untitled

Szarvas és Vidéke

2009. június 5.

– Molnár Benedek vagyok,

az idén fejezem be a gimnázi-

umot a Vajdában, angol tagoza-

ton. A Fő Téri Általános Isko-

lába jártam, előbb testnevelés,

később angol tagozaton tanul-

tam. Mindenképpen más vá-

rosba akartam menni középis-

kolába, mert feszélyezett, hogy

szüleim középiskolai tanárok,

és azt kell elviselnem, hogy az

iskolában is találkozom a szü-

leimmel. Az az igazság, hogy

az általános iskolában huncut-

ságokat is elkövettem, és úgy

gondoltam, hogy a szüleim je-

lenlétében ez nem folytatható.

De nem díjazták az ötletemet.

Visszatekintve a négy évre,

azt kell mondanom: nem bán-

tam meg, hogy a Vajdába jár-

tam. Ebben az iskolában is

megkaptam mindazt, amit az

ország bármely jó középiskolá-

jában megkaptam volna.

– Kellemetlen volt „tanár-

gyerekként” ide járni?

– Eleinte igen, de most már

azt kell mondanom, hogy nem.

Nem kivételeztek velem a taná-

rok, sőt, hamarabb rám szóltak.

– Milyen osztályba jártál?

Nem nézték ki a „hajtós” gye-

rekeket?

– Nem. A nyelvi tagozatra

jártam, itt mindenkinek számí-

tott a tudás, mindenkinek voltak

céljai. Volt, aki mindenképpen

felsőfokú intézményben akart

továbbtanulni, volt, aki a sport,

más a művészetek területén sze-

retett volna érvényesülni. Min-

denki járta a maga útját.

– Tehetséges versmondó vol-

Egy „rossz” ﬁ ú a Vajdából

Majd 10 évvel ezelőtt ﬁ gyeltem fel egy kisﬁ úra, aki rendsze-

resen elindult a városi vers- és prózamondó versenyeken, és

rendszeresen meg is nyerte azokat. Kíváncsi lettem, lesz-e ki-

tartása, és eljut-e majd az országos versenyek döntőire. Nos,

eljutott, de egészen más irányt vett „pályája”. Az egykori kis-

ﬁ ú alaposan megnőtt, ún. jóvágású ﬁ atalember lett belőle.

Beszélgetésünknek nyomós oka van: középiskolai tanulmá-

nyai során sikert sikerre halmozott.

tál. Meddig futott ez a szál?

– Még mindig futogat, de in-

kább csak hobby szinten. Ki-

lencedikes koromban verse-

nyeztem utoljára. Egy sikerte-

len verseny után zártam le ezt

a pályafutásomat. Erdélyi út-

jaimon, nemzeti ünnepeinken

szavaltam, úgy éreztem a kö-

zönség visszajelzéseiből, hogy

sikeresen. Talán nem is volt

igazán kedvem a versenyszerű

versmondáshoz, inkább a drá-

ma felé fordultam. Még ötödi-

kes koromban kezdtem járni az

egyik barátommal a színjátszó

körbe. Olyan terveink voltak,

hogy meghódítjuk Hollywoo-

dot. Brachna Irén vezette eze-

ket a foglalkozásokat. Nagyon

élveztem. Rengeteget tanultam:

megjelenni, színpadon mozog-

ni, szöveget kifejezően előadni.

Fel is léptünk néhányszor nagy-

közönség előtt is. De ez az utol-

só évem ezen a területen.

– Akkor nézzük a történelem-

szálat!

– Most ez a főirány. Érdeke-

sen kezdődött a kapcsolatom a

történelemmel. Édesapám sze-

rint – aki történelemtanár – ha-

todikos koromig nagyon-na-

gyon rossz gyerek voltam. Úgy

próbált lekötni, hogy felhívta a

ﬁ gyelmem az országos általá-

nos iskolai történelemverseny-

re. Azt mondta, ha az első tíz

hely valamelyikén végzek, ak-

kor olyan mobiltelefont kapok,

amilyet csak szeretnék. Ez iga-

zán ösztönző ígéret volt. Már

nyáron elkezdtük a felkészülést

az őszi versenyre. Nagyszüle-

imnél nyaraltunk Leányfalun,

Édesapámmal mindennap le-

sétáltunk a Duna-partra, be-

szélgettünk, közben ismerked-

tem a történelemmel. Bejutot-

tam a döntőbe, és épp a 10. let-

tem, így megkaptam a hőn áhí-

tott csodatelefont. A következő

években már nem volt szükség

jutalomra, a versenyzés örömé-

ért indultam: hogy sikereket ér-

jek el. Közben megszerettem a

történelmet. Nyolcadikosként

ismét bejutottam a döntőbe, de

akkor csak 19. lettem. Kilen-

cedikes koromban megyei első

voltam Országos Savaria ver-

senyen, tizedikben ismét meg-

nyertem a megyeit és végül a

döntőben a 3. helyen végeztem.

Csapatban a „Mit ránk hagytak

a századok” versenyen voltunk

országos harmadikok, tizedik-

ben negyedikek.

Aztán jött az OKTV, a közép-

iskolások legnagyobb versenye.

Az első fordulóban tesztkérdé-

sekre kellett válaszolni, biztató

eredménnyel jutottam tovább.

A másodikban négy esszét kel-

lett megírni. Erre azért nehéz

felkészülni, mert a témát nem

határolják körül, így bármiről

szólhatnak a kérdések. Végül

be kellett nyújtanom egy 20–30

oldalas pályamunkát. Az össze-

sített pontszám alapján harmin-

cad magammal jutottam be a

szóbeli döntőbe, ahol meg kel-

lett védeni a pályamunkát, és

gondolkodtató kérdésekre kel-

lett válaszolni.

– Mi volt a pályamunka té-

mája?

– Szarvas város sportja. Na-

gyon megörültem ennek a té-

mának, hiszen a két éve elhunyt

nagypapám írásiban rengeteg

forrásanyagot találtam. Bizto-

san nagyon örült volna, ha látja,

hogy ezt a témát választottam.

Élvezettel dolgoztam, és nagyon

büszke voltam a nagypapámra,

hogy ennyi értékes anyagot ha-

gyott hátra. De nemcsak az ő

munkáit használtam. Dolgoza-

tom szintézis, eddig nem szüle-

tett Szarvas sportjáról ilyen át-

fogó munka. A mellékletekkel

együtt 30 oldalon tekintettem át

a város sportéletét. Végül a 30

versenyző közül a 19. helyen vé-

geztem. Nagyon büszke vagyok

erre az eredményre!

– 19. lettél nyolcadikban is.

Azt inkább kudarcnak érezted.

– Ez egészen más! Itt közel

négyezer versenyző indult, s

nagy dolog a 30 közé is bejut-

ni. Ez már a legszűkebb elit.

Olyan zsűritagok voltak, akik a

kedvenc könyveimet írták. Aki

ide bejut, mind nagyon tudja a

történelmet, csak a szerencse,

a pillanatnyi lelkiállapot dön-

ti el, ki hányadik helyen végez.

Minden helyezés mögött hatal-

mas munka áll. Büszke vagyok,

mert bebizonyítottam magam-

nak, hogy képes vagyok ide el-

jutni, és nem jönnek rosszul az

egyetemi felvételhez a szerzett

pluszpontok sem.

– A ballagás napján vehetted

át a Vajda-díjat. Ennek egyik

feltétele volt, hogy a díjazott si-

keres sportoló is legyen.

– Általános iskolában szertor-

náztam, de eltört a lábam, mű-

tötték a kezemet, így abba kel-

lett hagynom. Gimis koromban

barátaimmal untuk, hogy a töb-

biek csak focizni akarnak, ezért

kijártunk a játszótéri palánkhoz

kosárra dobálni. Aztán az isko-

lai edzésekre kezdtem járni. Be-

kerültem az iskolai csapatba,

igaz, ezzel már nagy eredmé-

nyeket nem értünk el, de a sport

teljessé teszi az életet.

– Kikerül az arcképed az is-

kolai arcképcsarnokba. Büszke

vagy rá?

– Igen, pedig már korábban

is felkerültem: megkaptam a

Bogár-díjat, a Benka-díjat is.

Ez már okot adott az élcelő-

désre. Mikor arra jártam a ba-

rátaimmal, megböktem őket,

hogy nézzenek föl és csodálja-

nak meg. Most pedig a Vajda-

díjat ítélték nekem. Csak át kell

helyezni a képet, és meg kell

változtatni a feliratot. Azért is

nagy öröm ez a díj, mert olyan

iskolától kaptam, amelynek so-

kat köszönhetek, és amelybe

öröm volt járni.

– Maradt-e még olyan sike-

res terület, amelyről nem kér-

deztelek?

– Talán az angol nyelvet em-

líthetem. Tanárnőm, Darida

Andrásné segítségével még ta-

valy osztályozó vizsgát tettem

angol nyelvből, majd felsőfokú

angol nyelvvizsgát szereztem.

Volt még egy megyei szóbeli

verseny, amelyen első helyen

végeztem. Nyelvtudásomnak is

köszönhető, hogy nagyon sze-

rettem a cserediák kapcsolato-

kat: kétszer jártam Németor-

szágban, egyszer pedig Finnor-

szágban. Osztályfőnökömmel,

Kituljak Eszterrel többször jár-

tunk Erdélyben. Feledhetetlen

élményekhez jutottam a négy

év során.

– Hova jelentkeztél továbbta-

nulni?

– Első helyen a jogi karra az

ELTÉ-re. Tanár szerettem vol-

na lenni, az egész családom a

tanári pályán dolgozik, de meg-

győztek, hogy ma Magyaror-

szágon nem a legszerencsésebb

tanárnak lenni. Pedig a szívem

szerint inkább tanár lennék.

Romantikus lélek vagyok, bí-

zom abban, hogy ez még meg-

változhat, ez még jobb lesz, de

végül édesapámra hallgattam.

– Azt mondtad, romantikus

lélek vagy. A lányokkal roman-

tikázol?

– Hmmm… Hogy is mond-

jam… Mi is a következő kér-

dés?

Molnár Benedekkel

Kutas Ferenc beszélgetett