untitled

2010. május 27.

Szarvas és Vidéke

A Szarvasi Öregdiákok Baráti Köre Egyesület éves közgyűlé-

sein immár hagyomány, hogy egy-egy öregdiák felidézi gimnázi-

umi emlékeit, élményeit. Az öregdiákok megható visszaemléke-

zéseit hallva eltöprenghetünk a múló időről, a gyorsan tovatűnő

ifjúságról, az emberi sorsról, szép tavaszokról, őszökről, örömök-

ről és bánatokról. Eltöprenghetünk az egymást váltó korszakok

viszonylagosságairól, tündökléseikről és bukásaikról Európa e

kevéssé szerencsés történelmű közepén.

Az idei, 2010. április 10-én tartott közgyűlést – a hivatalos ré-

szén túl – a vajdás diákok színvonalas műsora, Papp László öreg-

diák régi érettségi találkozókon készült ﬁ lmfelvételei és az 1945-

ben érettségizett Orosz György öregdiáktársunk visszaemlékezé-

se tette színessé.

Ha fellapozzuk az 1994-ben kiadott Magyar Színművészeti Le-

xikont, a következőket olvashatjuk Orosz Györgyről:

Zalaegerszegen született 1927. február 17-én, rendező. Taní-

tott, majd bölcsészhallgató volt. 1951-ben elvégezte a Színház-

és Filmművészeti Főiskolát, és a Miskolci Nemzeti Színházhoz

szerződött. 1961-től 1974-ig a színház főrendezője volt. 1974-től

a Debreceni Csokonai Színházban dolgozott, 1981–1988 között

pedig a Budapesti Gyermekszínház főrendezője volt. Nyugdíjas-

ként is sokat rendezett. Szívesen állított színpadra kortárs műve-

ket, de zenés darabokat és operetteket is. 1960-ban Jászai Mari-

díjat kapott. Fontosabb rendezései: Madách: Az ember tragédiája;

Feydeau: Bolha a fülbe; Szabó M.: Az a szép fényes nap; Fényes

Sz.: Maya; Eisemann M.: Tokaji aszú.

Életrajzához hozzá kell tennünk, hogy édesapja, Orosz Iván az

1920-as évek végétől 1945-ig meghatározó szerepet töltött be vá-

rosunkban, mint lapszerkesztő, költő, ismeretterjesztő-, és színi-

előadások szervezője. Kulturális szervező tevékenysége jelentő-

sen hozzájárult a műveltség, az irodalom iránti érdeklődés felkel-

téséhez, terjesztéséhez. A Kis történetek egy nagy faluból – Köz-

hírré tétetik c., szarvasi történeteket tartalmazó kötete tavaly je-

lent meg a Digitális Kalamáris kiadásában.

S most következzen Orosz György szarvasi éveire való vissza-

emlékezése, rövidített formában:

Az ember mindig szívesen jár haza, márpedig én Szarvasra ha-

zajövök, akkor is, ha csak 20 éves koromig éltem itt. Ezek az évek

ugyanis meghatározóak voltak, s talán a legboldogabbak. Amikor

diákkori emlékeimet idézgetem, igyekszem őszinte lenni baráta-

imhoz és önmagamhoz. Szarvast szülőföldemnek tekintem, bár

nem itt születtem. Apám kezdő újságíró volt, amikor Zalaeger-

szegről visszaköltöztünk Szarvasra, az Alföldre, e szép, „föld-

szintes” városba, melyről apám egyik versében így ír:

Egyenesek itt az utcák, mint sok ember jelleme.

Két oldalán az akácfák rövidre nyírt gömbfeje.

Nyáron porba’, télen sárba’ fut közöttük a szekér,

Rajta kilátsz a határba, mely a Végtelenbe ér.
Talán engem is ez a végtelenség érzés fogott meg, bárhol él-

tem, mindig ide vágytam vissza. Találóan adta Kutas Feri bará-

tom pár éve a Szarvasi Króni-

kában a rólam szóló írásának a

Köröstől a Körösig címet, mert

nyugdíjas koromban vissza-

költöztünk ide, a szomszédba,

Szentandrásra – feleségem szü-

lőfalujába.

Családunk a polgári közép-

osztályhoz tartozott, megél-

hetésünket apám adóhivatali

tisztviselősége biztosította, az

újságírás, a versírás ezt nem

tette volna lehetővé. A város-

ban sok jómódú ember élt, ke-

reskedők, ügyvédek, nagygaz-

dák. Észrevettem, hogy gyer-

mekeik teniszeztek, zsúroztak,

magam pedig nyaranta pár he-

tet az aratásban, rizsgyomlá-

lásban vagy a vasúti strekken dolgoztam – napszámért.

Ugyanakkor megtapasztaltam, hogy a városban és a tanyákon

nagyon sok szegény ember él szánandó nyomorban. Magam is

láttam ezt, amikor apám kivitt bőrernyős, zötyögő lovas-szekéren

az őszi adóösszeírásra:

Járom a határt, szegények kincseit

keresem beázott tetők alatt, hideg

szobákban, rángatom spárgakilincseit

rozoga ajtóknak és mindenhol

rám köszönt a nyomor.
Ezek az ellentétes tapasztalatok kitörölhetetlenül befolyásolták

az egyéniség, a jellem kialakulását.

Az emberi értékek kialakulásában a szülők példája a legerő-

sebb. Apámtól kaptam indíttatást ahhoz, hogy életemben a mű-

vészetek, az irodalom, a költészet, a zene lettek a legfontosab-

bak. Apám adta kezembe az első könyvet, vele mentem sokszor a

Nyári Színkörbe, a Károlyi-társulat előadásaira, s bámultam a

gyönyörű primadonnát, Vértes Nellyt és Szabó Samu komikust.

Ezek az élmények meghatározóak voltak későbbi pályafutásom-

ra, életemre.

Elemibe az Árvaházba és a Kossuth utcai iskolába jártam.

Palkovics Juliska néni és Melis Miska bácsi vezettek be a betűve-

tés tudományába. Ekkor kezdtem zongorázni tanulni, több mint

tíz évig Borgulya Endre újtemplomi kántortanító (ﬁ a neves zene-

szerző lett) és Temmel Gabriella tanárnő oktatott.

Tízéves koromban kezdődött a gimnázium! Nyolc szép év kö-

vetkezett. Diáknak jó lenni, különösen szarvasi diáknak, rangja

volt az intézménynek. Aki ide járt, szorgalmas is volt és leérett-

ségizett, bátran nekivághatott az egyetemnek vagy az életnek.

Huszonhat fő érettségizett az osztályunkban, s húszan szereztünk

egyetemi diplomát.

Kedvenc tárgyam a magyar irodalom és a történelem volt.

Margócsi Gyula és Palov József tanár urak élvezetesen adtak

elő, s jól kérdeztek. Mindannyian szívesen vettünk részt órái-

kon, s az önképző körben. Osztályfőnökünk, Revuczky Vilmos

óráit már nem mindenki szerette. De ketten biztosan, Kiss Gá-

bor, a szentandrási temetőcsősz ﬁ a igazi nyelvtehetség volt, pap

lett, misszionárius, később magas tisztséget töltött be a Vatikán-

ban. És egy szarvasi kárpitos mester ﬁ a, Mányik Pali, aki hat-

nyolc nyelvet beszélő diplomataként csinált karriert, damaszku-

szi nagykövetünk is volt.

Gasztonyi tanár úr, volt Eötvös-kollégista modern módszert

honosított meg a nyelvtanulásban, már az első órára franciául

köszönt be, s nem soká nekünk is így kellett beszélni. Négy év

alatt annyira megtanultuk a nyelvet, hogy húsz év múlva, párizsi

tanulmányutam során használni tudtam.

Remek volt a gimis sportélet is. Kovács Béla tanár úr élveze-

tes órákat tartott s vezette a délutáni külön foglalkozásokat. Nagy

osztályközi futball, kézi- és kosárlabdaversenyek voltak. Jó idő-

ben az Erzsébet-ligeti köröndön voltak az órák és az edzések.

A Liget egyébként is kedvenc helyem volt, olvasgatni, tanulni

jártam oda, de kettesben emlékezetes sétákat is tettünk, fagylal-

toztunk.

Gyakran jártunk moziba is. Iskolai engedély kellett hozzá,

amit többnyire megkaptunk. Ha nem, akkor belógtunk a Turulba,

vagy a Frecska-moziba. Ha pe-

dig csak felnőtteknek való ﬁ lm

ment, mint pl. a Halálos tavasz,

kikerekeztünk Szentandrásra.

Emlékezetes, komoly cser-

készélet folyt akkoriban. A gim-

náziumi csapat Gábor Áronról

volt elnevezve. Szívesen jártunk

őrs- és csapatfoglalkozásra.

Köszöntésünk is volt: „Jó mun-

kát!” Élvezetesek voltak a nyá-

ri táborozások, voltunk többek

között a Mátrában, Sopron-

ban s egyszer téli táborozáson,

Csíkszeredán. Itt már fegyve-

res kiképzést is kaptunk, ami

nem egyezett a cserkész tízpa-

rancsolat szellemével.

1944 nyarán felhasználtak

„Én is voltam vajdás diák!”

Orosz György visszaemlékezései