untitled

2008. december 4.

Szarvas és Vidéke

SZARVAS ÉS VIDÉKE

Önkormányzati Hetilap

Engedélyszám: HU ISSN 0238-1435

Megjelenik minden csütörtökön.

Felelős szerkesztő: Tatai László.

Munkatársak: Keserű Zsuzsa,

dr. Kutas Ferenc

Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

Postacím: 5540 Szarvas,

Szabadság u. 25-27.

Telefon: 70/421-7245

Email: szvid@szarvas.hu

Kiadja: Szarvas Város Önkormányzata

Felelős kiadó: Dr. Melis János

Dundre örök

Élt itt a környéken egy fér-

ﬁ , aki nem volt sztár. A szom-

szédságában élő sztárok úgy

tekintettek rá, mint egy különc-

re, aki képtelen beilleszkedni a

sztárok percről percre bővü-

lő társadalmába, direkt játsz-

sza az agyát, hogy ő átlagos,

ráadásul olyan sztárallűröktől

mentes szokásai voltak a fér-

ﬁ nak, hogy például ebéd után

szeretett ledőlni egy fél órára,

ha az ideje engedte. Ja, és hi-

degen szerette a sört. Padlót

is fogtak a sztárpultosok, ha a

nem sztár férﬁ belépett egy kö-

zeli kocsmába, és kért egy kor-

sóval. Volt még egy bosszantó

„heppje” a fazonnak. Regge-

lire fokhagymás pirítóst evett

felvágottal. Ezt a reformkony-

ha elleni merényletet abszolút

nem nézték jó szemmel a kör-

nyékbeli celebek. A nem sztár

férﬁ folyamatos magamutoga-

tó különcködéseinek meg is lett

az eredménye. Kiközösítették a

sztárok. A nem sztár saját nem

sztárságának csapdájába került.

Már nem tudott úgy kilépni az

utcára, hogy meg ne rohamoz-

zák őt a sztárok. A helyzet ak-

kor durvult el leginkább, ami-

kor nemzetközi hírességek is

virrasztottak a háza előtt, csak

hogy láthassák egy pillanatra a

nem híres senkit. És akkor be-

következett, amitől titkon ret-

tegett a sokmilliárd sztár: át-

rendeződtek az erőviszonyok.

Az eddig nem sztár férﬁ a vi-

lágegyetem legnagyobb sztár-

jává lépett elő. Egyszerre min-

den más régi nagy híresség el-

törpült mellette. A visszatérés

reményében néhány ex-csil-

lag egyszerűre cserélte fény-

űző életét. David Beckham és

felesége még a Balogh Ottó és

Balogh Ottóné nevet is felvet-

ték, hátha újra a címlapokra ke-

rülnek. Hiába. A macskám, dr.

Dundre természetesen ragasz-

kodott régi, jól csengő nevéhez.

Tigristekintetéből kiolvastam,

nagy ívben tesz a sztárokra.

Hartay Csaba

Kedves Béni bácsi!

Még most is érzem azt az in-

dulatot, ami a telefonon keresz-

tül is átsütött:

– Képzeld, a Tourinformmal

közösen felállított tájékoztató

tábláink közül az egyiket össze-

törték! Légy szíves valami gyil-

kos cikket írni. Ez felháborító.

A tetejébe’ két Fő téri kandelá-

bert tőből kiszakítottak vagy le-

szereltek. Szörnyű milyen em-

berek vannak a városban!

Felháborodásodban azonnal

osztoztam, és persze a cikket

megígértem, csak előbb tájé-

kozódni akartam. Hát megnéz-

tem. Messziről úgy néz ki, mint

amikor a plakátokat leszaggat-

ják. Közelről nézve még siral-

masabb a látvány. Igazi meg-

lepetést az jelentett, hogy a

„bombabiztos”, lemezből ké-

szült, szép, és időt állónak gon-

dolt, lecsavarozott elemeket

felszaggatták. Leszakítani nem

volt erejük, idejük, szerszámuk

feltehetőleg nem volt, csupán

alkalmi ötlet, jó buli volt szá-

mukra az egész.

Először valóban gyilkos in-

dulatot éreztem, de ahogy néz-

tem az elpusztított, tartalmas és

felállításakor dekoratív táblát,

végtelen szomorúság fogott el.

Eszembe jutottak a Városszépí-

tők ülései, amelyeken szebbnél

szebb terveket kovácsolunk, és

ezek közül meg is valósítunk

annyit, amennyit az erőnk en-

ged. De a tönkretett tábla azon-

nal eszembe juttatta kudarca-

inkat is. Ugye emlékszel, hogy

megcsodáltuk az Erzsébet-lige-

ti tanösvény tábláit, Rózsa gyö-

nyörű alkotását? Két héten be-

lül néhányat vandál kezek el-

pusztítottak. Vagy itt van a Te

kitűnő, de – ne haragudj meg

érte – naiv ötleted: segítsük a

temetőbe járó embereket szer-

számokkal. Azonnal rávág-

tam: el fogják lopni. Rögtön

el is szégyelltem magam, hogy

rosszhiszemű feltételezésem

miatt elrontottam az örömödet.

Beláttam, hogy akik a temető-

be járnak, jó emberek. A kitett

locsoló már harmadnap eltűnt,

legtovább – legalább egy hóna-

pig – a kis gereblye tartotta ma-

gát, aztán annak is lába kelt.

– Nem baj – szólalt meg be-

lőled az örök optimista. – Majd

kiteszünk egy újabb soroza-

tot, nem megyünk ettől tönk-

re. Egyszer majd megunják, és

megmarad.

Nem unták meg. Két hét alatt

eltűnt az egész. És eszembe ju-

tott a kiskőrösi temetőlátoga-

tásunk. Ott is lehetnek város-

szépítők, mert a kút közelé-

ben, ugyanúgy, mint a mi szer-

számaink, öt kislocsoló lógott.

Igaz, a hatodiknak csak a kam-

pója árválkodott üresen.

– Na, itt sem jobbak az embe-

rek – jegyeztem meg. Negyedóra

sem telt el, egy fejkendős asszony

akasztotta vissza a hatodikat.

Rosszkedvűen indultam

megnézni a kandeláberek hűlt

helyét. Megtaláltam.

– Ezeket egyfolytában lop-

ják – jegyezte meg az éppen

arra járó ismerősöm. – Az ol-

csóbb fajta is százezernél töb-

be kerül.

Eszembe jutottak az undorí-

tó grafﬁ tik a falakon, vasúti ko-

csikon, a tőből kicsavart közle-

kedési táblák, a Múzeum időn-

ként bevert ablakai, a derékba

tört facsemeték, a parkokból,

virágládákból kiszedett dísz-

növények. És – ilyen gyarló

az ember – a tavasztól a Körös

partján (közterületen) pátyol-

gatott, ujjnyi vékony selyem-

akácom, amelynek épp a halot-

tak napján törte le valaki a ko-

ronáját.

Felmérhetetlen az a kár, amit

ezek a … (a jelzőt inkább nem

írom le, de azt sem szívesen,

hogy emberek) okoznak. Rossz

beidegződés, de első pillanat-

ra a személyes sérelmek ugra-

nak be. Vajon mit éreznek azok

– személyek és intézmények –

, akik önzetlenül, örömmel se-

gítenek, teszik szebbé város-

unkat –, amikor meglátják a

pusztítást. Rögtön utána az

jut eszembe: mekkora lehet az

anyagi kár. Pedig mindezeknél

sokkal nagyobb, forintban ki

sem fejezhető er-

kölcsi kárt okoz-

nak: „példát mu-

tatnak” a hozzá-

juk hasonlóknak;

és azt az emléket

vihetik maguk-

kal az erre járók:

ilyen ez a város.

A legszomorúbb,

hogy ezen a pri-

mitív szinten ve-

getáló lények (re-

mélem) csak keve-

sen vannak, mégis ezrek szájíz-

ét keserítik meg – újra és újra,

megállíthatatlanul.

Béni bácsi! Bevallom Ne-

ked, nem tudok gyilkos cikket

írni. Ezekről? Ezeknek?! Hát

az ilyenek nem olvasnak újsá-

got, ha egyáltalán tudnak ol-

vasni. S ha mégis, jókat röhög-

nének indulatos mondataimon,

és már törnék is a fejüket vala-

mi újabb, jó heccen.

Kedves Béni bácsi! Ezzel zá-

rom levelem. Most ennyire fu-

totta. Őszinte tisztelettel (és na-

gyon szomorúan):

Kutas Ferenc

Nyílt levél Béni bácsinak