untitled

2010. január 21.

Szarvas és Vidéke

Csillaghullás II.

Melis György

A néphit szerint, ha egy földi élet meg-

szűnik, egy csillag fut le az égről. 2009-

ben csillaghullás volt a városban. A le-

hulló csillagok közül kettő fényesebb

volt a többinél. A „hivatalos” emlékezé-

sek után személyes emlékekkel idézem

alakjukat.

***

Fekete Jánost

csak felnőttként

ismertem meg,
Melis György

pályafutását –

szüleimnek kö-

szönhetően –

végigkísérhet-

tem. Noha ipa-

rosok voltak, a

két világháború

közti időszak

élénk kulturális életébe bekapcsolódtak.

Részt vettek a műkedvelő színházi előadá-

sokban, Édesapám énekelt a dalkarban is.

Bár a háború véget vetett mindezeknek, ér-

deklődésük továbbra is megmaradt. Távol-

ról ismerték a Melis családot. Gy. nagybá-

tyám az idősebbik ﬁ úval, Mihállyal érett-

ségizett, így első kézből tudtuk, hogy a ki-

sebbik Melis ﬁ únak gyönyörű énekhangja

van, és azt is, hogy operaénekesnek tanul.
A Gyurko – Édesapám csak így emleget-

te, pedig soha nem találkozott vele. A kol-

lektív büszkeség szülte ezt a „családi” el-

nevezést.

Nyilvános bemutatkozása a rádióban

nálunk családi ünnep volt. De jól emlék-

szem, ünnep volt a rádióban is. Élőadás-

ban közvetítették valamelyik operát. Szar-

vason a közvetítést jóval megelőzte a híre:

Melis György, „a mi ﬁ unk” énekelni fog a

rádióban. Arra is emlékszem, hogy a köz-

vetítés kommentátora elmondta, ez az első

bemutatkozása egy tehetséges ﬁ atal ope-

raénekesnek. Hogy melyik volt ez az ope-

ra, már nem tudom. Később emlékeim-

ben a Sevillai borbély Figarójával azono-

sítottam, a szakirodalom szerint az Operá-

ban a Carmenben debütált. De egyáltalán

nem biztos, hogy azt közvetítették. Csen-

des áhítattal hallgatta végig az egész csa-

lád a teljes operát. Számomra a pályakezdő

Melis György attól kezdve világhírű ope-

raénekes volt.

Az ’50-es évek elején Margócsy Gyula

tanár úr szervező munkája nyomán sokat

járt Szarvasra, és magával hozta barátait

is. Ide kötötte őt a szülői ház, az iskola és a

jó barát, Koszti György. Úgy tudom, min-

dig náluk szállt meg. A volt Turul Mozi át-

alakított épületének ütött-kopott színpadán

léptek fel, a fapados nézőtér mindig zsúfo-

lásig megtelt. Majd’ minden alkalommal

elmentem őket meghallgatni, s ott téblá-

boltam a „művészbejárónál” hogy közelről

is láthassam őket. Az előadások összemo-

sódtak emlékezetemben, de a nevek örök-

re bevésődtek. (Akkor a hangok is: kapás-

ból felismertem a rádióban nemcsak őket,

hanem az akkori élvonalbeli operaéneke-

sek hangját is.) A legtöbbször Sándor Ju-
dit jött vele (a szüleim össze is kombinál-

ták őket), de sokszor fellépett Ilosfalvy Ró-
bert és Bende Zsolt is. Igaz, Bende akkor

még csak zongorakísérőként. Egy-egy al-

kalommal láttam fellépni Gyurkovics Má-
riát, Simándy Józsefet és Házi Erzsébetet.

(Csak később, a Melis Györggyel készített

interjúból tudtam meg, azt is csak közvet-

ve, hogy jóval korábban, valószínűleg még

főiskolás korában kezdte meg a koncerte-

zést Szarvason. Nevetve mesélte, hogy to-

jás volt a belépődíj, mert a pengő már sem-

mit sem ért.)

Különösen emlékezetes marad Simándy

fellépése. Nem a hangja vagy a játéka ra-

gadott meg, hanem a körülmények tették

emlékezetessé. Bánkot énekelte. Margócsy

tanár úr velem küldött be egy lavór vi-

zet (!) Simándy „öltözőjébe” (a zeneiskola

egyik terme volt az öltöző), ott sminkelt.

Megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, és

megsimogatta a fejemet. Ettől nagyon bol-

dog lettem. Bánk kisﬁ át a kis Koszti Gyuri

„alakította”. Annyi volt a szerepe, hogy ott

állt „apja” mellett, aki ölébe vette. Még ma

is emlékszem, mennyire irigyeltem.

1956 után ezek az előadások megritkul-

tak, aztán – már az új kultúrházban, egy

balsikerű koncert miatt – el is maradtak,

csak jóval később újultak fel. De ez már egy

másik történet, és nem az én történetem.

Egyszer a szüleimmel együtt kerültünk

az akkor már ismert művész közvetlen kö-

zelségébe. Valamelyik egyházi ünnepen

mentünk el az Ótemplomba, istentisztelet-

re, és ő éppen a mögöttünk lévő padsorban

ült. Olyan hangerővel énekelte a soron lévő

egyházi éneket, hogy az akkor alig három-

éves öcsém ijedtében sírvafakadt. Alig le-

hetett lecsendesíteni.

A Melis Györggyel való személyes ta-

lálkozást – mint annyi mást is – dr. Tóth

Lajos főiskolai tanárnak köszönhetem. Az

általa 1988-ban alapított Szarvasi Krónika

első számába tervezett egy interjút az ak-

kor már többszörösen kitüntetett, Kossuth-

díjas operaénekessel, Szarvas díszpolgárá-

val. Beültetett a kocsijába, hogy kísérjem

el, és becsengettünk a budai Jószerencse

utcai lakásba.

– Hát akkor te készítesz vele egy inter-

jút – mondta, miközben bebocsátásra vár-

tunk.

Kedvesen fogadott, szívesen beszélt kö-

zel két órán át. Számomra a legnagyobb

meglepetést az jelentette, hogy nehezen,

nagy szünetekkel formálta a mondatokat.

(Ez a később készült interjúkban sem vál-

tozott.) Máig is talány maradt számom-

ra, hogyan tudott a színpadon zseniálisan

játszani, pergő nyelvvel beszélni, énekel-

ni. Nem volt könnyű szavait írásba átten-

ni úgy, hogy a beszédstílusa is megmarad-

jon, s a mondatok is kerekek legyenek. Az

interjú elkészült, elolvasható a Krónika 1.

számában és az Emberközelben című pub-

licisztikai kötetben. Ebben hangzott el elő-

ször a szállóigévé vált mondat, amellyel

Amerikában köszöntötte őt egy földije, és

amelynek parafrázisa egy verseskötet címe

is lett: Co novo na Cipkárky? (Mi újság a

Csipkár soron?) Később még többször be-

szélgettünk – Szarvason – aktuális dol-

gokról, de persze az első beszélgetés ma-

radt igazán emlékezetes. (Illetve még egy.

A Művelődési Központ egyik szobájában,

interjú közben szórakozottan hajtogatni

kezdte a mikrofonom tokjának kemény fe-

delét. Kínos volt! Szóljak vagy ne szóljak?

– töprengtem. Szóltam. A fedél még ma is

megvan. Igaz, kissé gyűrötten)

1993-ban, 70. születésnapján, az Opera-

házban köszöntötte őt egy busznyi szarva-

si. Először jártam az Operaházban. Lenyű-

gözött az élmény. Egy Mozart operában lé-

pett fel. Mozgékony volt, természetes, már

amennyire egy operában természetesnek

lehet lenni. Baritonja változatlanul érce-

sen zengett, s amire mindig a legbüszkébb

volt: minden szavát érteni lehetett. De –

be kell valljam – nem az előadás nyűgö-

zött le, hanem a csodálatos környezet, és

az ünneplés. Demeter László polgármes-

ter a színpadon köszöntötte a Művészt, és

nyújtotta át az aranygyűrűt és a virágko-

sarat. A pesti közönség teljes döbbenetére

a szarvasiak felállva, hosszan tartó tapssal

járultak hozzá a köszöntéshez. Az előadás

után egy – ugyancsak gyönyörű – külön-

teremben látta vendégül a szarvasiakat és

a kollégáit. Így kerülhettünk „testközelbe”

vele, Szinetár Miklóssal, Kalmár Magdá-

Figaro szerepében, Kalmár Magdával