untitled

Szarvas és Vidéke

2010. december 23.

– Na végre! – szólt, amikor meglátta a Va-

csoracsillagot. Komótosan felállt, hátára ka-

nyarította felsőruháját, füttyentett a kutyá-

jának és elindult az éjjeli szálláshely felé. A

kutya fürgén körülfutotta a nyájat, néhány

csaholással irányba állította a vezérkost, s

a többiek engedelmesen követték. Az alko-

nyodó pusztán porfelhő kerekedett, ahogy a

pásztor mögött útnak eredt a nyáj. A szamár

természetesen utolsónak maradt. Érte kü-

lön futott vissza a kutya és élénk csaholás-

sal nógatta indulásra, ügyelve arra, nehogy

a szamár rúgósabbik felén felejtse magát.

Mire a szálláshoz értek, szinte már sö-

tét volt. Már messziről látta a pásztor, hogy

ez éjjel nem lesz egyedül: valaki már meg-

rakta a tüzet a sátor bejáratánál, s csönde-

sen, türelmesen várja a gazda hazaérkezé-

sét. Sejtette, hogy nem lehet más, csak a

bátyja, hisz oly otthonosan foglalt helyet a

tűz mellett.

– Szép esténk van, testvér! – köszönt

a bátyjának a pásztor, de valójában nem

örült most ezegyszer a látogatójának.

– Szép! Isten hozott! – válaszolt a tűz

mellett ülő. – Valami azt súgja nekem, te

nem örülsz most az én láto-

gatásomnak...

– Látod, bátyám, megint

a vesémbe láttál. De milyen

jó, hogy ennyire megértjük

egymást. Valóban, amikor

láttam, hogy már itt ül vala-

ki, keserű lett a szájam íze.

– De miért?

– Neked megmondhatom.

Nem akármilyen éjszaka kö-

szöntött ránk. Évek óta, év-

ről-évre várom ezen a napon

a Vacsoracsillag felkeltét.

Kicsit elhallgatott, tett-

vett mindenfélét. Testvére

meg csak várt, nem szólalt

meg, hisz még nem kapott

választ a kérdésére. Végre a

pásztor megállt, bátyjára né-

zett, pontosan a szeme köze-

pébe.

– De ugye, nem fogsz ki-

nevetni? Tudod, nem szoká-

som nagyokat mondani. Ám ez az éjsza-

ka... Képzeld, ezen az éjszakán megértem

az állataim beszédét! Csak ezen az éjsza-

kán. Pontosan értem, amit egymásnak

mondanak, mesélnek.

– Édes öcsém, – szólalt meg lassan az

idősebb testvér –, ki nem nevetlek, de ez

lehetetlen.

– Tudtam – horgasztotta le bánatosan a

fejét a pásztor. – Tudtam. Nem fogod el-

hinni. Te sem. Senki sem. Nem is mondtam

eddig senkinek. Pedig kezdődik megint.

Nem hallod? A kutya szólongatja a szama-

rat és az ökröt.

– Mondasz valamit! Csudadolog! Ülj le

gyorsan, öcsém, hallgassuk együtt.

A jászol nagyot reccsent, amikor az ökör

rántott egyet a kötőfékén. A szamár lassan

megfordult, beleszagolt a jászolba és béké-

sen fujtatott egyet. Ekkor jött be a kutya

az istállóba.

– Ja, te már itt vagy! Én meg minden-

felé kereslek. A karámnál, a sátor mö-

gött, az itatónál. Sehol sem találtalak. Pe-

dig tudtam, hogy ma éjjel itt a helyünk

mindannyiunknak. Emlékezni...

– Ne locsogj annyit! – szólt az ökör. – Ki

kezdi?

– Tudjátok – szólalt meg a szamár – leg-

hamarabb én ismertem meg azt az asz-

szonyt. Öreg szamár vagyok már, a gaz-

dám is öreg volt. Amikor a lánya férjhez

ment, engem is vele adtak. Volt sok mun-

kám, de jól tartottak. Egyszer, amint esti

abrakomat ropogtatom, nagy fényesség

támad, s egy férﬁ ú jelenik meg a házban.

Gazdasszonyom igen meglepődött. Biztos

olyanokat mondott neki az ifjú, hogy útnak

kell indulniuk, mert rám is mutogatott. De

csak hónapok múlva indultunk el hosszú

útra. Csodálkoztam is, mert a gazdasszony

ekkor állapotos volt már. Ahová mentünk,

ott már rengetegen voltak, nem is jutott

hely a szálláson, ide kellett jönnünk, ebbe

a barlangistállóba.

– Úgy van – szólt közbe a kutya –, lát-

talak is titeket az úton, ott mentetek el az

alvó nyáj mellett. Nekem ugatnom kellett

volna, de nem ugattam, mert szelíd vándo-

rok voltatok. Csak az volt a furcsa, hogy

egyszer csak ott a mezőn nappali fény tá-

madt, és fehérruhás alakok kezdtek éne-

kelni. Nosza, a pásztorok mind talpra ug-

rottak. Nagyon idegesek lettek, össze-visz-

sza beszéltek mindent és hamar csomagol-

ni kezdtek. Karámba zárták a nyájat és el-

indultak. Én persze utánuk jöttem. Ide jöt-

tek az istállóhoz, nem tudták ki települt be

az ő istállójukba.

– Persze, hogy nem tudták – rántott egy

újabbat a kötőfékén az ökör –, hisz nem

voltak itthon, amikor a fáradt vándorok be-

jöttek. Csak én voltam itt. Rettentően el-

gyötörtek voltak. Fáradtak, kimerültek.

Rögtön leheveredtek a szalmára és jóízű-

en hortyogtak. Én is elálmosodtam, szun-

dikáltam, kérődztem. Egyszerre csak vé-

kony gyereksírásra ébredtem. Láss csudát:

az asszony itt szülte meg gyermekét, az

kezdett sírni. Ekkor a férﬁ középre tette a

jászlat, jó szalmát gyömöszölt bele, az asz-

szony pedig belefektette újszülött gyerme-

két. Alig készültek el, már jöttek is a pász-

torok. Volt ám nagy csodálkozás idebent,

vonítás meg odakünn...

– Hát igen – húzta be a farkát a kutya –,

nagyon voníthatnékom támadt, mert pont

az istálló felett egy fényes valami állt meg,

olyan mint a csillag az égen, csak sokkal

fényesebb. Azt kellett vonítanom. Sőt, any-

nyira belemerültem a vonításba, hogy ész-

re sem vettem, hogy három idegen érkezik

tevéken. Csak az utolsó pillanatban ﬁ gyel-

tem fel rájuk. Már jelezni sem volt időm.

– Tiszta szerencse – folytatta az ökör. –

Még felébresztetted volna az alvó csöppsé-

get. Pedig nehezen aludt el, sokat nyöször-

gött. Én meg, szamár-test-

vérrel együtt, csak fújtuk rá

a meleget, mert igen hideg

volt akkor már.

– De, azért a legcsudála-

tosabb az volt, – fűzte to-

vább a szamár –, hogy ekkor

egy fehér ruhás férﬁ hoz-

zánk szólt, és mi értettük

amit mondott. Azt mondta,

hogy minden évben, ezen

az estén az emberek rólunk

fognak beszélni, meg erről

a kisgyermekről; mi is róla

fogunk beszélni, és érteni

fogjuk egymás szavát. Nem

tudom, igaz lett-e amit mon-

dott, de mi valóban évről-

évre ezekről az események-

ről beszélgetünk. Hogy ezt

valamelyik ember értené-e,

azt nem tudom.

– No, mindjárt kiderítem!

– hunyorított hamiskásan

a kutya, és csendesen kisomfordált a tűz

mellé.

A pásztor és vendége szóhoz sem tudott

jutni a hallottak miatt. A kutya leült velük

szemben a tűz túloldalán, feszülten ﬁ gyel-

te a két embert, majd lassan-lassan farká-

val söpörni kezdte maga mögött a földet,

és megszólalt:

– Ha valóban csudás ez az éjszaka; ha

valóban nem csak mi, állatok értjük meg

egymást; ha valóban...

– Nyögd már ki, mit akarsz! – mosolyo-

dott el a pásztor.

– Valami vacsorát kérünk! – vakkantot-

ta el a kutya.

A két ember kacagva, boldogan állt fel

a tűz mellől, és bőséges ennivalót adott az

állatoknak.

Seidl Ambrus, plébános

Az év egyetlen éjszakája