Szarvas és Vidéke
2008. november 20.
7
A pityerszeri túrával véget értek a zalai kerékpárutak. A brin-
gák visszakerültek a tulajdonosokhoz, mi pedig „átköltöztünk”
a Veszprém megyei Vörösberénybe. A település – bár nevét őrzi
– ma Balatonalmádihoz tartozik. Ismét rokoni vendéglátásban ré-
szesültünk. Ez a nyaralássorozat azonban nem mai keletű, éppen
fél évszázada kezdődött.
Ha valaki nem kedveli a személyes hangú írásokat, kérem, la-
pozzon tovább, mert ez az írás nagyon is személyes hangú lesz!
Újabb „kis”családtörténet
Aki követte ezt a sorozatot, olvashatott a család apai ágának el-
származásáról. Az anyai ág sokkal „mobilabb” volt. F. János az
Érparti szőlőkben nevelkedett. (A teljes család fotókkal gazdagon
illusztrált története a Szarvasi Krónika 1994/8. számában olvas-
ható.) Nem kedvelte a paraszti életet, ezért az 1930-as években
egy kubikos csapattal az épülő fűzfői papírgyár földmunkáihoz
szegődött, majd (nyugdíjas koráig) a gyárban dolgozott. Családot
alapított, és a közeli Litéren, a hegyoldalba vágva, saját kezével
építette fel (a számomra) „mesebeli” házikóját. Később az egész
család a faluba költözött, még az egyik unokatestvér, Erzsébet is
a környéken talált párra. Ők – férjével – Fűzfőgyártelepen kap-
tak a papírgyártól szolgálati lakást, majd Vörösberényben építet-
tek családi házat. Keresztgyerekként 1951-től vagyok visszajáró
vendége a családnak.
Nosztalgiáim
Ahogy halad az idő, egyre erősödnek és egyre szebbek a vidék-
hez kapcsolódó emlékeim. Ki-kijárok a litéri hegyekbe, végig-
járom utcáit, megnézem Jani bácsi egykori mesebeli házikóját,
meglátogatom végső nyughelyét. Bejárom Fűzfőgyártelep utcáit,
keresem a régi játszótársak emlékét, játékaink színhelyeit. Soha
senkit nem viszek magammal. Ezek az emlékek az enyémek.
Nemcsak a gyermekkorhoz fűznek nosztalgikus emlékek, ha-
nem egy-egy tájhoz, épülethez, vagy éppen beteljesületlen vá-
gyakhoz. Ilyen közös emlék nyomába szegődtünk volna a szep-
temberi „hideg napok”-on.
1963-ban, egy balatoni nyaralás tervezésekor olvastunk a
Zirci Arborétumról, a Cuha-patak festői völgyéről, és a közeli
cseszneki várromról. Akkor egy 350-es IZS motorral jártuk az
országot (2 Ft 50 fi lléres benzinnel), ide is így jutottunk. Zircet
elhagyva rátaláltunk a patakra. Leállítottuk a motort a partjára,
és nekivágtunk a „festői” völgynek.
Néhány kilométeren át törtük az utat a vállig érő gazban, de a
festői táj csak nem akart elérkezni, hát visszafordultunk. Elma-
radt a cseszneki vár „meghódítása” is, és a terv négy évtizedig a
tudat küszöbe környékén lappangott. Intenzív élmény kellett ah-
hoz, hogy feléledjen. Egy rádióriport adott hírt arról, hogy meg-
szűnik az a szárnyvasút, amely a Cuha-patak völgyét szeli át.
– Ezen végig kell utaznunk, legalább egyszer, lehet, hogy utol-
jára – született meg az elhatározás. És lőn: a vonatból megláttuk a
Cuha-völgyet. Azt a részét is, amely egykor meghátrálásra kész-
Dunántúli bolyongások
5. (befejező) rész: Nosztalgiatúra
tetett bennünket – ma sem különb – de azt is, ami valóban gyö-
nyörű. És ekkor találkoztunk először a Csesznek-Porva vasútál-
lomással.
– Ide vissza kell jönni – fogant meg az újabb terv. Ehhez já-
rult még egy élmény. Vajda Péter szülőházát avatták Vanyolán. A
szarvasi küldöttség autóbusza megállt a 86-os út egyik parkolójá-
ban, s az őszi verőfényben elénk tárult Csesznek falu, a közepén
magasodó, romjaiban is nagyszerű látványt nyújtó cseszneki vár-
ral. Lenyűgözve bámultuk és fényképeztük.
Amikor a kirándulást elhatároztuk, még a szeptemberi nyarat
élveztük, mire elindultunk, igazi télelő volt: hideggel, széllel, eső-
vel. Így az e túrára szánt két napot a berényi házban töltöttük, s
„dolgunk végezetlenül” utaztunk át Zalába. Visszafelé jövet sem
fogadott kegyeibe az idő, így egyszemélyes túra lett az útból.
Csesznek vára
Kilenc fokot mutatott a hőmérő, és esőfelhők gomolyogtak,
amikor kora reggel felszálltam a veszprémi buszra, majd átszáll-
tam a még mindig üzemelő szárnyvasútra. (Igaz, egész nap csak
egy vonatpár közlekedik rajta, így, főleg a nyár múltán, alig van
utasa.) Egyetlen útitársam, a kalauz társaságában, ötletsorozatot
adott, hogy is érhetem el Csesznek várát. Mint szavaikból kide-
rült, a Csesznek-Porva állomás neve nagy átverés, mert mindkét
településtől legalább öt kilométerre van, és csak a hegyeken át le-
het gyalog eljutni e falvakba. (A falusiak így nem is használják a
vonatközlekedést.)
A Csesznek-Porva állomás már rég nem állomás. A forgalmi
iroda ajtaja nyitva, de a berendezés érintetlen. Az ablakában fel-
hívás: mindenkit tüntetésre hív a szárnyvonal megszüntetése el-
len. A vízöblítéses WC-ben egy vödör víz áll az utasok rendelke-
zésére. Egy murvával felszórt út vezet a völgybe. A Cuha-pata-
kon fahíd ível át, a patak sudár fákból álló erdőben csörgedezik a
Duna irányába. A levelekről még hullanak a nemrég lehullt zápor
cseppjei. Babits mondatát morzsolgatom: „Harapni friss a leve-
gő.” Bár az erdő elég sötét, készítek néhány felvételt.
A kijelölt turistaút sáros, a patakparton vezető út pocsolyás. Ma-
rad a murvás út, amelyen a tócsákat kerülgetve el lehet indulni.
Valahová biztosan vezet. Az út hamarosan elágazik, aztán megint
és megint. Sehol egy lélek, akitől meg lehetne kérdezni, melyik út
vezet Csesznekre. Marad a turistaösztön: a falu a térképen kele-
ti irányban van, tehát mindig jobbra tartok. Közben ki-kibukkan
a nap, néha-néha szemerkélni kezd az eső. Nem unatkozom. Bő
kétórás gyaloglás után az erdő cserjésbe megy át, majd egy fafel-
dolgozó üzem képében utolérem a civilizációt. A fák lombja kö-
zött pedig megpil-
lantom a cseszneki
várromot. Hurrá!
Leereszkedem
a faluba. Egy kije-
lölt turistaút a Kő-
mosó-szurdokon
át vezet a várba.
Persze, hogy ezt
választom. Egyre
meredekebb szik-
lák közt vezet az
út, a mélyben egy
kis patak folydo-
gál. Van, ahol csak
láncokba kapasz-
kodva lehet halad-
ni. Az esőáztatta
út csúszik.
– Ha itt lezu-
hanok, senki nem
fog megtalálni –
ijesztgetem ma-
gam, eredménye-
sen. Visszatérek a kitaposott gyalogútra, amely felvezet a várhoz.
Megveszem a belépőt: célba értem.
150 forint ellenében jó két óráig voltam a vár ura és egyetlen la-
kója. Amit láttam, lefényképeztem. Ezzel a nosztalgiatúra (és ez
a sorozat is) véget ért.
Kutas Ferenc