untitled

2008. december 18.

Szarvas és Vidéke

L. György (1926): Szökések az életért

Inkey-Kákán laktunk. Négy ﬁ ú volt a családban, Édesapánk

gazdálkodott. Kisgyerekkorom a gazdasági világválság idejére

esett, nagy volt a szegénység. Ez nevezték a parasztok bolettás

időszaknak.

A karácsonyfánkat minden évben Édesapánk készítette. Félbe-

vágott egy 6-8 kilós, leveleitől megfosztott marharépát. A felső

felét becsomagolta, és a vágott felével az asztalra tette. Az ud-

varon volt egy örökzöld tujafélénk, abból vágott egy ágat, és azt

beleszúrta. Díszítésül felkötöttünk rá 4-5 diót, néhány papírdíszt.

Ez lett a karácsonyfánk.

A legemlékezetesebb karácsonyom 1945-ben volt, lehet, hogy

az életemet kaptam ajándékba. Már 1944 októberében veszélybe

kerültem. Engem is behívtak a Leventébe, hogy védjük meg a vá-

rost az oroszoktól. Én azonban egy barátommal együtt megszök-

tem a gyülekezőhelyről, elkerültem a többiek sorsát, akiket nyu-

gat felé vitt a parancsnok, így a karácsonyt otthon tölthettem.

1945 tavaszán a megszállóknak szükségük volt ingyenmunkás-

okra, ezért a mezőőrrel, akinek jó volt a helyismerete, összehívat-

ták a munkaképes embereket „málenkíj robotra”. Először az az-

óta lebontott deszkaszínházba vittek, amit raktárnak használtak.

Hatalmas repülőgépmotorokat kellett teherautóra raknunk puszta

kézzel. Tíz ember alig tudta felemelni. Ha nem ment, az orosz őr

ütött. Később Csabacsüdre vittek gránátokat, lőszereket válogat-

ni. Egy alkalommal két idősebb emberrel megszöktünk. Átvág-

tam a szántóföldeken, de mire hazaértem, már várt a mezőőr, azt

mondta, menjek vissza, mert le fognak lőni a szökésért. Azonnal

vonatra szálltam, és Szegedre mentem munkát keresni, remélve,

hogy ott talán nem találnak meg. Az algyői hidat lebombázták,

csónakon keltünk át. Lett volna munka, de nem volt tartózko-

dási engedélyem. Végül egy lakatosnál találtam munkát Kistelek

közelében egy tanyabokorban, nála dolgoztam egészen karácso-

nyig. Hogy a szentestét otthon tölthessem, korán reggel gyalog

vágtam neki az útnak, Ekkor láttam először a pusztaszeri emlék-

művet, mellette gyalogoltam el. Mindszentnél akartam átkelni a

Tiszán, de a kompot korábban elsüllyesztették, Végül egy csóna-

kon vittek át, de éppen belefutottam egy csapatba, akiket a musz-

kák kivezényeltek, hogy helyezzék üzemképes állapotba a kom-

pot. Vödrökkel kellett kimeregetni a vizet belőle. Láttam, hogy ez

több napos munka. Szerencsére jól beszéltem tótul, így az orosz

őrrel megértettem magam. Valahogy meghatotta őt, hogy gyalog

megyek olyan messzire, és elengedett. Nem tudom, hogy végző-

dött a munka. Este tízre értem haza, már mindenki aludt. Beko-

pogtam, és holtfáradtan, mégis boldogan estem az ágyba kará-

csony szentestéjén. Hazaértem.

K. Mihály (1932): Amikor a tank volt a játék

A szarvasi tanyavilágban laktunk. Gyerekként az volt az iga-

zi karácsony, ha fehér volt. Bennem az maradt meg, hogy sok-

kal több volt a „fekete” karácsony, mert ha jött is a hó, hozta az

enyhülést, és a fehér takaró tocsogós pocsolyává változott. Ezért

sokszor csalódott voltam. Nem voltunk gazdagok, de fenyőt min-

den karácsonyra állítottunk, és ajándék is került a fa alá. Egyet-

len gyerek voltam, jutott. Ezek az ajándékok legtöbbször hasznos

dolgok voltak: cipő, sál, kesztyű.

A gyermekkorom karácsonyai a háborús időkre estek. Bár még

messze volt a front, a háború a karácsonyokba is beszűrődött.

Egyszer kaptam egy felhúzós tankot, amelynek „lánctalpai” re-

cés gumiból voltak. Nagyon jókat lehetett vele játszani. Nem lö-

völdöztünk, hanem azt próbálgattuk, milyen meredek lejtőn tud

felkapaszkodni. Egészen addig kapaszkodott, amíg át nem esett

a holtpontján, és felborult. Ezen nagyon jókat tudtunk nevetni,

és soha meg nem untuk. Mindig újabb és újabb akadályokat épí-

tettünk, és csodálkoztunk, hogy mi mindenre fel tud kapaszkod-

ni. De a vége mindig a borulás és a nevetés volt. A háború pedig

eszükbe sem jutott.

Cs. Pál (1937): Felfordult világ

Számomra különösen élesen maradtak meg az 1944-es év em-

lékei. Szokatlanul hosszú volt az ősz, és szokatlan körülmények

között, inkább félelemmel mint örömmel készültünk a karácsony-

ra. A háború negyedik évében jártunk, nagy volt a szegénység, és

nagy volt a félelem: jönnek az oroszok. Jöttek is, október elején.

Később azt mondták, Battonyánál lépték át először a határt, októ-

ber 6-án. Ez nem igaz, csak Puja

csinálta meg Battonyának, hogy

legyen mit ünnepelni. Csanádpalotánál már korábban is jártak az

orosz előőrsök.

Az oroszok bejövetele után minden a feje tetejére állt. Az ura-

dalmak birtokosai elmenekültek, mentették, amit lehetett, de a

kukorica ott maradt töretlenül, az vitt belőle, aki akart. Olyan

„gazdagság” szakadt a cselédségre, hogy a csöves kukoricával fű-

töttek. Engem Édesapám a makói Igaz-tanyán helyezett el, mert ő

katonai szolgálatot teljesített. Egy alkalommal kimentem a kuko-

ricásba, egyszer csak szembe találtam magam egy orosz katoná-

val. Egy ócska kerékpárt tolt ráfon, nem volt gumija. A dobtáras

géppisztoly csövével lefelé lógott a nyakában, a kerékpár csomag-

tartójára egy hatalmas házi kenyér volt kötve. Inkább mulatsá-

gos volt a helyzet, mint félelmetes, persze én nagyon megijedtem.

Dermedten álltam, mi lesz. Úgy láttam, hogy ő is meghökkent,

nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Aztán szó nélkül tolta tovább

a kerékpárját.

Később az oroszok beköltöztek a Ménesbirtokra, ahonnan a te-

nyészállatokat már korábban elmenekítették. Értékes lovak vol-

tak. A gidránt versenyeztetésre, az igazi mezőhegyesi fajtát, a

furiosót pedig igáslónak tenyésztették a birtokra. Érdekes, hogy

az oroszok az istállókat nem foglalták el, hanem kikötötték lovai-

kat a szabadba, és ott tartották.

Az akkori karácsonyról két emlékem maradt. Az egyik, hogy a

cselédség, akiknek korábban nem volt pénzük fenyőt venni, most

a nagy szabadságban nekiesett a birtok fenyőinek, és a már fel-

nőtt fák csúcsát vágták le karácsonyfának. Lehangoló látvány

volt a letarolt park. Még ma is van olyan fa, amelyen látszik a

csonkolás. A másik: hiába volt karácsonyfa, nem volt mivel dí-

szíteni. Ezért Édesanyámmal valamilyen kőkemény kenyérfélét

csomagoltunk papírba, az helyettesítette a szaloncukrot. Úgy em-

lékszem, cibaknak nevezték. Egy darabig még ilyen szegény ka-

rácsonyaink voltak.

K. Zsuzsanna (1941): Gazdag szegény karácsonyok

Az ’50-es évek elejének karácsonyai maradtak meg bennem.

Érdekes, hogy bármilyen szegények voltunk, mégis örömteli ka-

rácsonyaink voltak. Fenyő nem is volt a piacon, de ha lett vol-

na, akkor sem tudtuk volna megvenni. Édesapám úgy oldotta

meg a „fenyőkérdést”, hogy csinált egyet. Fogott egy seprőnyelet,

abba körkörösen lyukakat fúrt. Mi gyerekek kimentünk a park-

ba, és valamilyen örökzöldből vágtunk le ágakat, egy szatyornyit.

Ámulva néztük, ahogy Édesapánk belefaragta a seprőnyél lyuka-

iba. Gyönyörű karácsonyfát varázsolt nekünk.

A díszítés sem maradt el. Édesanyám cukorból főzött „igazi”

szaloncukrot. Fehér papírból vágtunk kis téglalapokat, a két kes-

kenyebb szélét bevagdaltuk, becsomagoltuk a kiöntött és feldara-

bolt szaloncukrokat, és színes fonállal felkötöttük a fára. Díszeket

is magunk készítettünk. Ajándékokra nem nagyon emlékszem,

de így is nagyon szépek voltak a karácsonyaink.

Sz. Judit (1943): Az elmaradt meglepetés

A nagyon kicsi kori karácsonyok közül egyetlen dologra em-

lékszem. Ajándékra nem nagyon volt pénzünk, ezért Édesanyám

vett egy babafejet, és ahhoz akart varrni testet, mert így sokkal

olcsóbb volt. Egyszer kinn felejtette valahol a szobában, és én

megtaláltam. Nagyon elcsodálkoztam rajta. Anyu úgy mentette

meg a helyzetet, hogy elmesélte: elküldi a Jézuskának, adjon neki

kezet, lábat. Nagyon boldog voltam, amikor a fa alatt megtaláltam

a babát, tényleg volt keze, lába, ruhája, és lehetett öltöztetni. Még

kiságyat is kaptam hozzá. Olyan jókat tudtam vele játszani! A

kiságy még ma is megvan, de az unokámat ez már nem érdekli.

Jobban emlékszem azokra a karácsonyokra, amikor már tud-

tuk, hogy az ajándékokat nem a Jézuska hozza. Egyszer a test-

vérem rávett, hogy keressük meg karácsony előtt az ajándékokat.

Izgatottan keresgéltünk, és hamar meg is találtuk. Karácsony-

kor aztán vártuk az ajándékosztást. Persze, hogy azt kaptuk meg,

amit már korábban láttunk. Soha nem fogom elfelejteni azt a hi-

Igaz mesék régi karácsonyokról