Ez az enyém, az a másé
A családi életben nem kis gondot okoz a szülőknek az, amikor észreveszik, hogy gyermekük eltulajdonított valamit, vagy az iskolában az osztálytársától, vagy a játszópajtásától, esetleg mástól. Ez egyszerűen azért történhet meg, mert a gyermek előtt még nem eléggé világos, mi az övé és mi a másé birtokviszony fogalma. Bizonyos dolgok megszerzése még ösztönös, a cselekedet minősítése talán még el sem jut a gyermek tudatáig.
Először a gyermekek többsége szinte teljesen ártatlanul, pajkosságból elkövetett játékos beugratásként kísérli meg a csenést, vagyis hogy valakinek kis értékű személyi tulajdonát (pl. játék, tanszer) titokban magához veszi, és ott tartja. Nos, amennyiben erre nem figyelnek fel a szülők, elnézik, hogy idegen holmi legyen a gyermeknél, akkor a csenés – elítélő családi reakció híján – a gyermeknél szokássá válhat, sőt oda fajulhat, hogy a gyermek bűntudat nélkül értékesebb tárgyakat, akár pénzt is eltulajdonít másoktól, vagyis: lopni fog. Találkozni azonban olyan gyermekkel, aki magának soha nem lopott volna, de másnak, igen, pl. a pajtása érdekében. Ez a jószívűségből tett cselekedet afféle „bocsánatos” bűnnek számíthat.
Hogy az ilyesmi se következhessen be, meg kell tanítani (mindenekelőtt a családban) a gyermeket arra, hogy az, ami nem a miénk, az nem az övé, az valaki másé, éppen ezért, engedély nélkül elvenni, eltulajdonítani a másét, nem illik, sőt, nem szabad: büntetés jár érte. Sok türelemmel kell erre is nevelni, akárcsak minden másra. Szerintem inkább legyünk a gyermekünkkel (mértéktartóan) szigorúak, mintsem fenntartás nélkül elfogadjuk a gyermektől az általunk ismeretlen holmi eredetére vonatkozóan kapott választ, pl. ilyet: találtam, kaptam. De ha tényleg talált tárgyról is van szó, ez még nem jogosíthat fel senkit arra, hogy bizonyos kötelezettségek elmulasztása nélkül a gyermek a konkrét tárgyat saját tulajdonának tekintse. Érdektelenséget, nemtörődömséget semmiképp sem színlelhet ilyenkor a szülő, hiszen ezzel esetleg bűnpártolást vállal. Vigyázzunk azonban arra is, hogy az „enyém” fogalmának túlzott hangsúlyozása – a nevelés során – a gyermeknél ne csapjon át önzésbe. De arra is, hogy az ún. lopós gyermeket ne tekintsük és ne is nevezzük tolvajnak.
Vannak esetek, amikor a szülő ahelyett, hogy következetes lenne az „enyém, tiéd, övé” fogalmának érvényesítésében, meglehetősen rossz példát mutat otthon azzal, hogy mint pl. alkalmazott, időnként hoz haza a munkahelyéről (kevésbé értékes) használati tárgyakat, s teszi ezt úgy, mintha az a sajátjából származna. Mármost, ha a gyermek ennek tudatában felbátorodva, külön szülői engedély nélkül, valakinek ad belőlük, szülői büntetés járhat érte, márpedig nem a gyermeket, hanem a szülőt illette volna a büntetés!
A szülői bölcsesség arra kötelez mindnyájunkat, hogy ne csak a tényt állapítsuk meg, hanem a miértet, a hogyant is, sőt azt is, hogy kinek a számára tulajdonít el valamit a gyermek. A lopás okozat s az ok megszüntetése a szülő feladata. Hiába beszélünk a lopás ellenébe, ha otthon a gyermek olyan holmikat lát, amelyek úgymond kézenközön kerültek a házhoz…
Egy tisztakezű családban, ahol mindent (sic.) megkap a gyermek, s mégis feltámad benne a „szarkatermészet”, az nagyon ritka eset. Az ilyet kleptomániának (lopási hajlam) nevezi az orvostudomány, s állítólag gyermekkorban többnyire gyógyítható.