2009. december 23.
Szarvas és Vidéke
2
A karácsonyfák fényeivel szemben megcsillannak a tiszta gyer-
mekszemek, a felnőttek zavartan tekintenek a vallató fényekre.
Csend van! Magunkra maradunk a fákra aggatott lángocskák
előtt. – Szólni kellene! Kényelmetlenül érezzük magunkat, ügyet-
len pótcselekvésekkel babrálunk az ajándékok között. Talán azért
van ez, mert nem tudunk magunknak válaszolni. Ilyenkor imád-
ságra indít a lélek, s bizony hányszor esetlenül bukdácsolnak a
szavak a szánkban.
Egy orosz költő írja:
Látod, hogy üldögélnek a vének
borzolva mind dérlepte, ősz haját,
és századszor is megrendülve nézed
a csecsemőjét szoptató anyát,
s mindent, minden földi-égi dolgot
érteni szeretnél… És akkor
a szavad elhal, ima feszíti torkod,
bár imát nem hallottál soha.
(Rasul Gamzatov)
Szólásra késztet a gyermek öröme, az öregek múltba néző, fá-
tyolos tekintete. Abban a csendes pillanatban felbukkanó kérdés-
re nem tudjuk a választ megtalálni.
Ma éjjel ezt a választ keressük nem emberi erővel, nem embe-
ri ésszel, hanem a pásztorok hitével. Mert itt a szeretettel kell vá-
laszolni, amit nem lehet a számítógépek rendszerébe foglalni és
előre beprogramozni, nem lehet képletekbe rejteni, az úgyneve-
zett tudományos úton meg nem közelíthető. A szeretetet akkor
ismerjük meg, ha magunk is úgy szeretünk, ahogy az szeret, aki
felénk hajlik irgalmas jóságával. „Megjelent közöttünk irgalmas
A betlehemi barlangistálló csodája előtt…
A születés temploma Betlehemben
A születés temploma Betlehemben
Istenünk emberszeretete.” Akkor ismerjük meg majd a karácsony
titkát, ha úgy szeretünk, ahogy az Isten szeret minket, aki elküld-
te Fiát a földre, „…mert úgy szerette a világot, hogy egyszülött
Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök éle-
te legyen”. (Jn 3,16).
A szeretettel azért vagyunk bajban, mert félünk attól, hogy elve-
szítjük magunkat. Ezért mindig látszani akarunk, a szeretet pedig
az, hogy odaadja valaki magát úgy, ahogy Jézus nekünk adta ma-
gát, „hogy életünk legyen és bőségben legyen”. És ebben az életben
hinni kell, mint a Teremtőben, aki az eget és a földet alkotta.
Azt mondtam előbb: „a pásztorok hitével”. Ők hallották és is-
merték a jövendöléseket – az adventi miséken ezeket olvassa fel
Egyházunk, hogy mi is megismerjük –, és várták a pillanatot, s
amikor hallották: itt van az idő, beteljesült, akkor nem kérdeztek,
nem magyarázkodtak, hanem elindultak, tették, amit kellett. És
az egyszerű barlangban a kicsi Jézus előtt leborultak, s mint Iste-
nüket imádták, szívüket neki adták.
Mi felsóhajtunk: „Igen, de sajnos…” Azt a terhet kell levetni
a lélekről, mely megakadályoz az elszánásban, az elindulásban
rendeltetésünk útján. El kell indulnunk Jézus nyomában, mert ak-
kor találjuk meg az életet. Akkor fogjuk – Jézussal együtt járván
– megtapasztalni, hogy mi a szabadság, mert akkor azt is megért-
jük, hogy ezt a szabadságot valamire fel kell használnunk: Isten
törvényének megvalósítására, hogy hiteles emberré váljunk.
Ha majd Jézusivá tudunk válni, minden embert úgy tudunk
majd látni, ahogy Ő az irgalmas Szeretetével lát minket. És mire
szomjas a világ? – Erre a jóságos szeretetre, Jézus Krisztusra. De
először bennünk kell megszülessék, és ha megszületett bennünk,
az a mi karácsonyunk, ha nem, akkor számunkra elve-
szett. – Mondja Angelus Silesius, a német költő, misz-
tikus teológus.
Ember? Isten az embert földből teremtette, de ez a sár-
ember még nem ember. De Isten lelket lehelt bele, és ekkor
lett emberi lénnyé. Ha mi sár mivoltunk élvezetével meg-
elégszünk, a lelket veszni hagyjuk, akkor sohasem éljük
meg az Isten képére teremtett ember fönséges örömét.
„Boldog ember, Uram, akit Te oktatsz, akit törvényed-
re megtanítasz.” (Zsolt 93)
Minden kezdés a befejezésben nyer értelmet. Ha elin-
dulok Jézus felé, a hozzáérkezés boldogságában nyer ér-
telmet minden küszködésem, minden fáradságom, min-
den imádságom, minden szenvedésem.
„A hit nem sejtés a végtelen tornácaiban, nem tévedező
tekintet a csillagok közé, hanem elfogadása a kinyilatkoz-
tatásnak, az igazságnak” – írja Prohászka püspök.
A kommunizmus beszorított bennünket a templomba
és ünnepeinkkel a családi falak közé, és az a téves el-
képzelés él bennünk, hogy ezt a „beszorítottságot” nor-
málisnak vesszük. „Butára ragyog bennünket a szoron-
gató világ.” akkor megelégedni látszunk azzal, amit a
vallás és az Egyház ellenségei jelölnek ki a számunkra.
– Ez nem elég. – Mivel elégszünk meg? A szabadsággal?
A szabadság nekünk kevés! Nekünk csak az Isten elég!
Mire való ez a szabadság? Hogy használjuk fel! A meg-
ismert hivatás megvalósítására.
„Keressétek az Isten országát és az Ő gazdagságát, és
a többit megkapjátok!” Az Isten megdicsőítéséből jő a
jóakaratú ember békessége! És aki nem jóakaratú, azzal
mi lesz? Térjen meg! Ez a karácsony üzenete.
„Jézus édes emlékezet,
Te adsz szívünknek örömet
Se méz, se semmi nem lehet
jelenlétednél édesebb.
Hallani boldogabb soha
nincs, se dalolni muzsika
sem elgondolni idea
mint Jézus, az Isten fi a!”
Réthy István