untitled

2010. augusztus 26.

Szarvas és Vidéke

9770238143503

SZARVAS ÉS VIDÉKE Önkormányzati Hetilap

Engedélyszám: HU ISSN 0238-1435 Megjelenik minden csütörtökön.

Felelős szerkesztő: Tatai László. Munkatársak: Keserű Zsuzsa, dr. Kutas Ferenc. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

Szerkesztőség: Városháza 5540. Szarvas, Szabadság u. 25-27. Szerkesztőségi fogadóórák: Kedd 9-12 óráig, péntek 9-12 óráig Telefon: 70/421-7245

Email: sz vid@sz arva s.hu K iadja: Sz arva s Vár o s Ö nko r mány z ata Felel ő s k iad ó: D r. Melis Ján o s

Előfizethető Szarvas belterületén félévre 2990 Ft-ért, egy évre 5980 Ft-ért, más helyeken postaköltség térítéssel kiegészítve.

10034

Két képet mutatunk be, az egyiken az

1917-ben alakult Baráti Kör tagjai látha-

tók, a másik fotón pedig, melyeken höl-

gyek is láthatók, néhány szarvasi kertészt

vélünk felismerni.

Mind két felvétel feltehetően az 1930-as

években készült.

Kérjük a tisztelt olvasókat, ha felismerik

a fotókon lévő személyeket, ismerik a fel-

vételek helyét, idejét, vagy azt, hogy mi-

lyen alkalommal készültek, közöljék dr.

Molitorisz Pállal (Tel.: 70/338-96-90 vagy

a molitorisz.pal@szarvasnet.hu e-mail cí-

men.

Minden adat segítségünkre szolgál. Szí-

ves fáradozásaikat köszönjük.

Ki ismeri?

Szarvasi nagyanyám igen tiszteletremél-

tó, amolyan nagyaszszony tipusu nő volt, de

emellett pedagógus is, a pedagógusok peda-

gógusa és ez nem is volt csoda, mert körül

volt véve az effajta érzületű és ilyenfajta vég-

zettségű családtagokkal. Nagyapám tanár

volt, két lánya tanitónő, így a peadagógusi

életlátás áthatotta a falakat, a családi életü-

ket meghatározta, szinte észre sem vették,

hogy mennyire. Tisztelettudóan, gondolato-

kat ébresztően éltek egymás mellett, vélemé-

nyüket kimondva, egymást is okítva. Ezeket

a beszélgetéseket, egymás intését, amiben

óvás is volt, bő tapasztalattal fűszerezve, kö-

rüllengte egy átfogó érzés, ami úgy hiszem

jó pedagógusokra jellemző kell, hogy le-

gyen, és ez a türelem.

Engem sokat oktatott Nagymama, szinte

mindent meglehetősen komolyan és koromat

néha meghazudtolóan magas szinten, bő ma-

gyarázattal együtt. Így alaposan megtanul-

tam a különböző viselkedési és egyéb nor-

mákat, ha kikerülve a családi otthon falaiból

a városba mentem. Érdekes módon – ma már

megértem, hogy miért – Nagyanyám igen

nagy hangsúlyt fektetett a köszönésekre. Ki-

nek és hogyan köszönjek. Mivel kicsi voltam,

természetesen mindenkinek előre kellett kö-

szönjek, akár néni, akár bácsi volt az illető.

Vasárnap, a templomi közösségben „Erős

várunk”-kal köszöntünk, mivel családunk

anyai, apai felmenő ága színtiszta evangé-

likus volt. Ha tót származású bácsival vagy

nénivel találkoztam meg is dicsértek, mivel

az ő nyelvükön is tudtam köszönni, ahogyan

azt régen Felvidéken és most Szlovákiában

teszik.

Mindig azt hallottam: nem csak a stílus,

hanem a köszönés módja is jellemzi az em-

bert. Ez ösztönös is lehet, de inkább tudatos.

Kinek mi jár.

A sok megszokottá, szinte sablonossá vált

köszönések során, melynek színes kavalkád-

jával életem során találkoztam, hadd maga-

sodjék ki egy olyan üdvözlés, melyet míg

élek, nem felejtek. Ez az üdvözlés nem Szar-

vason, de nem is Magyarországon esett meg

velem és mégis magyarul hangzott, de nem

magyar ember szájából. Ez az emlék szinte

megkérdőjelezi azt a mondást is, hogy ide-

gen nyelvet anyanyelvi szinten szinte lehetet-

len megtanulni. Néha talán még ez is sikerül,

ha a nyelv lelkületét is érzem…

Finnországban jártunk, férjem barátját

látogattuk meg, aki állítólag jól beszél ma-

gyarul, természetesen a nyugati nyelveket

is beszéli valamennyire. Korát tekintve már

idősebb, ﬁ atalos külsővel. Tudtam, hogy vár

minket az egyik ﬁ nn nagyváros pályaudva-

rán. Férjem kissé titokzatosan készített fel

a találkozásra. Nem is értettem, hogy miért

volt ennyire titokzatos. Mintha valamit el-

hallgatott volna. Csak később világosodott

meg minden. – Milyen nyelven beszéljek vele

– kérdeztem – németül vagy angolué? – Majd

meglátod – mondta – ahogy ő üdvözöl.

A vonatról leszálltunk. Nem messze tőlünk

zömök, szinte magyaros testalkatú, szemüve-

ges férﬁ állt, kalapban, kabátban. Sietve kö-

zeledett, majd kellő távolságban megállt, in-

kább csak előttem, összecsapta a bokáját – ez

nem igazán ﬁ nn szokás, inkább magyaros –

kalapját lekapta, meghajolt és hangosan, ma-

gyaros hangsúllyal és tökéletes kiejtéssel így

üdvözölt: „Kezeit csókolom nagyságos asszo-

nyom!” Elképedtem. Erre végképp nem szá-

mítottam. Kiderült, hogy régebben egy évet

töltött Magyaországon és nyelvünket nem-

csak úgy kutyafuttában tanulta meg. A „Who

is who”-ban azt írják róla, hogy szenvedélye

a magyar nyelv. Nyelvünk legkülönlegesebb

kifejezéseit, szavait is ismerte. El kell mon-

danom, mert nem lenne írásom teljes, hogy

több hetes kintlétünk után búcsúzáskor a kö-

vetkezőket mondta, amin talán már nem is le-

pődtünk meg annyira: „Eljövök majd egyszer

hozzátok, a Göncöl-szekéren, mint egy gara-

bonciás diák.” Búcsúzáskor használt üdvözlő

szavai még eredetibbek voltak, mint amit a

pályaudvaron hallottunk.

Schné Bolla Magdolna

Üdvözölni tudni kell…