untitled

Szarvas és Vidéke

2008. december 11.

Mécslángok

A P. család emlékére

3. rész

A P. család harmadik sírkövén ez áll: Drága Édesanyánk. Erzsi

szerint ez a kő Zsuzsa nénié, akinek a neve a férje kövére van vésve.

Ha tényleg az övé, nagyon megérdemli. Nála jobb asszonyra nemigen

emlékszem. És mégis: senki sem szólította Zsuzsa néninek, csak P.

néninek. Ma sem tudom az okát.

Nem volt könnyű élete. A család három férﬁ tagja sok örömet nem

okozott neki, hiszen állandóan ott lebegett fölötte a rettegés: ki, mi-

lyen állapotban tér haza. Rendszeres kerestük ritkán volt, ha pénzhez

jutottak, abból kevés jött haza. Ebből a kevésből biztosította a hat

embernek a mindennapi betevőt, a tiszta ruhát, a szegényes, de ren-

des lakást. Soha panaszt a szájából nem hallottam. Iskolás koromban

meglepve hallottam, hogy tanárom, Lelkes Pali bácsi a testvére. Nem

fért a fejembe, hogy a családnevük nem azonos; az sem, hogy Pali

bácsi soha nem látogatta meg őket.

Csak felnőttként éltem át, hogy nagyon szerethetett. Ha valami-

lyen csemegét tálalt a családnak, abból többnyire nekem is jutott.

Hogy mik voltak a nehéz idők csemegéi? Mákos-cukros főtt kukori-

ca, málé, görhenye (mindkettő kukoricalisztből készült, de az utób-

bit keménysége miatt nem szerettem), pattogatott kukorica. Egyszer

Jóska, a kisebbik ﬁ ú törpeharcsákat fogott. Életemben először ettem

rántott halat, még most is számban van az íze. Ha érett az alma, mi-

dig jutott belőle nekem is, és az udvaron termett, hatalmas birskörté-

ből is. Kemény volt, fanyar, de reszelve nagyon ﬁ nom. Ha lázas beteg

voltam, mindig ilyet kaptam. Olyan természetesen jártam át hozzá-

juk még gimnazista koromban is, mintha otthon lennék. Viszont – és

ez csak most jutott eszembe – soha nem dédelgetett.

Miután elköltöztünk, egy évtizedig nem mentem vissza a József At-

tila utcába. Aztán egy alkalommal, hirtelen ötlettől vezérelve, végig-

kerekeztem rajta. Teljesen idegennek éreztem, pedig a házak többsége

alig változott. Mégsem volt már az enyém az utca. P.-ék háza semmit

sem változott. Bezörgettem, P. néni nyitott ajtót. Meglepetésében el-

sírta magát. Hosszan beszélgettünk a kapuban. Mondta, menjek más-

kor is. Megígértem, de többet nem mentem. Halálhíréről is csak jóval

halála után, véletlenül értesültem. Hosszú életet élt, úgy tudom, túlélte

mindkét ﬁ át. Egyik sírkövén sincs rajta halálának éve.

A két sírkő között egy földbe süppedt fakereszt: P. József 1930–

1984 . A Józsa. Ezt a nevet én adtam neki. Ő már nagyﬁ ú volt, mégis

sokat foglalkozott velem. A legemlékezetesebb az volt, amikor be-

öltözött Mikulásnak, és puttonyában hozta az ajándékot. Hiába volt

álszakálla, bajusza, piros köpenye, a hangjáról ráismertem. Ő azon-

ban megmentette az illúziót: rámripakodott, és megfenyegetett, hogy

visszaviszi az ajándékokat. Ez hatott. Egy alkalommal meglovagol-

tatott. Szőrén ülte meg bátyja lovát, engem maga elé ültetett. A ló bi-

zony sovány volt, s amikor a „kedvemért” vágtatni kezdett, úgy érez-

tem, a gerince szétveri a hátsó felemet (meg egyebet). Mivel csak a

sörényébe tudtam kapaszkodni, azt hittem, bármelyik pillanatban le-

eshetek. Alig vártam, hogy véget érjen a tortúra. Azóta sem éreztem

ingert a lovaglásra. Legkedveltebb játékom a disznóölés volt. Ő vál-

lalta az „áldozat” szerepét. Lefeküdt a kemencepadkára, hagyta ma-

gát leszúrni, megpörzsölni, feldarabolni. Ahányszor csak kértem.

Úgy gondolom, tehetséges focista volt. A gumilabdámat – nagy ré-

mületemre, számtalanszor – számomra elérhetetlen magasságba rúgta,

de az mindig tőlünk csupán néhány méterre esett vissza, és dekázni is

jól tudott. Játszott valamilyen iﬁ csapatban, mégsem lett belőle focista.

Édesapja nyomán kőművesnek tanult, és a szakmájában dolgozott.

– Jó lennél hajcsárnak – mondta, amikor szüleim házánál én vol-

tam a segédmunkása. Viszonylag hamar megnősült, Pestről hozott

asszonyt, albérletben laktak. Aztán őt is elérte a családi átok. Házas-

sága felbomlott, munkahelyét gyakran váltogatta. Tragikusan korai

halála egy kocsmai verekedés következménye volt. 54 évet élt, többre

volt hivatott. Csak most tudtam meg, hol a sírja.

Zsuzsa volt a legidősebb a P. gyerekek közül, 1926-ban született.

Szinte napi vendég volt Édesanyámnál, vele beszélték meg a női dol-

gokat, mesélt neki munkahelyéről. Egy festékkereskedésben volt

pénztáros. Ha bementem hozzá, mindig kaptam valamit: általában 1–

1 forintot (két gömb fagylalt), egyszer valamilyen durranó petárdafé-

lét. Ez a jó világ addig tartott, míg be nem számoltam róla otthon. Kis

híján kikaptam. Többet nem engedték, hogy bejárjak a boltba „ké-

regetni”. Az egyik karácsonyon beöltözött Jézuskának, és ő hozta a

karácsonyfát. Megbűvölve bámultam. Énekeltem és verset mondtam

neki, de állandóan a lefátyolozott arcát lestem. Ha elfordult, men-

tem utána. Hatalmas élmény volt. Amikor barátaimnak beszámoltam

róla, hogy nálunk járt a Jézuska, jól kinevettek, és felvilágosítottak,

hogy Jézuska pedig nem létezik. Még évek múltán sem hittem nekik,

hiszen én láttam! Amikor aztán szüleim elmondták az igazat (Zsuzsa

édesanyám menyasszonyi ruháját vette fel, és azért fordult el tőlem,

hogy ne lássam az arcán a nevetést), egy világ omlott össze bennem.

Nagyon szépnek láttam – nem csak gyerekként. Hamar elkerült

otthonról: „rangon felül” ment férjhez egy volt katonatiszthez. (Ez

bizony az ’50-es években nem volt jó ajánlólevél, barátnői mégis

irigyelték érte.) Férjének ekkor már civil foglalkozása volt, de dél-

ceg tartását, pedantériáját, hűvös távolságtartását a civil életben is

megőrizte. Olyannyira tiszteltem, hogy Zsuzsát nénizni kezdtem, és

nem mertem tovább tegezni. Váratlanul, viszonylag ﬁ atalon hunyt

el, Zsuzsa közben egyik kutatóintézetünk felelősségteljes beosztását

töltötte be egészen a nyugdíjba vonulásáig. (Az órát hozzá lehetett

igazítani – mondta egyik volt munkatársa a temetésén.) Férjét év-

tizedekkel élte túl. Az idén temettük, sírjánál vezekeltem, amiért a

család többi tagját nem kísértem el utolsó útjára. Nem a P. családnál,

hanem férjének családja mellett nyugszik.

A negyedik P. gyerek – a legﬁ atalabb – Mara. Ő játszott velem

legtöbbet, mégis inkább arra emlékszem, amikre tanított. Egyszer

– a kiskapujuk küszöbén ülve – a teleholdat néztük. Ámulva hall-

gattam, miket mesél a Holdról, amely addig számomra egy mindig

változó, fényes tárgy volt csupán. Hitetlenkedve hallgattam, elkép-

zelhetetlennek tartottam gyermeki ésszel mindazt, amit mondott az

égitestről. Mégis elhittem neki, mert szerettem, és hinni akartam.

Egy életre belém ivódott mindaz, amit mondott.

Zsuzsa férjhez menetele után ő vette át a barátnői helyet Édes-

anyám mellett, noha jóval ﬁ atalabb volt. Tőle kaptam serdülőként az

első „ferﬁ úi” elismerést. (Sajnos csak szavakban.) Féltékenyen hall-

gattam, hogy valamilyen fes tőcsoportnak „aktotál”. Nem tudtam,

nem értettem, mit jelent ez a kifejezés. Ő magyarázta el, hogy mi egy

modell dolga. Azonnal le akartam beszélni róla.

Mezőtúron

dolgozott a

laktanyában,

katonatiszthez

ment férjhez.

Egy gyerme-

kük született,

ma Pesten él-

nek. Legalább

20 éve nem

láttam. Na-

gyon vártam

a találkozást,

amikor nővé-

rét temették,

de nem jött

el. Úgy hallot-

tam, egészségi

állapota miatt

lakásához van

kötve. Nagy

csalódás volt. Mennyi mindenről beszélhettünk volna!

* * *

Erzsiék leteszik a hozott virágokat, váltunk még néhány szót, majd

távoznak. Még egyszer végignézem a sírokat. Messze szállt gondola-

taim visszatérnek a jelenbe. Átsétálok Nagyszüleim sírjához, elvég-

zem az utolsó simításokat a fedlapon.

Másnap, Halottak Napján egy-egy mécsessel tisztelegtem a régen

eltávozott, számomra nagyon kedves emberek emléke előtt, megkö-

szönve nekik mindent, amit adtak nekem kisgyermek koromban.

Kutas Ferenc

Marával és Jóskával 1943-ban a Szent István ki-

rály és Deákmalom utca sarkán, Matusik Mátyás

csizmadia házának kerítése előtt. A ház – és előtte

a már akkor is hatalmas vadgesztenye – ma is áll.

Az utcák neve ma: Béke és József Attila utca