Kettős nevelés
A pedagógia és a közélet területéről származó írásokból én arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a ma már oly gyakran használatos kettős nevelés alapvető fogalmába a család vallásos befolyásán és a tudományos alapokon nyugvó iskolai nevelés és különbözőségük összeütközéséből eredő problémák tartoznak. A fogalom tágabb értelmezése azonban jelenleg már kiterjedt a világnézeti, politikai és az erkölcsi nevelés egyidejű alkalmazásának konfliktusaira is. Sőt, egyesek még tovább akarják bővíteni a kört azzal, hogy az otthoni és az iskolai nevelés módszerbeli különbségeit, konfliktusait is ide sorolnák. (Szerintem lehetséges, de csak mint gyakorlatot és nem tartalmi kérdést illetően.)
Nem beszélhetünk kettős nevelésről, ha azonos politikai, erkölcsi, világnézeti célt követve nem tér el egymástól a családi meg az iskolai nevelés. Kettős nevelésről van viszont szó, ha különböző „célok” érdekében ellentétes alapon folyik az emberformálás. A világnézeti tartalom dönti el az iskolai és a családi nevelés közötti különbséget. Foglalkoznunk kell tehát e témával, mivel – úgy látszik – ma még figyelemreméltó különbségek vannak a családi és az iskolai nevelés között.
Jogilag persze nincs abban kivetnivaló, ha a szülők nem vallásosak, netán ateista világnézetűek, s gyermeküket is ebben a szellemben szeretnék nevelni, hiszen a törvény minden demokráciában élő polgárnak biztosítja a vallásszabadságot. Az, hogy kinek mi a világról, az életről, a társadalmi jelenségekről alkotott elképzelése, vagyis mi a világnézete, még csak magatartásbeli konfliktusokat sem okoz.
Vallási magatartástól függetlenül bárki az országban kitűnően megállhatja a helyét a társadalmi munkamegosztás szerteágazó területén, élhet és nevelhet erkölcsösen, szeretheti népét s hazáját. Ezt mi, felnőttek jól tudjuk, ennek megfelelően alakítjuk életünket, alkotunk véleményeket: bírálunk, dicsérünk. Nem így a zsengék, akik a társadalmi folyamatoknak még csupán passzív vagy kevésbé aktív részesei, nem tudhatnak bonyolultabb elméleti dolgokban eligazodni, ezért magatartásuk környezetük hatásától függően vagy ilyen, vagy olyan, illetve ilyen is, olyan is. Jó példa lehet erre az iskolai és a családi nevelés különbözősége. Amikor a gyermeknek az iskolában egyes tantárgyakhoz tudományos világképre épülő magyarázatot adnak, otthon pedig ezt idealista szemléleten alapuló nevelésben magyarázzák. Ilyenkor kényszerhelyzetbe kerül a tanuló: egyvalamiről kétféle véleményt kell kifejezni. Az egyiket az iskolának, a másikat a szülőknek. Mindkettőt kötelességből teszi.
Ilyenkor a dolgok, a környezeti jelenségek megismerésének spontán módszerei még keverednek az ifjakban, mivel gondolkodásuk hol metafizikus, hol dialektikus. Érett korra azonban valamely irányba tartóan letisztul. Amikor már tudatában van annak, hogy kétféle igazság nem lehet, kételkedni kezd, s próbálkozik – spontán – véleményt alkotni az adott dologról, főleg azért, hogy magyarázatának realitásáról, vitakészségéről képet kapjon.
Szerintem arról kár vitatkozni, hogy kettős nevelés-e az ateista és a vallásos nevelés, mert az bizony az. És mint minden egymásnak ellentmondó nevelés, zavarokat okozhat. Ez az ellentmondás azonban kisebb nevelései veszélyt rejt magában, mert úgymond nyílt „sisakkal” folyó küzdelem. Sokkal veszélyesebb az olyan kettős nevelés, amikor mind az iskola, mind a szülő azzal a meggyőződéssel nevel, hogy a közös cél érdekében az az egyedül helyes, ahogyan, amire, amiért ő neveli a gyermeket. Lehet, hogy fel sem tételezik az ellentmondás lehetőségét, csak egyszerre azt látják, hogy a gyermek vagy otthon vagy az iskolában másképpen cselekszik, mint ahogyan a nevelés alapján várható volt. Jön a kérdés: „Kitől tanulta ezt a gyermek”? Nem ritkán a forrás felderítése elmarad, csak a minősítés születik meg: „No hiszen, jóra tanítanak téged is az iskolában, mert ezt nem tőlem (tőlünk) tanultad”. (Az ilyen rejtett kettős nevelést tartom magam is veszélyesnek). A nevelésben nem arra kell törekedni elsősorban, hogy megóvjuk az ellentétektől a gyermeket, hanem arra, hogy az ellentétet, ellentmondást helyesen, objektíven oldjuk fel.
Az ilyenfajta eszmecserében a szülő legyen partner, hagyja gyermekének gondolatait kifejezésre juttatni, s vitatkozzon, érveljen meggyőzően –, ha kell. Semmiképp sem engedjük, hogy gyermekünk kétféle, merőben ellentétes ideológia hatása alatt nevelődjön. Szerintem leghelyesebb szülői magatartás az iskolával összhangban való nevelés. Ahol igény van rá, járjon a gyermek felekezeti iskolába. A szülők esetleges világnézeti különbsége nem szabad, hogy befolyásolja a gyermek nevelését. Így elkerülhető, hogy serdülőkorú gyermek tudatában konfliktus keletkezzen. Ez egyébként nemcsak a vallásos és a természettudományos nevelésre vonatkozóan igazság, hanem valamennyi politikai, erkölcsi és magatartásbeli kérdésre is.
Még többnyire zsengék az ifjak, amikor már kezdik kitapogatni helyüket a szűkebb, tágabb környezetükben. Ekkor kezdenek figyelemfelkeltően érdeklődni a világ dolgai iránt. Szinte ösztönösen vonzzák őket az erkölcsi és a politikai kérdések is, amelyek megválaszolása elől nem térhetnek ki a szülők. Ahhoz, hogy a kettős nevelés ne vezessen elvi összeütközéshez nagyon fontos, hogy a nevelés területén a család jól együttműködjön az illetékes oktatási intézménnyel. Nélkülözhetetlen, hogy a szülői értekezleteken és a pedagógusokkal folytatott négyszemközti beszélgetések alkalmával szó ne essék erkölcsi, magatartásbeli, sőt politikai dolgokról is, mint a nevelés sarkalatos, tartalmi kérdéseiről. Újfent hangsúlyozandó: nem tragédia, ha nevelési módszerek tekintetében eltér egymástól a szülői ház és az iskola véleménye, azok sok vonatkozásban kiegészíthetik egymás tevékenységét. Demokratikus felfogásban konfliktusoktól mentes ifjúságot csak azonos elvek szerint lehet igazán jól nevelni. – Nem lehet egy lyukból egyszerre meleget és hideget fújni.
És még valamit: Számos olyan hatás éri mind a felnövekvő nemzedéket, mind az érettebb korosztályokat, amelyek a társadalmi környezetből származnak és közvetve, közvetlenül ellentétesek a családok életszemléletével. Ezek között a média hatása a legnagyobb. Sajnos ma sem a magyar, sem a külföldi Tv-adókban nem látszik határozottan törekvés családbarát szemléletű műsorok nagyobb számban való készítésére, vetítésére. Olyan műsorokból kellene jóval több, amelyek valóban szolgálják a család, az ifjúság humánus nevelésének ügyét, kerülik a negatív, romboló elemeket, az erőszakot, a méltatlan szexet és a pornográfiát, a terrort, a korrupciós botrányokat és általában a fogyasztói társadalom által diktált hamis szemléletet. Inkább kellene boldog, példás életű családokat, kiválóságokat bemutatni, olyanokat, akik magatartásukkal a társadalom bármely rétegének, a magyar hazának az emberségnek példaképei.