Betegség és halál a családban
A súlyos betegség és a halál nagy hatással van bármely családra. Át kell alakítani a család szerkezetét – legalábbis ideiglenesen. Az a betegség természetétől függ, hogy a családok miként birkóznak meg vele. Felboríthatja a család egyensúlyát, mert egyik tagja kiesik a kollektív munkából. Ilyen formán a családtagoknak új szerepet kell vállalniuk az addig ismeretlen gondok megoldására. Hiszen a hirtelen és váratlan betegség számos új igényt támaszthat, és ehhez a gondviselőknek rugalmas alkalmazkodásra van szükségük.
Sok krónikus betegség súlyos és nem gyógyítható, kimenetele tehát az idő előrehaladtával rosszabb lesz. Más betegségben a beteg állapota változó. Ilyen helyzetekben a gondozó családnak olyan életmódot kell kialakítani, amely a betegség természetéhez igazodik. Ez a rendkívüli helyzet némelyek számára készséges, méltányosságból tett kötelezettség, míg másoknak terhet jelentő vállalás.
A baleset vagy az öngyilkosság miatti hirtelen halálnak (tragédiának) egészen más hatása lehet a családra, mint ami egy hosszan elnyúló gyógyíthatatlan, előre látható kimenetelű betegség után következik be.
Jelentősen befolyásolja a gyászoló rokonság reagálását az elhunyt kora és családi helyzete, hiszen minél inkább ragaszkodtak(-nak) a családtagok a távozóhoz, annál nehezebb megválni tőle. Ki kell mondanunk: Magától értetődő, hogy az időskori elmúlás elfogadhatóbb még akkor is, ha nem „méltó” halál. Hiszen az elmúlás ugyanúgy életünk része, akár a születés, csak más az előjel! Az idős szülő hirtelen halála azonban lesújtó, nagy gond is lehet, főképpen akkor, ha annak hagyatékai befejezetlenek, rendezetlenek maradtak. Ilyenkor már nincs több esély arra sem, hogy a haldokló valakinek megbocsásson vagy ő maga feloldozást kapjon. Így a gyászoló család tagjai esetleg a bűntudat érzésével maradnak. Talán elmarad a köszönet is.
Az élet legnagyobb tragédiája a gyermeki halál. Számos esetben fordul elő, hogy a szülők (a reinkarnációt elfogadva) egy másik, egy következő testvérrel szeretnék helyettesíteni az elhunytat, ezért adják neki ugyanazt a keresztnevet. Feltételezik, hogy a következő testvér a halott identitásával nő majd fel.
Halottunkat az ő végakaratának megfelelően kell elbúcsúztatni, ha végrendelete nincs, akkor a legközelebbi (a legkedveltebb) hozzátartozó(k) elgondolása szerint, figyelemmel az elhunytnak még életében tett utalását temetésének körülményeire.
Nem kell valakinek feltétlen vallásosnak lenni ahhoz, hogy higgyen a túlvilágban. Ennek tudatában maradhatnak a halottak közül sokan nagyon is elvont élők az ember emlékezetében. S talán többet gondolnak rájuk (napközben is) mint bármikor, amíg éltek. Hallucinációjukban felélesztik őket, aztán kísérteni kezdenek elkövetett hibáik miatt. Kegyelettel emlékezünk az elhunyt családtagra azzal is, ha legkedvesebb személyes holmijából néhányat megtartunk, különösen akkor, ha hozzájuk közös emlék fűz.
A gyász – bár kétségtelen komor időszak – mégis egy idő után „kedvező” hatással lehet a családi és a baráti kapcsolatokra. Azáltal, hogy az emberek megosztják egymással a fájdalmukat, közelebb kerülhetnek egymáshoz, és olyan viszonyt alakíthatnak ki, amelyre korábban nem volt lehetőség. A gyász lehetővé teszi, hogy a gyászolók necsak az elmúlt időkre emlékezzenek, hanem arra is gondoljanak, hogy a közös múltból és a jelenből hogyan lehet új hidat építeni - a jövő felé… Mielőtt valaki az elhunytról értékítéletet mondana emlékezzen – magába szállva:
- Ne mérlegelje, csak vesse össze a halott volt erényeit és gyengéit
- Emlékezzen azokra a szép időkre, melyet a családnak és másoknak okozott.
- Emlékezzen, fájdalmakat okozott-e neki.
- Emlékezzen a legutolsó együttlétükre.
- Megtett-e minden lehetségest az ő érdekében?
- Vallja be magának: szerette-e, tisztelte-e igazán?
Intelem: szeressük, becsüljük egymást mind a családban, mind azon kívül, hisz’ dőreség a nyúlfarknyi, küzdelmekkel tarkított életet gyűlölködéssel, megalázással, ármánysággal még nehezebbé tenni. Ugyanis akikkel rossz viszonyban voltunk, s a halál sírba döntötte őket, azoknak már késő békejobbot nyújtani, már mást mit tehetünk, emlékezünk. Emlékezzünk tehát kegyeletes szeretettel, tisztelettel rájuk. Emlékezzünk, mert
A sír sok mindent elfeled,
Bút, örömet és szerelmet,
De akit igazán szerettünk,
Azt nem fedheti el a sír előlünk.