untitled

Szarvas és Vidéke

2008. december 18.

Este fél nyolc lehetett, amikor Sir John Cambellon Archibald

királyi tanácsos, a leszerelési bizottság állandó tanácsának el-

nöke elhagyta a Népszövetség épületét. Fáradtan lépett végig az

oszlopcsarnokon, a márványlépcsőkön és szó nélkül beült a reá

várakozó csillogó gépkocsiba.

Kényelmesen hátravetette magát a puha ülésen, és még hallot-

ta, amikor a motor erőteljesen zúgni kezdett, amikor nekilendült a

fényben úszó városnak a könnyű kocsi, azután nem gondolt sem-

mire sem. Egy kicsit fájt a feje. Nem csoda, mert ma nagy tárgya-

lás folyt odafenn. A tengerészeti leszerelés kérdésében a vita na-

gyon élénk volt, ha minden így halad, akkor talán a jövő hétre si-

kerül tető alá hozni az egyezményt. Akkor pedig emlegetni fogja

az egész világ Sir John Cambellon Archibald nevét, mert az egész

hatalmas mű az ő nevéhez fűződik. Jóleső érzés hatotta át erre

a gondolatra, de abban a pillanatban eszébe jutott, hogy az irat-

táskáját fenn felejtette az ülésteremben. Igen… pontosan emlék-

szik rá, ott feküdt előtte a zöldposztós asztalon, s valószínűleg ak-

kor felejtkezhetett meg róla, amikor kiment a büfébe. Kellemet-

len eset, most már vissza kell mennie a táskáért, holnap ugyanis

karácsony és előkészíthetne néhány dolgot a jövő heti ülésszakra.

Különben is a táskában olyan fontos okmányok vannak, melyek-

nek nem szabad elveszniök.

Szólt tehát a kocsivezetőnek, mire a hatalmas autó pillanatok

alatt megfordult és nem telt bele egy perc, ismét ott állott a nép-

szövetségi palota bejáratánál.

Felment a lifthez, felvitette magát és a második emeleten, a

puha szőnyeggel borított folyosón kissé szorongó érzéssel sietett

végig, arra gondolt, hátha valaki elvitte a táskát. Éppen be akart

lépni a terembe, amikor egy pillanatra meghökkent, mert belülről

hangos beszéd zaja hallatszott. Egy percig tanácsot tartott önma-

gával, azután lenyomta a kilincset és belépett. Odabenn együtt

volt az egész tanács. A delegátusok teljes számmal ültek a helyü-

kön, mintha rendes ülés volna. Felsietett az elnöki emelvényre és

úgy, mint máskor, megnyitotta az ülést. Erre felállott egy delegá-

tus és száraz hangon beszélni kezdett.

Az elnököt már nem érdekelte az irattáska, a beszélőre sem tu-

dott ﬁ gyelni, szeme előtt összefolyt minden, a beszéd monoton

zajjá vált, csak egy arcot látott mindig maga előtt. A terem jobb-

szélén egy szürkeruhás ﬁ atalember állt. Ennek az arca volt olyan

különös. Ott állott csendben a terem falához támaszkodva, mert

már nem jutott a részére ülőhely, mosolygott…, de mosolyában

volt valami végtelen fájdalom, úgyhogy valahányszor ránézett,

szinte megborzongott. Ezt az embert még soha nem látta az ülé-

seken, de úgy rémlett, mintha az arcát valahonnan ismerte volna.

Hosszan tűnődött, hogy vajon ki lehet ez a szürkeruhás ﬁ atalem-

ber, vajon melyik államnak a képviselője.

A szónok éppen abbahagyta a beszédet, mire az elnök fel akart

állani, hogy megkérdezze az ismeretlen szürkeruhástól, hogy ki-

csoda és mit keres itten. De nem nyithatta ajkát szóra, mert a te-

rem végéből előrohant egy zömök alak, felhágott a szónoki emel-

vényre, maga elé dobott egy csomó iratot és nagyhangon beszélni

kezdett. Az elnök, hogy elkerülje az ismeretlen tekintetét, pró-

bált a beszélőre ﬁ gyelni. Elképedve vette észre, hogy ez az em-

ber homlokegyenest ellenkezőjét állítja annak, amiről ő már hó-

napok óta beszél, és amire igyekszik rávenni a delegátusokat. Ez

az átkozott alak mondatonként boncolgatta szét és tette semmi-

vé szépen felépített érveit. Kimutatta, hogy a leszerelésnek soha

nem szabad megvalósulnia. Hanem ellenkezőleg, be kell vezetni

a kötelező fegyverkezést. Minden állam tízszerezze meg hadere-

jét szárazon és vízen. Bejelentette, hogy az állam, melyet képvi-

sel már hozzá is fogott a beruházásokhoz, e címen új, horribilis

összegű adókat vetettek ki, feltaláltak egy olyan műszert, mely

zsebben hordozható és kilométernyi távolságról el lehet vele süly-

lyeszteni a legnagyobb hadihajót is. – „Itt a hatalom Uraim! Itt

van a zsebemben!” – kiáltotta vigyorogva és a zsebére ütött.

Ez az ember olyan volt, mint egy őrült. A hang gurgulázva sza-

kadozott ki torkán, otromba kezeivel szélesen gesztikulált, a dele-

gátusok pedig minden szavát helyeselték. Mondatainak végét dü-

hös diadalordítással pecsételték meg, a félig megvilágított terem-

ben úgy festettek a frakkos diplomaták, mint a fenevadak, képe-

sek lettek volna már egymást is megölni. Csak a szürkeruhás állt

nyugodtan és mosolygott.

Az elnök megragadta a csengőt és csengetni kezdett, de hiá-

bavaló volt. Akkor két marokra fogta, és úgy rázta; az átkozott,

őrült szónok azonban nem zavartatta magát. Erre megnyomta a

viharcsengőt, de a delegátusok a szeme közé nevettek, felugrál-

tak helyeikről és kórusban üvöltötték: Éljen a háború!… Éljen a

halál!…

Ekkor előlépett a szürkeruhás, lassan fellépett az elnöki asz-

tal mellé. A megvadult delegátusok, amikor meglátták, egy perc-

re meghökkentek, de azután orkánszerűen zúgott fel a kérdések

áradata: „Ki maga?!… Mit keres itt?… Hé, teremőrök!… Melyik

államot képviseli?… Dobják ki!… Halljuk, halljuk beszéljen!…”.

A szürkeruhás pedig arcán azzal a fájdalmas mosollyal, megsimí-

totta rövid szakállát és szelíden szólt a tömeghez: „Én a názáreti

Jézus vagyok… Isten országának delegátusa…”

A tömeg erre meglepetten felzúgott. A szürkeruhás pedig to-

vább folytatta: „Azért jöttem közétek, hogy békességet teremt-

sek… Dicsőség az Istennek… a földön pedig békesség, és az em-

berek között jóakarat!… Erre valaki hátul elnevette magát. A de-

legátusok azonban visszafordultak és durván rászóltak az illetőre.

De az incidens csak egy pillanatig tartott, utána ismét a kérdések

özöne zúdult a szürkeruhás felé. Olyan nagy volt a zaj, hogy nem

is lehetett kivenni, hogy mit beszél, a delegátusok csak azt hallot-

ták, amint mondotta: „…Én vagyok a feltámadás és az élet, aki

énbennem bízik az örökké élni fog!”

És ekkor csoda történt: az ismeretlen ﬁ atalemberen megvál-

tozott a szürke hétköznapi ruha, fejét glória övezte, ott állott a

megszelídült emberek előtt fehér palástban, valami titokzatos égi

fénnyel körülvéve. A teremben először halkan, majd mindinkább

erősödve felhangzott egy ismerős melódia, és a delegátusok ráis-

mertek a régen elfelejtett karácsonyi énekre. Vége lett a vitának,

váratlanul megmámorosodva egymás nyakába borultak. Isten or-

szágának delegátusa pedig ott állott közöttük.

Az elnök hirtelen elővette az egyezménytervezetet, s felolvas-

ta a már térdre hulló delegátusok előtt. Kitörő éljenzéssel fogad-

ták, minden állam képviselője egyszerre rohant fel az emelvény-

re, a toll kézről-kézre járt, az iratra tintacsepp esett, elmázolták,

de nem törődtek vele, az volt a fő, hogy létrejött az egyezmény a

világbékéről, a lelkek békéjéről. A győztes államok önként aján-

lották fel a revíziót a legyőzötteknek, sírva kértek egymástól bo-

csánatot mindenért. Már valósággal ujjongtak. Isten országának

delegátusa pedig ott állott közöttük és mosolygott, de mosolyából

már a béke, a szeretet sugárzott. Az érdemrendektől fényes dip-

lomaták egészen megittasodtak ettől a mosolytól. Kinyitották az

ablakokat, kiállottak az erkélyekre, úgy kiáltották le az utcára,

hogy megvan a nagy egyezmény, itt az örök béke.

Az emberek odalenn eleinte nem értették a dolgot, de azután ők

is éljenezni kezdtek. A palota előtt hatalmas tömeg verődött ösz-

sze, a forgalom megakadt, autóbuszok, villamosok, autók utasai

leugráltak és egymást ölelve, csókolva adták tovább a nagy hírt.

A rend teljesen felbomlott, a rendőrök eldobták a gumibotjaikat,

ők is mentek a tömeggel. A vendéglősök minden ételüket kihord-

ták az utcára és megvendégelték az embereket. Fentről pedig, a

csillagos égből állandóan szűrődött a karácsonyi melódia. A hír-

szolgálati irodák, a rádióállomások világgá röpítették a nagy hírt,

az egész földgömb egyetlen hatalmas ujjongás volt, az emberek

már nem is tudtak sírni, csak leborulva imádkoztak az utcák kö-

vén. Ott volt közöttük az elnök úr is, vitték utcáról-utcára, lökdös-

te a tömeg… jobbra… balra…, egyszerre csak valaki megrázta

a vállát… elmosódott előtte minden és felébredt. A sofőrje szólt

hozzá: „Kegyelmes Uram, itt vagyunk a hotel előtt… méltóztas-

sék kiszállni.”

Dr. Molitorisz Pál

Isten országának delegátusa

(Karácsonyi mese)

A szerző, Dr. Molitorisz Pál (1910-1977), a Bars-Hont megyei

Verebély-vidéki körjegyzőség, majd Békésszentandrás jegyző-

je, később a Szarvasi Járási Ügyészség vezetője volt. Írása az

Orosz Iván által szerkesztett Szarvasi Közlönyben jelent meg

1934 karácsonyán, a világ újabb háborús fenyegetettségének

előestéjén.