untitled

2010. január 14.

Szarvas és Vidéke

A néphit szerint, ha egy földi élet meg-

szűnik, egy csillag fut le az égről.

Kegyetlen volt 2009 a szarvasiakhoz:

a sok (olykor váratlanul és ﬁ atalon) el-

hunyt között két olyan kimagasló egyé-

niség távozott az élők sorából, akiket e

város (akkor még csak község) indított

útjára. Olyan útra, amely magasba ve-

zetett. Gyermekkorukban mindketten

itt éltek, itt jártak általános iskolába, a

szarvasi gimnáziumban érettségiztek.

A maguk területén a legjobbak voltak.

Felnevelő, kibocsátó városukat soha

nem feledték. Még akkor sem, amikor

méltatlanul bánt velük.

Pályafutásukról könyvek születtek,

érdemeiket ismertették, méltatták.

Mindkettőjükről gyermekkorom óta

tudtam, a családom tagjai beszéltek ró-

luk, de személyes kapcsolatba csak év-

tizedekkel később, újságíróként kerül-

tem velük. Akkor még nem tudtam, nem

éreztem, hogy ezért hálás lehetek a sors-

nak. Most néhány személyes emlék fel-

idézésével búcsúzom tőlük.

− Danival egy osztályba járt a gimná-

ziumba. Ravasz zsidó gyerek volt – mond-

ta Gy. nagybátyám, amikor Fekete János

a Nemzeti Bank első elnökhelyettese lett.

– A háború idején megszorultam, ő adott

kölcsönt a Szarvasi Takarékban, rendkívül

magas kamatra. Jó pártember volt, ezért

került fel Pestre. Mindig a zsidó barátai se-

gítették.

Gy.-t élete végéig elkísérte enyhe anti-

szemitizmusa. Ez azonban nem gátolta őt

abban, hogy üzleteljen velük.

− Ha magas volt a kamat, miért vetted

fel a kölcsönt?

− Mert különben csődbe ment volna az

üzemünk.

− Ezért inkább hálásnak kellene lenned

– jegyeztem meg. De erről soha nem sike-

rült meggyőznöm. Arra viszont elegendő

volt ez a vissza-visszatérő történet, hogy

megjegyezzem Fekete János nevét.

– Tudod-e, hogy az ő aláírása szerepel a

papírpénzeken – lepett meg Gy. jóval ké-

sőbb a közléssel. Mindaddig sohasem ﬁ -

gyeltem, hogy a pénzeken aláírás is szere-

pel. Kissé hitetlenkedve vettem elő az ak-

kori legnagyobb papírpénzt, az ezrest. És

tényleg ott volt az aláírása, meg a többin is.

Aztán észrevettem, hogy az MNB elnöké-

nek aláírása nem minden pénzen ugyanaz.

− Az elnökök gyakran változnak, olyan-

kor az új bankókra új név kerül. Mire az

összes lecserélődne, kezdhetik elölről,

mert ismét megváltozott az elnök szemé-

lye. De Fekete aláírása mindegyike ott sze-

repel. Csak tudhat valamit ez az ember!

– kaptam meg életem első pénzügyi-sze-

mélyügyi kiképzését.

Az arcát csak később ismertem meg – a

televízióból. Egy interjúra jól emlékszem.

1980 körül lehetett, egy vidéki gimnázi-

um kollégiumi vendégszobájában néztem

a televíziót. Közel az éjfélhez sugároztak

egy hosszú beszélgetést. Érdeklődésem el-

sősorban a szarvasi származású embernek

szólt, mert a pénzügyi fejtegetéseiből nem

mindent értettem. De az kiderült, hogy a

kisujjában vannak a világ pénzügyi folya-

matai. Amikor az internet talán még nem is

létezett, ott volt az asztalán egy képernyő,

amelyen egy gombnyomásra megjelentek a

világ tőzsdéinek adatai, árfolyamai. Ezek

képezték fejtegetésének alapját.

Már ekkor feltűnt mérhetetlen optimiz-

musa. Nem mondta ki Magyarország ne-

vét, csupán egy válsághoz közeledő or-

szágról beszélt, amelynek lehetősége van

arra, hogy elkerülje az államcsődöt. Ér-

vei közül csak egyet tudtam megjegyezni:

nyitás a nyugati pénzügyi világ felé. Ak-

kor még nem fogtam fel, milyen forradal-

mi gondolat volt ez nálunk.

Csak később tudhattuk meg, hogy Ma-

gyarországot államcsőd fenyegette, és azt

is, hogy az általa említett nyitás megtör-

tént. Mindez titokban, szovjet beleegyezés

nélkül. Azt pedig még később, hogy ennek

a nyitásnak a szülőatyja volt. Az államcső-

döt pedig elkerültük.

Azt is csak a hírekből tudtam meg, hogy

1986-ban ő lesz a város harmadik, függet-

len képviselőjelöltje. Bonyolult história,

sokan elmondták, sokan megírták. Ahá-

nyan, annyiféleképp. (A napokban a késő

esti órákban keresett meg az akkori esemé-

nyek egyik helyi szereplője. Felháborodot-

tan kérte segítségemet az „igazság” nyilvá-

nosságra hozására. Ő, csakis ő és a főnökei

kérték fel Fekete Jánost a jelöltségre, de az

egyik helyi kiadvány szerzője ezt másnak

tulajdonítja.

− Pedig ezt Fekete is megírta a könyvé-

ben! Most olvasom, itt van a kezemben.

Ez bizonyíték! – hajtogatta felháborodot-

tan. Csak hosszas győzködés után tett le

„bizonyos lépések” megtételéről. (Olvas-

tam mindkét variációt. Kíváncsi lennék,

mit mondana Z. Robi, az események egyik

kulcsﬁ gurája, ha élne. Az ő neve ugyanis

egyik történetben sem szerepel.)

Az viszont tagadhatatlan, hogy fölényes

győzelme a választásokon a két „hivatalos”

jelölt felett egyfajta lázadás volt. Ha úgy

tetszik, a rendszerváltás korai előszele.

Három évig ő volt az isten Szarvason.

Kialakult körülötte az a holdudvar, amely

ilyenkor ki szokott alakulni. Ki érdekből,

ki megalkuvásból csapódott hozzá, de bi-

zonyára akadtak őszinte barátai, tisztelői,

meg haszonélvezői is.

1988-ban nyugdíjba vonult. ’89-től fogy-

ni kezdett körülötte a levegő. Az első sza-

bad választás (1990) alkalmával a szarva-

si lelkész elsöprő győzelmet aratott fölötte.

Fekete János Szarvason nem szívesen lá-

tott vendég lett.

Hirtelen visszájára fordult minden.

„Bűn” lett baloldalisága, zsidósága, min-

den korábbi pénzügyi tevékenysége. Kép-

telenebbnél képtelenebb állítások röpköd-

tek tényként. (Ő adósította el az országot;

zsidó barátainak játszotta át; kistáskában,

egyenest Moszkvába vitte a megszerzett

kölcsönöket stb.) 1994-ben a szocialisták

már képviselőjelöltnek sem kérték fel.

1996-ban kért tőle a Szarvasi Krónika

szerkesztősége interjút. Elsősorban azért,

hogy ismerjék meg múltjának szarvasi sza-

kaszát, karrierjének állomásait. Másodsor-

ban: neki is legyen megszólalási lehetősé-

ge, ne csupán mások beszéljenek róla.

Készséggel állt a Krónika rendelkezésé-

re. Az interjú megjelent a Szarvasi Krónika

10. számában, majd ugyanebben az évben

az Emberközelben című publicisztikai kö-

tetben, ezért tartalmát nem kívánom rész-

letesen idézni. Hogy mit jelentett a bankvi-

lágban 1996-ban a „száműzött” bankár? A

Leumi Hitelbank Rt. igazgatótanácsának

elnöke; a Magyar Befektetési és Fejlesztési

Bank Rt. elnöki tanácsadója. (A bank ek-

kori elnöke Medgyessy Péter, korábbi mi-

niszterelnök-helyettes, későbbi miniszter-

elnök.) És a nemzetközi pénzvilág meg-

kérdőjelezhetetlen tekintélye, több külföl-

di pénzintézet tanácsadója, igazgatótaná-

csának tagja.

Előzetes bejelentkezéssel, háromszo-

ros zsilipen, két biztonsági őrön és egy

titkárnői szobán keresztül lehetett irodá-

jába bejutni. Az irodája inkább praktikus

volt mint elegáns. Az interjúra felkészült.

A bemutatkozáskor már tájékozott volt, ki

vagyok. Azonnal tegezésre váltott, és volt

osztálytársát, Dani nagybátyámat említet-

te, a család eredeti (tót) nevén, ahogy ő is-

merte. (Későbbi találkozásainkkor mind-

végig ezen a néven szólított.) Családi ira-

tok, fényképek, jegyzetek dokumentumok

sorakoztak előkészítve az asztalon. Lát-

szott, hogy az adott körülmények között

fontosnak tartja ezt a beszélgetést. (Sajná-

latos tény, hogy a később postán visszakül-

dött fényképcsomag helyett feltépett, üres

borítékot találtak a postaládájukban. A pó-

tolhatatlan gyermek- és ifjúkori fényképek

elvesztek. Akkor tudatos atrocitásnak vél-

ték. Ma is úgy gondolom, hogy a posta ha-

nyagságának következménye. Ezek után

– 2004-ben – a gimnázium arcképcsarno-

kához alig lehetett kikönyörögni tőlük egy

ífjúkori fotót.)

Egyenrangú partnerként kezelt. Szak-

mai dolgokról kezdett beszélni, de a szar-

vasi időkre tereltem a szót. Szívesen be-

szélt családjáról, pályakezdéséről. Jó me-

sélő volt, anekdotikus elemekkel mutatta

be múltjának ezt a szakaszát. (Alighanem

a Krónikában jelentek meg először azok a

„zseniségéről”, a hadifogságáról, a helyi és

Csillaghullás I.

Fekete János