untitled

Szarvas és Vidéke

2008. december 18.

A karácsony szó hallatán ez jut eszembe elsőként: piros csiz-

mában lépkedek szüleimmel a hóban. A Tessedik utca mérhetetle-

nül messze, nem győzöm kivárni a pillanatot. Mire megérkezünk

mamáékhoz, dédike már énekli a Mennyből az angyalt, gyertyafény,

körben sötétség. Inkább félelmetes volt, mint meghitt, akkor, kis-

gyermekként így éreztem. Ajándékok mamánál, utána itthon: made

in karácsony. Valójában nem szédítettek ilyesmivel, hogy a húsvéti

nyúl hozza a Jézuskát augusztus húszadikán, meg hasonlók. Enélkül

is megvolt a varázsa az ünnepnek. Az emeleti lakás üvegajtajain ke-

resztül már derengett a karácsonyfa izzóinak szívdobogtató fénye,

szüleim rakosgatták a csomagokat, tudtuk jól, de nem volt hiányér-

zetünk. Utána jött a két ünnep közé „szorulás”, a két időpont köz-

ti légüres tér kitömve hidegtálakkal, kocsonyával, hűtőben megko-

csonyásodott halászlével, süteményekkel, s a karácsonyfáról lelop-

kodott szaloncukrok üres kabátkáival – végül csak kiürült ez az év

is, letudva ünnep és hétköznap. A régi szilveszterekről annyi konk-

rétum jut eszembe, hogy anyuék valami vacsorán voltak, mi meg

mamáéknál lettünk „elszállásolva”. Nagybátyám az év utolsó éjjelén

ﬁ lmet nézett. Vibrált a fekete-fehér képernyő, harsogtak a dialógu-

sok, s arra a szomorú hírre ébredtem, hogy a sivatagban állomásozó

csapat kénytelen meginni a saját vizeletét, ha életben akar maradni.

Szép kis szilveszteri itóka, pezsgő helyett, gondoltam. Még most is

hallom azokat bántóan hangos szavakat. Azóta is képtelen vagyok

tévé mellett elaludni, egyből a pisiivós sztori jut eszembe. Később

már én is vettem anyuéknak ajándékot. Apunak könyv, Szakonyi

Károly: Északi tábor. Anyunak is, Péchy Blanka: Beszélni nehéz.

(Hogy mikre nem emlékszik ez a gyerek…) Azután nincs kiragadott

karácsonyom. Ahogy felnövünk, egyre kevésbé emlékezetes esemé-

nyek követik egymást. Persze nem így van, de így érezzük. Hajla-

mos vagyok óriási jelentőséget tulajdonítani a kilencvenes évek ele-

jének, amikor is tizenéves kamaszként értek az ilyenkor szokásos

élmények és kalandok. Akkoriban jobb zenék mentek, jobb volt a

hangulat a szórakozóhelyeken, meg ilyen és ehhez hasonló badarsá-

gokkal áltatom magam, és persze, ha társaságban feljön a téma, egy-

szerre bólogatunk a régi barátokkal. Az viszont vicces, hogy abban

az időben egy harminc éves „tök öregnek” számított a szemünkben,

egyáltalán mit keres egy ilyen kivénhedt manus az éjszakában, men-

jen haza a feleségéhez, ne rontsa itt a levegőt. Még jó, hogy a kará-

csonyból nem lehet kiöregedni…

Lehetne keseregni, hogy az ünnep varázsának annyi, mert

már halottak napján kint van a bevásárlóközpontok bejáratánál a

kellemeskarácsonyi stb. szöveg, beleununk, mire bekövetkezik az

ünnep, mert annyiszor sulykolják belénk mindenfelől, hogy azon a

pár napon tessék kellemesen boldognak lenni, ráadásul áldott sze-

retetteljesen. Mondhatnám, olyan ez, mint a kötelező szilveszte-

ri berúgás. Lehetne a piac bejáratánál hadonászva siránkoznom,

hogy itt már minden csak a pénzről szól, versenyszerű költekezés-

be kezdünk, ráadásul a válságok válsága van, de nem teszem. Ka-

rácsony számomra a hátradőlésről szól. Hátradőlés pár percnyire,

igazi megnyugvás, minden lelassul, fényekben úszom, és nem gon-

dolok arra, hogy a tél java még csak ezután jön. De minden évben

megállíthatatlanul jönnek a téveszmék, hogy március az már ta-

vasz, közben meg hóvirágok helyett hófúvásokat és kemény mínu-

szokat mérnek ránk szilikonmellű meteorológusok március 15-én.

Vagy mégsem, hátha nem. Talán visszajönnek az évszakok, úgy,

ahogy tanultuk, ahogy remélnénk, olyan időjárással. De nem mé-

lyedek bele a globális felmelegedés világméretű problémájába. Es-

sen egy kevés hó december végére, de épp csak annyi, hogy kivi-

lágosodjon a szenteste, legyen „Vakfehér, kék éjszaka”, s éppen ne

kelljen lapátolni az ajándékozás utáni borozgatás helyett. S ha lehet

még valamit kérni, akkor annyit, hogy az erre illetékes szervek le-

gyenek szívesek, és bírálják felül a Wham együttes Last Christmas

című örökzöld slágerét, írjanak ki pályázatot egy merőben új szer-

zeményre, akár, és a kereskedelmi tévék műsorigazgatói is tegyék

szívükre a kezüket, hogy karácsony környékén soha többé Resz-

kessetek betörőket főműsoridőben, hiába olyan kis cuki a szőke

srác, aki lazán elbánik a betörőkkel. Más nem lesz. Köszönöm.

Hartay Csaba

Made in karácsony

Ünnepi magánközhelyek

Kántor Zsolt

Jézus a megváltó

A galaktika örült, a világ ujjongott,

mert született megváltó s úrrá lett a gondon.

Várta Őt Nazareth, Betlehem és London.

Akkor is válság volt, káosz és viták.

Hisz valóban úgy várták Isten Fiát,

mint a Messiást.

Akkor is beborult, de a jászol

csupa tűz és ragyogás volt.

A menny is megnyílt magától.

Csillag vezette a pásztort.

hetetlen csalódást, amikor kiderült, hogy nincs más, nincs megle-

petés. Soha többet nem próbáltuk megkeresni az ajándékokat.

Nagylány koromban is nagyon tudtam örülni az ajándékoknak.

Szerettem a Lányok könyvét, mert abban sok érdekes kép volt,

és jó kis történeteket lehetett benne olvasni. Mégis a legnagyobb

örömöt az jelentette, hogy elsős gimis koromban egy felszerel-

hető korcsolyát kaptam. Nagyon irigyeltem azokat az osztálytár-

saimat, akik már általános iskolás korukban koriztak a Körösön.

Ettől kezdve lejártam a jégre. A ﬁ úk fogták a kezemet, így elég

hamar megtanultam én is korcsolyázni. Azóta is lejárunk, ha be-

fagy a Körös.

D. Éva (1946): Nem csak a szépre emlékezem

Bizonyára voltak szép gyermekkori karácsonyaim, de nekem

egy rossz emlék jut eszembe, ha a régi karácsonyokra emléke-

zem. Mi is nagy izgalommal vártuk a Jézuskát, és persze soha

nem találkoztunk vele. Valahogy mindig akkor jött, amikor Apu-

val elmentünk valahova, vagy ha minket, gyerekeket elküldtek a

boltba vagy valahová, valamiért. Mire hazaértünk, már ott állt a

szobánkban a csillogó karácsonyfa.

Egyszer valamilyen okból hamarabb értünk haza a nővérem-

mel, mint ahogy várták. Akkor még nagyon hittünk a Jézuská-

ban. Ahogy beléptünk a lakásba, megláttam, hogy valami fényes

halad a konyhából a sötét szoba felé. Gyönyörű volt, és el nem

tudtam képzelni, mi az. Utánaszaladtam, és ekkor váratlan dolog

történt. Édesanyám kiabálni kezdett, meg is ütött. Olyan váratlan

és olyan szörnyű volt, hogy zokogni kezdtem. Még ma is sokszor

eszembe jut. Hogy mi történt még azon az estén, arra már nem is

emlékszem.

K. Judit (1947): A legnagyobb ajándékom

Már nem voltam olyan kicsi, mikor szüleim vettek egy kis házat

Zöldpázsiton. Addig egy keresztépületben laktunk. Édesanyám

nem dolgozott, ezért minden pénzünk az adósság törlesztésére

ment. Tudtam már, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy az idén nem lesz karácsony-

fánk, mert nincs fenyőfára pénzünk. Azzal vigasztaltak, hogy

elmegyünk a Nagymamámhoz, majd ott díszítjük fel az ő kará-

csonyfáját. Kárpótlásul vágtak nekem belőle egy kis fenyőágat,

azt vittem haza. Amikor hazaértünk, és beléptem a szobába, az

asztalon egy gyönyörűen feldíszített karácsonyfa állt. A meglepe-

téstől földbe gyökerezett a lábam. Elbűvölve gyönyörködtem ben-

ne. Később, amikor már rendeződött a helyzetünk, kaptam drága

ajándékot is, de soha semminek nem örültem annyira, mint annak

a karácsonyfának.

A történeteket összegyűjtötte és lejegyezte: Kutas Ferenc
1

Boletta: gabonajegy. A magyar kormány 1930-ban vezette be a termelők

támogatására. Ezzel ﬁ zették ki a megtermelt és államilag felvásárolt gabona
árának egy részét. Adóﬁ zetésre felhasználható szelvény volt, esetleges mara-
dékát – a konszolidáció után - készpénzre lehetett váltani. Erre azonban csak
korlátozottan kerülhetett sor.

Puja Frigyes (1921–2008), battonyai származású politikus, 1957-től kül-

ügyi pályán dolgozott, 1973–1983-ig külügyminiszter.