csak akkor teszem majd a parázs fölé, ha megérkezel.
Komolyan mondod? Ne viccelj, most őszintén beszélsz?
Annyit humorizáltunk, hogy az elején mindig hitetlen-
kedtem, ha egy számodra fontos témáról kezdtél beszél-
ni. Boldog voltam, amikor megosztottad velem legben-
sőbb érzéseidet. Végeérhetetlen nevetéseink visszhang-
zanak. Motorod hangja, ahogy közeledsz a telkünkhöz.
Lámpád a parti fákat pásztázza. Meg-megvilágítod a
lombokat, törzseket, a nyári éj nyirkos felületeit. „Csak
nem fogunk horgászni? Hagyjátok a halakat, beszélges-
sünk!” Leoltottuk a parti lámpákat, majd a teraszon ki-
bontottunk egy üveg bort. Igen, igen – ismételted nevet-
ve, ha valami tipikus élethelyzetet parodizáltunk. Még
az emeletben laktunk, amikor egy enyhe tavaszi este
lent vártál a lépcsőház előtti padon heverészve. A má-
jusi csillagos égboltban gyönyörködtél. Két hét, és min-
den a mienk, jön a nyár, szabadok leszünk – mondtad.
Bosszankodtál, ha nem értettek meg az emberek, ha
igazságtalanul elítéltek, elutasítottak, meg sem hallgat-
tak rosszindulatú előítéleteik miatt. És megnyugodtál,
amikor érezted, rám, ránk mindig számíthatsz, minden
helyzetben. Összefont minket sok esemény. A nemcsak
egymás közt működő vicceink, gondtalan éveink máig
megmosolyogtató léleklenyomatai. Az agyam napok óta
diavetítést tart a közös képekből. Orfűnél stoppoltunk,
és azt mondtad, tűrjük be a pólót a rövidnadrágba, mert
úgy hamarabb felvesznek, ha látják, hogy két topis sze-
rencsétlen gyerek ácsorog az út mentén. Egy óra is el-
telt, mire végre megállt valaki. Ugrattál, hogy írjak ver-
set a huszadik születésnapodra. Akkortájt kezdtem pa-
pírra vetni első soraimat. Csak néhány közeli barátnak
mutattam meg az írásaimat, köztünk neked is. Végül el-
készült a „megrendelt” születésnapi költemény, fel is
olvastam a nálatok rendezett bulin. A napokban vissza-
kerestem egy gyűrött füzetben. Kilencvenhat januárja
a dátum. Megdöbbenve olvastam az elfeledett sorokat.
Mindig jössz, egyre távolabbról érkezve, s amikor be-
lépsz, kulcsaidat, telefonodat leteszed az üvegasztalra,
majd karjaidat a fejed felett összekulcsolva hátradőlsz.
Mindig úgy jöttél hozzánk, mint aki hazaért. Volt va-
lami otthonosság a barátságodban. Bizalmad bizton-
ságérzetet adott sokunk számára. Volt, hogy hónapokig
nem találkoztunk, s amikor összefutottunk, pár óra múl-
va már minden új élményünket, titkunkat megosztottuk
egymással. Határozottságodnak, irányadó tisztánlátá-
sodnak sokat köszönhetünk, mi, közeli barátaid.
még ha néhányszor újra is festi az emlékezet. A múlt
nem múlik el, állnak azok a falak, s őrzik elnyúló ár-
nyékodat.