Hazafiság, hazaszeretet
Örök életű bölcsesség: csak az a nép lehet és maradhat szilárd, amely eszményeit a dicső múlt emlékeiből meríti. Amelynek, szívében ott él a nemzeti hősök, a porladó hazafiak emléke, s tetteik lelkesíteni tudják az utódokat. Az ifjúságot tehát a haza iránti szeretetre nem demagóg szólamokból kell fogékonnyá tenni, hanem az ősök tetteiből, magatartásából.
A világ viszont mintha kezdene végleg elmerülni az anyagi kérdések tömkelegében. A kenyér és a vagyon utáni féktelen hajsza mindinkább elfojtja a nemzeti érzést. Mintha a történelmi nagyságok emléke egyre belemerülne a feledés homályába. Így nem kizárt, maholnap ott leszünk, hogy csak a levéltárak és a történészek fogják tudni, hogy voltak ők is, akik éltek-haltak a hazáért. Ez a jelenség pedig nem egyéb, mint a hazafiság iránti érzés hanyatlása.
Mily igazságtalanok azok, akik a hazafias gondolkodást már elkopott, tartalom nélküli fogalommá degradálják, tömegeket mozgató erejét lebecsülik, és helyette a „lenni vagy nem lenni” igét harsogják ezerféle változatban… Pedig hazafiság – a világban – évezredek óta van, és minden bizonnyal örökké lesz is! Magunkba szívjuk azt szinte az első lélegzettel, belénk oltja környezetünk, a nyelvünk, a kultúránk és hozzánk tapad a történelmünk lapjairól. Elhomályosítani igen, de megsemmisíteni nem lehet még a leghízelgőbb kozmopolita jelszavakkal vagy mesterkélt elméletekkel sem. A hazafiság az, amely a mi nemzetünket is máig fenntartotta. Felrázta népünket a vesztett csaták, a forradalmak, a katasztrófák, a gazdasági konjunktúrák után, és diadalra vitte nagyjaink nemes törekvéseit. Ez volt évezredeken át az a legfelsőbb erő, az a hit, melyet a gondviselés oltott az alkotóképes emberek szívébe, és óvta meg általa szabadságukat. Ettől az erőtől és hittől nem engedhetjük megfosztani magunkat, mert akkor a sivárságot választjuk. Vigyázzunk, hogy a hamis apostolok ne mételyezzék meg lelkünket.
Népünk a haladó múlttal újra alkotni akar, hogy jobb és jobb sorsot teremtsen nemzetének. Hagyjuk a nemes szándékot, eszmét érvényesülni valamennyi állampolgárnál, hogy a hazáját szerető nép további hazaszeretetre buzdítson: generációról-generációra. Ennek érdekében fordítsunk, ha kell, sokkal nagyobb figyelmet a nemzeti események évfordulóira, azokra a helyekre, ahol hőseink vére folyt, ahol hőseinknek szobrot vagy emlékművet emeltek, ahol hőseinket eltemették. Tegyünk meg minden lehetségest, hogy ne vesszen ki az emberek szívéből a dicső múlt tudata, s a szívekből a kegyelet. Amikor kell, szálljon értük az ige az Úrhoz, zúgjanak a harangok…
A hazaszeretet, amely nem más mint az emberek hazája, népe iránti szeretete és odaadása, akkor tűnik ki legjobban, ha a haza védelemre szorul és védelme érdekében az embereknek azt kell kockára tenni, ami számára éppen pótolhatatlansága miatt a legdrágább: az egészségét, az életét. Aki ezek valamelyikét megszenvedi, elveszti, az hazafi (patrióta). Mivel békében élünk, hazaszeretetünk iránti magatartásunkat mégis csak a béke tényéhez kell igazítani. Jó hazafi, hazáját szerető ember az, aki élete során szülőhelyéért, lakóhelyéért (lokálpatrióta), nemzetéért példás magatartást tanúsít, akikre éppen ezért büszkék az érintettek. Aki magyar hazafi akar lenni, annak tudnia kell, hogy a többi polgártól tetteiben különböznie kell. Hogy milyen tettek a kimagaslóan jók, az a körülményektől függ – elsősorban.
Az ifjú generáció tagjai tömegkommunikációs eszközök segítségével is figyelik egymást, átveszik a távoli ízléseket és magatartásformákat. Általuk egységes karaktert igyekeznek kialakítani és így hangsúlyozzák összetartozásukat. Ez a jelenség azonban nem feltétlen párosul társadalomellenes magatartással. Sokak számára az összetartozás érzése saját nemzedékükkel kapcsolatosan alakult ki. Fontosabbá vált számukra a korosztállyal való külsőséges hasonulás, mint valóságos szűkebb és tágabb környezet, beleértve a felnőtteket is. Tágabb környezet alatt érthetjük a szülőföldet, a hazát is. Ezért azt a szót, hogy HAZA, a mai ifjúság egy része jóformán csak akkor ejti ki, ha hazafias töltésű verset mond és énekel.
Sokan hajlamosak magukénak vallani olyan frázisokat, hogy „Felesleges dolog hazaszeretetről beszélni, ha az ember máshol is nagyon otthonosan élhet”. Vagy: „Akár szeretjük hazánkat, akár nem, itt élünk”. Avagy: „Ha az országhatárok majd eltűnnek, miért pont ezt a földdarabot szeressük, amit amúgyis csak térképen láthatunk egyszer” et ctr.
Vajon mi okozhatja ezt a kifelé fordulást, netán az ízlés nemzetközi kiegyenlítődése? Semmiképpen! A téves nézetet mindenekelőtt a hazafias nevelés hiányosságaiban kell keresni. A kisközösségekben (család, iskola, szervezetek, egyletek, egyéb közösségek) kell először megteremteni a kötődés, az összetartozás érzését. Ezeken keresztül vezet az út a nagyobb közösségbe tartozás megértéséhez. Aki tudja és érzi, hogy személye milyen szerepet tölt be valamely kisközösségen belül, az össztársadalom részeként, annak nem szükséges magyarázni, miért rendeltetésszerű, hogy „Itt élned s halnod kell”.
Ahhoz viszont, hogy hazájukhoz hű emberek váljanak az ifjú nemzedékből, elsősorban bizalom szükséges irántuk: hasznos feladatokat bízzunk rájuk az ország építésében, hallgassuk, vitassuk meg észrevételeiket. Túlkapásaikat, s olykor-olykor vakmerőségszerű aktivitásukat kezeljük emberségesen –, kellőképpen kritizáljuk.
Életszínvonalunk és fogyasztási lehetőségeink jelenleg még alatta maradnak a fejlett, tőkés államokénál, amely azonban nem jelenti azt, hogy nosztalgiával kell figyelnünk a Nyugatra. Nálunk az életszínvonal növekedése mellett társadalmi feladat az erkölcsi értelemben vett emberi „gazdagság”, a tartalmas, értelmes emberi élet. Ezt kellene jobban megértenie minden magyar fiatalnak…
Vigyázzuk a múltat, mint a szemünk fényét, hogy abból ne csak okulhassunk, hanem erőt is meríthessünk céljaink megvalósításához. Ehhez pedig legtöbbet az oktatási intézmények (leginkább az alsó és középiskolák) tehetnek. Használjon fel a pedagógustársadalom a múltból mindent, ami azt híven jellemzi és minősíti, vigye tovább belőle mindazt, ami bölcs, amellyel népünknek boldogulására szolgálhat. Ez akár kultúrmisszió is lehet.
– Van egy igen nagy erénye a magyar nemzetnek, éspedig az, hogy a történelmi változásokhoz, s a vele járó áramlatokhoz nemzeti érdeke szerint tudott alkalmazkodni, miközben nem hagyta magát az idegen áramlatok által elsöpörtetni, sajátos jellemét a legnagyobb viszontagságok között is híven megőrizte. – Magyar maradt!
A magyar nép egészséges életereje, országának rendkívül kedvező földrajzi fekvése, jövőbe vetett optimizmusa kezeskedhetnek arról, hogy hazánk a jóléti küzdelemből megerősödve fog az európai népek között helyet foglalni, s nemzetközileg is meghatározó politikai tényező lesz. Bízzunk benne.