untitled

Szarvas és Vidéke

2009. július 30.

Az emberi szabadságra most ne vesztegessük a szót. Csupán

annyit, hogy felidézzük, miként fejezi ki az ember a szabadság

iránti beteljesülhetetlen vágyát. Azt mondjuk: szabadon, mint a

madár.

Szabad-e a madár? Van-e élőlény a Földön, amelyik elmond-

hatná – ha egyébként el tudná vagy el akarná mondani –, hogy

szabad?

Láttam egy madár röptét egy nagyon öreg, terebélyes tölgyfa

lombja alatt. Éppen e lombkoszorúnak a madárhoz mért tágas-

ságán, mondhatni végtelenségén méláztam. Meg a madárnak az

ezzel a tágassággal összemérhető szabadságán, ami ezekben a

percekben rendkívül értékesnek tűnt fel nekem. És akkor leszállt

a madár. Egy vastag ág karcsú gallyának vékonyka végére. Az

ötlött fel bennem, hogy vajon miért éppen ezt a helyet választot-

ta. Hiszen szabad. Madár! És éppen itt van az orra előtt a hoz-

zá mért végtelen. Talán szolid

ez a kis szürke madár, hogy a

hozzá illő vékony gallyacskát

választotta?

Túl azon, hogy határtalan önteltségnek érzem, hogy a gon-

dolkodásra való készségüknek jelét sem adó állatokat az em-

bereket jellemző tulajdonságokkal – mint például az erénynek

tűnő szolidsággal – ruházzuk fel, más okból is el kellett vetnem,

mégpedig azonnal, ezt a magyarázatot. Azért, mert ez a pillanat

arra is rádöbbentett, hogy a madár választását… (Ennek az igé-

nek a használatával elkövetném a fenti hibát.) Tehát a madarat

feltétlenül befolyásolja például az a ﬁ zikai korlát, hogy apró lá-

bával nem is lenne képes megragadni egy vastagabb ágat. Per-

sze vannak kicsi madarak direkte vastag törzseken való kapasz-

kodásra szolgáló lábbal. Azonban feltételezhető, hogy ők meg

vékony gallyakon nem képesek megtelepedni. Ez egy mellékvá-

gány, most ne menjünk erre.

Már csak azért se, mert az előbbi gondolatmenet talán a sej-

tettnél is súlyosabb következményekre vezet. Tehát a madár nem

egészen szabad. A hatalmas lombkoronában is csak olyan ágat

választhat megpihenni, amelyet ujjacskáival képes átölelni.

Meg amelyik elbírja. De lehet, hogy nem csupán ezek a tényezők

határozzák meg azt a helyet, ahol a madár a röptét megszakít-

ja. Nem kizárt például az sem, hogy a cselekvése célja – élelem-

szerzés, menekülés, terepfelmérés, meg ki tudja még mi célból

repked egy madár – legalább a ﬁ zikai determináltsággal egyen-

értékűen szabják meg a látszólag szabad döntést a pozíció meg-

választásáról. Meglehet, ha kellő ismerettel rendelkeznénk egy

ilyen kis tollas lény viselkedési szokásairól, még számos olyan

befolyásoló hatást találnánk, melynek ﬁ gyelmen kívül hagyása

óhatatlanul következtetésünk pontatlanságához vezetne. Bizony

nem csak azzal kell számolni, hogy a végtelenként szereplő fa-

lombban meglepően kevés hely lehet egy konkrét madár megál-

lóhelye, de szembe kell nézni azzal a félelmetes kimenetellel is,

hogy adott körülmények között, ez a madár, abban az időpilla-

natban, mikor azt tette, sehová máshová nem szállhatott volna

le, mint ahová leszállt.

Szabad madár?

Mielőtt elkomorodnánk ezen a szomorúnak tűnő felismerésen,

éljünk azzal a lehetőséggel,

hogy még egyet gondolunk!

Ha egy szabad madár rab,

akkor a rab ember szabad. A

szabadság és a rabság ugyanaz. Lehet, hogy az ellentétek nem

kiegészítik egymást, hanem ugyanazok? Megegyeznek? Azono-

sak? Ha szabad madárról sikerül bebizonyítani, hogy rab, ak-

kor a rab embernek csak el kell játszania visszafelé a gondolat-

menetet, és szabadnak érezheti magát?

Hogyan is játszódhat mindez le visszafelé? Járható ez az út,

bár ha a pontos végeredmény elérését tűzzük magunk elé, akkor

számba kell vennünk az adott embert az adott pillanatban meg-

határozó összes tényezőt. Nem csak, és főként nem a ﬁ zikai pa-

ramétereket. Sorra kell venni minden olyan történést, ami befo-

lyással lehetett az illető emberre. Mindent-mindent, még azokat

a dolgokat is, melyek mára eredeti alakjukat elvesztve, felismer-

hetetlen pszichés motívummá váltak a lélek játékai során.

Első nekifutásra reménytelennek látszó vállalkozás. De!

Úgy lehetne az elviselhetőség határára szorítani ezt az amúgy

végeláthatatlan munkát, ha találnánk egy mindent magába fog-

laló konstanst, amivel egyszerűen csak megszoroznánk az em-

bert, és eredményként a szabad ember jönne ki.

Nevezzük ezt a konstanst Istennek!

Keserű Zsuzsa

A szabad madárról

1959 júliusában 26 óvónői oklevelet ál-

lítottak ki Budapesten, a Brunszvik Teréz

Óvónőképzőben. Nemzetiségi osztály volt,

ahová magyar, szlovák, német, román, dél-

szláv nyelveket beszélő tanulók jártak, és

kétnyelvű képesítést szereztek. Az intéz-

mény megszűnése után a szarvasi Szent

István Egyetem Pedagógiai Kara lett.

Mivel több szarvasi születésű szlovák

nyelvet ismer óvónő van a csoportban,

így merült fel, hogy az 50 éves találkozó

színhelye legyen Szarvas. 2009. június 27-

én és 28-án itt találkoztunk a Körös-Völ-

gye Panzióban, majd sétahajózást tettünk

a Katalin II-vel, sétáltunk az Arborétum-

ban és a Halászcsárdában vacsoráztunk.

Különböző helységekből érkeztek a nyug-

díjas társak (Budapest, Szeged, Bölcske,

Pomáz, Kecskemét, Nemesnádudvar, Eger,

Hőgyész, Biharkeresztes), dicsérték Szar-

vas szépségeit, rendezettségét, tisztaságát

és virágos tereit.

A csoportlétszámból 15-en találkoz-

tunk, emlékeztünk három társunkra, akik

már nem lehetnek közöttünk: Matajsz

Józsefnére, Zách Lászlónéra és Zsédely

Ilonára.

A képen láthatók balról-jobbra: Voska

Istvánné, Perszler Istvánné, Tőkés Il-

dikó, Greksa Istvánné, Vajda Győzőné,

Zakupszki Lászlóné, Bubán Sándorné,

Rehus Gyuláné, Néveri Béláné, Major

Jánosné, Rosenberger Ferencné, Balogh

Lászlóné, Szedmák gézáné. Guggolnak: Ta-

kács Lászlóné, Fehér Istvánné. A képről hi-

ányzik: Gránicz Béláné, Maduda Józsefné,

Medvegy Mária, Adorján Józsefné, Busch

Józsefné, Szekeres Istvánné, Rab Albertné,

Somogyi Józsefné.

Örültünk egymásnak, jókat beszélget-

tünk, elmondtuk életünk egy-egy szaka-

szát, megbeszéltük, hogy egy év múlva

újra találkozunk.

Voska Istvánné

50 éves találkozó

Szarvas dicsérete