untitled

2009. június 26.

Szarvas és Vidéke

Margitka prepa (tanítónőképzős) volt,

nem gimnazista. Mégis: sok szál kötötte az

1939-ben érettségiző nyolcadikos gimná-

ziumi osztályhoz.

– Ő volt a második legszebb ﬁ ú az osz-

tályban – mutat a szikár, ősz hajú úrra, aki

egyike a 70 éves érettségi találkozón meg-

jelenteknek. – Ugye meglátszik rajta?

– Természetesen a férjed, Laci volt a leg-

szebb – jegyzem meg.

– Dehogyis! A legszebb ﬁ ú nincs itt, ő

két évig nekem udvarolt. Laci is udvarol-

gatott, de csak több mint ötven év után ta-

láltuk meg újra egymást.

Miután így tisztázódtak a kissé kompli-

kált szerelmi szálak, elkezdődhet a beszél-

getés a régi időkről. A központi téma a sze-

retett osztályfőnök, Söjtöri Károly. Csak

felsőfokon emlegetik tudását, emberségét,

diákszeretetét.

– Még most, 70 év után is, úgy érezzük,

mintha élne. Nyolc éven át volt osztályfő-

nökünk, latint, magyart és gyorsírást taní-

tott, de más osztálynak még franciát is –

mesélik.

Legendás történetek elevenednek meg.

Az 1886-ban született nemes Söjtöri Ká-

roly papnak készült, az is lett. Buzgón gya-

korolta hivatását, mígnem találkozott egy

apácával. A természetes emberi vonzal-

mak erősebbek voltak, mint a fogadalmak:

mindketten elhagyták választott hivatá-

sukat, és összeházasodtak. Így lett Söjtöri

Károlyból tanár – az emlékezések szerint:

kiváló tanár.

Legendás volt a halála is. Utolsó érett-

ségiző osztályának – a mostani találkozó

résztvevőinak – érettségi tételeit bontotta

fel, s állítólag a nehezebb matematika-té-

telsort tűzte ki a minisztérium. Úgy gon-

dolta, hogy ezt a diákjai nem tudják majd

megoldani. Ez annyira megviselte, hogy

szívrohamot kapott, s egy hét múlva meg-

halt. Osztályát már nem ő érettségiztette.

Sírjára most is vittek virágot. Egyik hálás

tanítványa díjat alapított az iskola tanulói

számára, és ezt róla nevezte el.

Eltelt fél óra a találkozóból, és még szó

sem esett arról, amiért a beszélgetés lét-

rejött: mi történt a találkozón résztvevők-

kel az érettségi óta eltelt 70 év alatt. Mert

ugyancsak viharos időket éltek át. Úgy

tudták, még hatan élnek, de közülük egy

valószínűleg elhunyt, egy pedig nem tu-

dott már eljönni.

Elsőnek dr. Tóth Béla ült a mikrofon elé.

– Öcsödi születésű vagyok, onnan jár-

tam be nyolc éven át mindennap kerékpá-

ron, amíg az időjárás engedte. Meg is utál-

tam a kerékpározást egy életre. Érettsé-

gi után Sopronba mentem az erdőmérnö-

ki egyetemre. ’43-ban szereztem diplomát.

Ekkor kerültem a sajnos csak rövid időre

visszakerült Erdélybe, a besztercei erdő-

gazdaságba. Virtigli alföldi gyerekként

kerültem a 2000 méteres hegyek közé. Na-

gyon élveztem, vérbeli turistává váltam.

Persze ma már ez nem megy.

Besztercét hamar elérte a háború, engem

is bevittek katonának. Szerencsére egy év

alatt letudtam a háborút és a hadifogságot

is. ’45 végén kerültem haza, ettől kezdve

alföldi erdész lettem Először Szeghalomba,

utána Szolnokra kerültem. 1953-tól dolgo-

zom az Erdészeti Tudományos Intézetben.

1963-ban kandidátusi minősítést szerez-

tem, ezzel együtt járt az egyetemi dokto-

rátus is. 1982-ben mentem nyugdíjba, de

máig is dolgozom az Intézetnek; 1999-ig

folyamatosan, ma eseti megbízásokat ka-

pok. Feleségem 15 éve elhunyt, egyedül

élek Debrecenben. Bár négy éve volt egy

enyhe szélütésem, el tudom magam látni.

Egy ﬁ am, egy lányom, három unokám van,

de ők távol élnek tőlem.

– Dr. Pusztai Zoltán vagyok, Orosházán

születtem 1921-ben – mutatkozik be a hely-

csere után mellém került öregdiák, a „má-

sodik legszebb ﬁ ú az osztályban”. – Érett-

ségi után a Kolozsvári Ferenc József Tudo-

mányegyetemen végeztem. 1943-ban jogi

doktorrá avattak. Ekkor neveztek ki Békés

Vármegyében közigazgatási gyakornok-

nak. Ebben a minőségben dolgoztam a há-

ború és az orosz megszállás alatt is. Iga-

zolt a Nemzeti Bizottság, járási jegyzőnek

neveztek ki. 1948-ban azonban „osztály-

idegen” lettem, mert édesapám gazdálko-

dó volt. Ezután ﬁ zikai munkával kerestem

meg a családomnak a mindennapi kenye-

ret, hiszen Zoltán ﬁ unk ekkor már meg-

született. Voltam malommunkás, trakto-

ros meg még sok minden. 1950-ben az Or-

szágos Villamos Távvezeték-építő Vállalat

egyik részlege Orosházára került, oda vet-

tek föl ﬁ zikai dolgozónak. Békéscsaba és

Hódmezővásárhely között építettünk táv-

vezetéket. Mivel Kolozsváron már levente-

gépjárművezető tanfolyamot végeztem, és

hivatásos jogosítványt kaptam nehézgép-

járművekre is, gépjárművezető lettem. Ez

előnyt jelentett a gyermekeim továbbtanu-

lásában, ezért az is maradtam.

Két gyermekünk született, Zoltán és Pé-

ter, mindketten orvosok lettek. Az idősebb

ﬁ unk sebészorvos volt, 52 éves korában

hunyt el, a kisebbik osztályvezető főor-

vos a Semmelweisben. Öt unokánk van, az

egyik ﬁ unknál kettő, a másiknál három.

1979-ben még Jordániába is eljutottam,

ott is távvezetéket építettünk. Ha jársz az

országban, és távvezetékeket látsz, azt

mind mi építettük. Ennek a munkának én

is egy kis fogaskereke voltam. Kezdtük a

35 kilovoltossal, és a 750 kilovoltos szov-

jet-magyar távvezetékkel fejeztük be. Ez

volt a csúcs.

1980-ban nyugdíjba mentem. Tagja va-

gyok a vállalat nyugdíjas bizottságának,

vissza-visszajárok a klubnapokra, kirán-

dulásokra.

– Mi lett a jogi diplomával?

– Nyilvántartották. 1965-ben megkap-

tam a vasdiplomát az egyetemtől. A válla-

latnál pedig 750 000 km balesetmentes ve-

zetésért kaptam kitüntetést. 1982-ben visz-

szaadtam a 60 éves jogosítványomat. Elég

volt.

Negyvennégyből négyen