Szarvas és Vidéke
2010. december 23.
11
EMLÉKEZÉS
A szomorú hír hozzánk is
eljutott, hogy Kalmár Magdolna
Baba néni elment, s örökre..
Hihetetlennek tűnt;
Baba nénivel ez nem történhetett meg!
A hír mégis igaznak bizonyult, melyet szomorúan vettünk tudomásul.
Baba néni, mi csak a szépre , jóra emlékezünk, amit tőled kaptunk. Befogadtál
bennünket, táncosokat, amikor nem volt kihez tartozzunk. Támogattál, biztattál, s
velünk örültél. Ne izguljatok, mindent megoldunk, mondtad gyakran.
Most is látjuk kedves mosolyod, ahogy ránk néztél egy-egy fellépésen, vagy a
táncversenyen.
Büszke voltál ránk, s mi hálával gondolunk vissza Rád.
Neked köszönhetjük a sok fellépést,
melyen sokszor felcsendült a vastaps.
A mi emlékünkben így
maradsz meg mindig.
Közöttünk,
ahogy a képen is velünk vagy..
E
E
mléked sszeretettel m
m
egőrizzük!
A Tehetség és Siker Alapítvány táncosai 2010.12.17.
volt igazad” – vélekedtek. „Amit mi áldás-
nak tekintettünk, arról kiderült, hogy átok.
Most ágyban fekszik a fi ad, és arra sem ké-
pes már, hogy veled menjen.”
Mély sóhajjal válaszolt a favágó: „hát
már sohasem lesztek bölcsebbek? Hogy
áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni.
Csak annyit tudok, hogy a fi am mindkét lá-
bát eltörte.”
’Hogy milyen bolond ez az ember!’ –
gondolták a falubeliek, és otthagyták. ’Hát
nem látja, hogy mi a baj?’
Néhány nap múlva a király hadat üzent
egy másik országnak, és az összes falube-
li fi a bevonult. Volt miért panaszkodnia és
sírnia a falu népének, amikor látták, hogy
a fi aik szép rendben menetelve otthagyják
őket.
„Biztosan elesnek a fi aink ebben a go-
nosz háborúban” – jajveszékelték. „Soha-
sem látjuk viszont őket! Milyen szerencse
hogy a fi ad eltörte a lábait! Amit átoknak
tartottunk, végül áldásnak bizonyult!”
Az öreg újra csak a fejét rázhatta. Tü-
relmesen megpróbálta elmagyarázni ne-
kik: „Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom
megítélni. Csak azt tudom, hogy a ti fi aitok
bevonultak a háborúba, és az enyém itthon
maradt. Egyedül Isten tudja, hogy végül
mi lesz mindezekből.”
A favágó bölcsességét két szóval jelle-
mezném. Alázat és békesség. Ez a két szó
pedig a felülről való bölcsesség ismérve.
Ez az a bölcsesség, ami nem a saját kút-
főjéből merít, hanem képes felfelé, az Is-
tenre tekinteni. Tudja, történjék bármi, van
valaki az életében, akinek az áldásával ké-
pes lehet minden helyzetből a lehető leg-
jobbat kihozni. Tudja ugyanakkor a helyét
a világban, hogy az ő élete a teljességnek
csak egy aprócska töredéke. Alázat és bé-
kesség az, amelyen keresztül a favágó egy-
szerű bölcsessége professzorokét szégye-
níthet meg. Alázat és békesség, amelyre
az első karácsonyon maga az Isten mutat
példát. Amikor egy kisgyermekben maga
is vállalja értünk ezt a töredékességet. Egy
gyermekben maga is töredékévé lesz a tel-
jességnek. A betlehemi éjszakában, ahol
az Isten és az ember, a menny és a föld
egymásba ér.
A favágó bölcsessége tanulható. És ha
élünk vele, akkor élünk általa, és akkor
újra megtalálhatjuk karácsony ünnepé-
nek értelmét, és megértjük mi az, amit Pál
apostol így fogalmaz meg: Megjelent az Is-
ten üdvözítő kegyelme minden embernek.
(Tit 2,11)