredetileg elindult: a felnőttekhez. Az ordenáré beszéd s a vele párosult magatartás szabad teret kapott: halljuk a közvetlen és a közvetett emberi érintkezés szinte minden területén. Terjed, akár a guanó szaga.
Hányszor, de hányszor botránkozunk meg olyan ocsmány kifejezések hallatán, amelyek olykor ún. jobb körökben is elhangzanak. Egyesek azt hiszik, sikk a durva szó, a jópofának minősülő, istenigazából magyaros beszéd. Márpedig a gátlástalan trágárság, a durva szabadszájúság a műveletlenség alapvető ismérve. Ha már istenigazából magyarul nem tudunk, akkor legalább ne beszéljünk úgy istenigazából „magyarosan”. Az alpári beszédre nemcsak rá lehet szokni, hanem el is lehet vetni, még mielőtt szervezetünket rombolná. Mi értelme van tehát az ocsmány beszédnek? Semmi! Akkor pedig ne tűrjük – tegyünk még többet ellene.