Szarvas és Vidéke
2009. január 30.
7
Nagy-Magyarország térké-
pe a színpad hátsó falán, rajta
azok a települések, amelyekhez
a magyar költészet klassziku-
sai köthetők valamilyen szállal.
A városok, falvak neve mel-
lé egyenként sorjáztak a gyer-
tyák, amelyeket a szereplők
akkor helyeztek el, amikor el-
hangzottak a hozzájuk tartozó
versek. Mai országunk nyugati
határaitól Székelyföldig, a Fel-
vidéktől a Vajdaságig lobogtak
a lángocskák, különösen sűrűn
a mai Magyarország területén
és a Partiumban. Ezt láthatta az
a több száz vajdás és székelyes
diák – hivatalosan: Szarvas Vá-
ros Közoktatási és Közgyűjte-
ményi Intézménye Vajda Pé-
ter Gimnáziuma, Szakközépis-
kolája és Kollégiuma, Székely
Mihály Szakképző Iskolája In-
tézményegységeinek (!) tanulói
–, akik megtöltötték a Művelő-
dési Központ nézőterét.
1823. január 22-én fejezte
be Kölcsey a Himnuszt, amely
nemzeti énekünk lett. Ennek
tiszteletére ünnepeljük – 1989-
től kezdve minden január 22-
én – a Magyar Kultúra Napját.
A helyi Cervinus Teátrum szí-
nészei – Benkő Géza, Derzsi
György, Dósa Zsuzsa, Varga
Viktor, Zsemlye Flóra – a ma-
gyar költészet (egy-két kivétel-
től eltekintve) klasszikusainak
műveivel tisztelegtek kultú-
ránk értékei előtt. Az összeál-
lítás címe a Szózat kulcsszava:
Rendületlenül.
Amikor a színészek megje-
lentek a színpadon, a Cervinus
Teátrum rendszeres látogatói
(lehetnének többen is) a ráis-
merés örömével fedezhették
fel: már ismerjük őket.
– Őt láttuk a Temetőkönyv-
ben; őt meg a Bayer Aspininban;
őket meg a „felolvasó színház”
darabjaiban, meg a mai szlovák
groteszkekben. Bizony! Ille-
ne már a nevüket is megtanul-
ni. Megérdemlik. Lesz állandó
víziszínpadunk, legyenek „sa-
ját” színészeink ebben a kultú-
rában oly szegény világunkban.
Ady Endre, Arany János,
Babits Mihály, Bakos Vince,
Balassi Bálint, Bartók Béla,
Bencze Imre, Csokonai Vitéz
Mihály, Dsida Jenő, Füst Mi-
lán, Hárs György, József Atti-
la, Juhász Gyula, Karinthy Fri-
gyes, Kodály Zoltán, Kosztolá-
nyi Dezső, Kölcsey Ferenc, Ma-
dách Imre, Márai Sándor, Nagy
László, Petőfi Sándor, Radnóti
Miklós, Reményik Sándor, Szép
Ernő, Tompa Mihály, Tóth Ár-
pád, Vörösmarty Mihály, Wass
Albert, Zelk Zoltán.
És még mennyi név hiány-
zott! Bizony, ilyen gazdagok
vagyunk!
A szerkesztő biztosra ment:
megannyi gondolatgazdag, a
nagyközönség számára is érthe-
tő műremek, közülük sok-sok,
középiskolások által is ismert
(legalább is annak kellene len-
nie) vers. A színvonallal tehát
nem lehetett baj. A rendezéssel
sem volt. Egy ünnepi műsor-
ban elfogadható hatáselemeket
alkalmazott a szerkesztő-ren-
dező, Frigyesi András. A fény
és hangeffektusok erősítették a
művek hatását, az elhangzó ver-
sek és prózarészletek szerzőinek
portréi jelentek meg a vásznon;
de a zenés betétekről is ugyan-
ez mondható el. (Bár bejátszá-
suk technikája hagyott némi kí-
vánnivalót maga után.) Megje-
lent a vásznon a színészkirály,
Latinovits Zoltán is: József At-
tila utolsó versét mondta el. (Ez
nem korrekt dolog a rendezőtől
színészeivel – különösen az utá-
na következővel – szemben.) A
színészek mozgatása is mérték-
tartó volt. Bár az a közfelfogás,
hogy a művek szövege váltsa ki
a hatást, egy ünnepi műsorban,
diák-közönség előtt ez nagyon
kockázatos dolog. Ami külön
tetszett: hitelesen játszották el,
hogy fi gyelnek egymásra is.
A színészi teljesítmények-
ről csupa jót mondhatnék,
csak hát… Néhány verset egé-
szen eredeti felfogásban hall-
hattunk. Ilyen volt Dósa Zsu-
zsa Kiskunságja (Petőfi ), Nem
tudhatomja (Radnóti), Benkő
Géza Hajnali részegsége (Kosz-
tolányi). Csak hát… Az a papír!
Csak azt tudnám feledni! De
nem lehetett, mert ott lebegett,
ott zizegett a színészek kezében.
Amikor a „szerelmi kettősök”
hangzottak el, a rajongó tekinte-
tek közötti papírba-pillantás le-
rombolta az illúziót. És amikor
a Hajnali részegség csevegő stí-
lusa már-már magával ragadott,
kizökkentett az átélésből, hogy
a színész lapozott egyet-egyet.
És bizony a klasszikussá érett,
szövegükben is közismert ver-
sekben tilos a szavakat felcse-
rélni. Különösen papírral a kéz-
ben! Tudjuk ugyan, hogy Rad-
nóti gyönyörű versének zárlatát
több változatban készítette el, de
a végső változat a „virrasztó éji
felleg” volt. És bizony akadoz-
ni, melléolvasni (különösen pa-
pírral a kézben) még ünnepi mű-
sorban sem szabad.
Sokáig gondolkoztam, leír-
jam-e ezeket a sorokat, nem va-
gyok-e maximalista. Mert ez az
ünnepi műsor – mindezekkel
együtt is – tartalmas, szép, hatá-
sos műsor volt. Miközben az elő-
adásra igyekeztem, balsejtelmek
gyötörtek. A műsor déli időpont-
ja (meg egyebek) miatt biztos
voltam abban, hogy diákok töl-
tik majd meg a nézőteret, s ennek
botrányos következményeiről
szólt már néhány híradás. Nos, a
kezdeti zsongás hamar elcsende-
sült, és a diákok csendben, s – re-
mélem – fi gyelemmel hallgatták-
nézték a produkciót. Ez a csend a
legnagyobb dicséret.
Kutas Ferenc
Magas szintű kultúra a Kultúra Napján