untitled

Szarvas és Vidéke

2009. január 30.

Arcélek Szentegyházáról

Ambrus Mónika vallomása

A Szentegyházi Gyermekﬁ lharmónia 130 tagú csoportja láto-

gatott Szarvasra. A csoport tagjai családoknál szálltak meg,

így alkalom nyílt a beszélgetésre. Mónika 18 éves, és már

majdnem „tanító néni”. Magabiztos fellépésű, beszédes, a ri-

porternek kérdeznie sem kell; egy-egy hívószó elegendő, hogy

a beszélgetés folyamatos legyen.
Önmagáról

Földműves családból származom. Édesapám fakitermeléssel,

Nagytatám földműveléssel foglalkozott. Elég rossz családi hely-

zetem volt. Azért mondom, hogy volt, mert Édesapám négy éve

elhunyt. Alkoholista volt. Úgy nőttem fel, hogy nem is volt iga-

zán gyermekkorom. A szüleim veszekedtek, verekedtek, sokszor

futni kellett otthonról.

Az általános iskolát otthon végeztem el, utána kerültem

Székelyudvarhelyre magyar középiskolába. A szakom pedagógia.

Lassan véget érnek a középiskolás éveim, utána mehetek tanítani.

Ha azonban végleges helyet akarok kapni, el kell végeznem egy

főiskolát. Székelyudvarhelyen is van magyar nyelvű főiskola, de

lassan már minden szakon van valamelyik városban magyar nyel-

vű felsőoktatás.
A Gyermekﬁ lharmóniáról

12 éve találkoztam először a Filharmóniával, 8 éves voltam

akkor. Az első sorban ülve hallgattam őket, és már akkor elha-

tároztam, hogy velük akarok

énekelni, olyan szép volt. Az

egyik szomszédom énekelt a

kórusban, és elvitt magával.

Így kezdtem énekelgetni. El-

árulom: nagyon rossz hangom

volt. Ha 1-10-ig nézzük a ská-

lát, az én hangom 5-ös lehetett.

A Tanár Úr kihozta belőlem a

9-10-es hangot, nem is tudom,

hogyan. Ehhez rengeteget kel-

lett dolgozni.

Tudni kell rólam, hogy nem

vagyok egy csendes gyerek,

mindig ilyen játékos, mondóka-

gyerek voltam, és ez ma sem

változott. Igyekszem „gyerek”

maradni; az maradni, ami vol-

tam. Amikor bekerültem a kó-

rusba, valahogy felﬁ gyelt a Ta-

nár Úr rám. Nem tudom megmondani, miért. Nem félek a munká-

tól, szerintem nem is fogok. Tény az, hogy nagyon sokat dolgoz-

tam az együttesben, nagyon sokat rohangáltam. Ha valami gyor-

san kellett, akkor gyorsan futottam, és gyorsan meg is csináltam.

Idővel kialakult egy kölcsönös jó viszony a Tanár Úrral. Kezdett

érdeklődni, honnan jöttem, honnan származom, kik a szüleim,

milyen körülmények között élek. Egy pedagógusnak tudnia kell,

hogyha egy gyerek szomorú, akkor az miért van. Akármennyi-

re nevetgélős voltam, akármilyen boldog is voltam, néha látszott

rajtam, hogy van valami, ami miatt nem tudok örülni mindennek.

A Tanár Úrnak olyan erős személyisége van, hogy megfogja az

embert, és erőt ad, hogy tovább juthasson. Az iránta való tisztelet

mindig bennem él. Egyszer bántottam meg őt, akaratom ellenére,

de úgy megbántam, hogy a mai napig sajnálom. De megbocsátott,

és ez valamit csak jelent. Ugyanúgy szeret, mint előtte.

Hogy az együttes járhasson turnézni, ahhoz támogatás kell.

Ezért alakult meg a Szentegyházi Gyermekﬁ lharmónia Alapít-

vány. Az alapítvány a turizmusból él. Van egy szállónk, a Múze-

um Szálló, itt fogadjuk a vendégeket. Mi, gyerekek szolgáljuk fel

az ételt, foglalkozunk a vendégekkel, énekelünk velük a tábortűz-

nél. Hangulatos esték ezek. Bárki lehet a vendégünk. Már annyi-

ra kiforrta magát, hogy kinőttük a 35-40 személyes szállót, ezért

a családok – faluturizmus keretében – fogadhatnak vendégeket.

Gyönyörű tájaink vannak. Tőlünk könnyen elérhető a Gyilkos tó,

a Békás-szoros, a Szent Anna-tó.

1982-ben alapította az együttest Haáz Sándor tanár úr. 26 éve

él és virágzik, a gyerekekből csendül az ének. Amíg ez az ének

szól, addig van remény, hogy ezek a gyerekek igazán gyerekek

tudnak maradni; megmarad az a szépség és ártatlanság, ami a

gyerekek szeméből és szívéből jön. 12 éve vagyok tagja az együt-

tesnek, négy évig a szószólója voltam. Elvileg bármeddig énekel-

hetnék velük, de a középiskolások már futkorásznak összevissza,

más elfoglaltságot keresnek. Nincs idejük próbákra járni, lassan

lekopnak, elmaradnak. Ha pedig állást kapnak, családot alapíta-

nak, végképp nem lesz idejük a kórusba járni.

Csodálatos hangulata van az éneklésnek, nem csak azok szá-

mára, akik néznek bennünket. Nagyon jó együtt lenni. Néha meg-

szorítom a mellettem lévő kezét, mert olyan jó érzés látni a sze-

meket, amelyek ránk néznek, ránk mosolyognak. Meg a Tanár Úr

is gyakran ránk mosolyog; ez olyan szép, olyan idillikus! Tegnap

este is sok ismerőssel találkoztunk a templomban, és akkor lát-

tuk a könnyeket a szemekben, amelyek annyi melegséget tudnak

árasztani.
Az életről, a hivatásról és a jövőről

Említettem már, hogy az együttes szószólója voltam. Mikor

megkaptuk a Magyar Örökség Díjat, felﬁ gyelt rám Juhász Judit,

aki a díjátadás szószólója volt. Beszélgetett velem. Elmondtam,

hogy a családi körülményeim nem jók, és nem engedhetem meg

magamnak, hogy továbbtanuljak. Ekkor nyolcadikos voltam. Azt

ígérte, hogy ha eljön az ideje, tesz valamit értem. És eljött a pillanat.

Tanár Úr szólt Juditnak, hogy itt van. Meg is kaptam egy ösztön-

díjat, így mehettem el Székelyudvarhelyre a pedagógiára. Ha ezt

nem kapom meg, akkor most nem itt lennék. Székelyudvarhelyen

nagyon sok mindent kaptam az

élettől és az emberektől. Rosz-

szat is, jót is, de mindig csak a

jóra kell gondolni. Most éppen

itt vagyok.

Juhász Judit a vezérigazga-

tó-helyettese a Magyar Katoli-

kus Rádiónak, A vele való kap-

csolatom hozta, hogy elkezdett

érdekelni engem is a rádió. Mi-

vel rosszak voltak a családi kö-

rülményeim, nyolcéves korom-

tól dolgoztam is. A Filharmónia

Alapítványnak végzett munká-

mért mindig kaptam egy cse-

kélyke összeget, és a vendégek-

től is sokszor kaptunk ajándé-

kot, támogatást. Ahogy nő az

ember, egyre kevesebb lesz a

pénz. Először otthon vállaltam

nyári munkát, aztán 15 évesen eljöttem Magyarországra dolgozni.

Két nyáron át dolgoztam a Balatonon a vendéglátásban, többnyi-

re éjszaka. Vigyáztak ugyan rám, de nem egy 15 éves gyereknek

való munka volt. Juditnak sem tetszett, ezért a harmadik nyáron

maga mellé vett a rádióhoz, gyakornok lettem. Ugyanúgy kaptam

ﬁ zetést, mint a többiek. Nem tudtam semmit a rádiózásról, de a

többiek nagyon kedvesek voltak, segítettek. Amikor hazamentem

Székelyudvarhelyre, jelentkeztem a helyi rádiónál. Mondtam ne-

kik, hogy nem kérek semmit, csak tanítsanak. Azt mondták, hogy

jöjjek. Ez így van a mai napig, tanulok és dolgozom a rádiónál is.

Ha sikerül ösztöndíjat szereznem, akkor megyek tovább valame-

lyik egyetemre tanulni. Ha nem sikerül, akkor megyek tanítani.

Addig fogok dolgozni, amíg nem sikerül továbbtanulnom.

Szeretnék a rádiós életbe is bekapcsolódni, de még nem tudom,

hogyan. Ha nem sikerül, maradok a pedagógus pályán. Számom-

ra a gyerekek nagyon fontosak. Szeretném szeretni őket, és sze-

retném, ha ők is szeretnének.

Az együttes egy idő múlva már csak szép emlék marad, de re-

mélem, hogy egyszer majd mint kísérő tanár jöhetek a gyerekek-

kel, és nézhetem őket, hogy énekelnek, mint ahogy én is tettem.

Nem tudom, meddig működhet az együttes így tovább. Remélem,

hogy sokáig. Szeretném, ha még sok gyerek érezné azt az érzést,

amit én is éreztem sok éven át, amikor együtt énekeltünk.

Az interjút készítette:

Kutas Ferenc