untitled

2008. november 20.

Szarvas és Vidéke

Ján Süli, a Szlovák Köztársaság békés-

csabai főkonzulja november 13-án magyar-

nyelvű előadást tartott Szarvason. Ez önma-

gában is tiszteletre méltó, bátor gesztus volt;

szükség is van rá, különösen napjainkban.

A szép számú hallgatóság – mely visszafo-

gottan, kultúráltan, udvariasan nem tette ki

a főkonzul urat „nehéz” kérdéseknek – is

így nyilatkozott meg az előadás után.

A főkonzul úr Szlovákia történelméről

beszélt. Előadta, hogy sokan megkérdője-

lezik létezését is. Egyet lehet érteni azzal,

hogy 1918-ig Szlovákia története megegye-

zik Magyarország történelmével, majd a két

világháború közötti időben a Csehszlovák

Köztársaság történetével, leszűkítve a mai

Szlovákia területére. Tény, hogy a szlovák

nép számára kedvezőtlen volt mindkét ko-

rábbi államalakulat, az előbbiben a magya-

rok, az utóbbiban pedig a csehek vezető sze-

repe érvényesült. Szlovákia önálló történe-

te Csehszlovákia felbomlásával, s a Szlovák

állam létrejöttével kezdődik.

Mintegy magyarázatként a közelmúlt

konﬂ iktusaira kiemelte, hogy a szlovákok

büszkék ﬁ atal, önálló országukra, eredmé-

nyeikre, s meg kell értenünk, hogy féltik ha-

zájukat.

A hangsúlyozott büszkeség napjainkban

már kissé disszonánsnak, meghaladottnak

és szokatlannak tűnik. A túlzott büszkeség,

„hazaﬁ ság” nevében követték el a közel-

múlt történelmének legtöbb igazságtalan,

erőszakos, véres cselekedetét. Érthetetlenek

a félelmei is, Szlovákia tagja Uniónak és a

NATO-nak. Kitől kell félteni Szlovákiát? A

feltartóztathatatlanul „légiesedő” határok-

tól? Félelmeink legfeljebb a világon átsöprő

kedvezőtlen pénzügyi és gazdasági viszo-

nyoktól lehetnek.

Mint korábbi kassai polgármester ma-

gyarnyelvű feliratokkal ellátott diaképe-

ken mutatta be a mai, rendezett várost, nem

utolsó sorban a magyar intézményeket.

„Hát elnyomják Szlovákiában a magyaro-

kat?” – tette fel a sommás, kissé szónokias,

költői kérdést.

Tény, hogy a zavaró napi politikai esemé-

nyeken túl súlyos sérelmekkel terhes a két

ország történelme is, gondoljunk csak pl. a

kollektív bűnösség elvének fenntartására.

Babák Mihály polgármester is kényes

kérdéseket érintett hozzászólásában. Pl. a

második világháborút követő lakosságcse-

re „egyezményt”, mely viszonosság nél-

kül szabad agitációt engedélyezett Magyar-

országon a „repatriálásra”, egyidejűleg a

Csehszlovák állam szülőföldjéről kitele-

pítette akarata ellenére a magyar lakosság

egy részét. A sebek máig nem gyógyultak.

Hangsúlyozta, hogy a magyarországi szél-

sőségesek cselekményei nem szolgálják sem

hazánk, sem a Szlovákiában élő magyarság

érdekeit, ugyanakkor rámutatott arra a fon-

tos különbségre, hogy Szlovákiában a kor-

mánykoalíció szintjén is megjelenik a ma-

gyarellenesség, s ez engedte ki a rossz szel-

lemet a palackból.

De azonnal felmerül a kérdés, van-e bá-

torságunk szembe nézni önmagunkkal?

Megtettünk-e mindent a saját portánkon?

A közel háromszáz éve Szarvasra települt

szlovákság nagy része még negyedszázada

is beszélte anyanyelvét. Szlovák vendégein-

ket előszeretettel kísértük a szarvasi piac-

ra, mely hangos volt a szlovák szótól, melyet

ma már – erőfeszítéseink ellenére – egyre

kevesebbet hallunk. Szegényebbek leszünk

ezzel, mint ahogy veszteség éri a szlovák

nyelvet is, ha elnémul egy sajátos, archai-

kus dialektusa.

A közvéleményt legjobban foglalkozta-

tó napi politikai események elemzését a fő-

konzul úr elkerülte. Említést tett ugyan pl.

a futball-huliganizmusról, a királyhelmeci

egyenruhás koszorúzókról, a konzulátus

előtti tüntetésekről, a szlováknyelvű hely-

ségnévfelirat megrongálásáról, de nem

hallhattunk az összefüggésekről, az előz-

ményekről. Örvendetes és előremutató volt

ugyanakkor az a történelemszemlélet, hogy

az elismerés hangján szólt a kiegyezést kö-

vető Ferenc József-i korszakról. E félévszá-

zad alatt az Osztrák-Magyar Monarchia or-

szágai a gazdaság és a kultúra területén ha-

talmas utat tettek meg. Városaink azonos

arculatúak, az építészet terén a mai korsze-

rű technikával is alig-alig lehet fenntartani

e korszak alkotásait.

Az elmúlt években szlovák személyisé-

gektől már bátrabb, reménykeltő gondolato-

kat is hallhattunk. Természetesen ﬁ gyelem-

be kell vennünk, hogy kötelező volt kormá-

nya álláspontját képviselnie; megtette, amit

lehetett, ennyire tellett. Reméljük, hogy a

mozgástere legközelebb már szélesebb lesz.

Ahhoz, hogy megállapítsuk, hol van a ku-

tya eltemetve, mi okozza még ma is az ál-

lamközi feszültségeket, kissé vissza kell te-

kintenünk a történelemben.

Nem várhatja senki a magyar közvéle-

ménytől, hogy szeresse Trianont. E traumát

máig nem heverte ki a magyar ember, a ma-

gyar közgondolkodás. Nehéz szívvel éljük

meg, azt is, hogy a (Cseh)Szlovákia fenn-

hatósága került magyarság száma egy szűk

évszázad elteltével mintegy a felére csök-

kent. Ugyanakkor tarthatatlan a trianoni

békediktátum egyoldalú elvetése, a „Min-

dent vissza!” álláspontja. (Mit is kezdene a

magyar állam a tízmilliós nagyságrendű ro-

mán, szlovák, szerb, horvát, rutén stb. „ki-

sebbséggel”?) 1848/49-ben szabadsághar-

cát vívta a magyar nemzet függetlenségé-

nek kivívása érdekében, de be kell látnunk,

hogy ez a jog a történelmi Magyarország te-

rületén élt nemzetiségeket is megilleti.

A máig tartó feszültségeket nemcsak az

a körülmény okozta, hogy esetenként na-

gyon nehéz volt az etnikai határok megvo-

nása, hanem az is, hogy a győztes hatalmak

nem kockáztatták meg a népfelség, a nem-

zeti önrendelkezés, a népszavazás wilsoni

elvének alkalmazását. A nagyhatalmak az

új határok meghúzásakor gyakran ﬁ gyel-

men kívül hagyták a nemzetiségi viszonyo-

kat, s azokat alávettették az érdekeiket az

adott történelmi helyzetben eredményeseb-

ben képviselni tudó utódállamok geopoliti-

kai szempontjainak. E részrehajló „nagyvo-

nalúságból” származnak a mai feszültségek

is. Így történhetett meg, hogy több mint há-

rommillió magyar vesztette el hazáját, s ke-

rült az utódállamok fennhatósága alá. Így

történhetett meg, hogy mást ne említsek,

pl. a színmagyar Csallóköz elcsatolása ha-

zánktól.

Egy angol mondás azt tartja, hogy „Őfel-

sége kormányának nincsenek barátai, vagy

ellenségei, őfelsége kormányának érdekei

vannak”. Ha ezt a bölcsességet napjainkban

alkalmazzuk, könnyen megérthetőek a szlo-

vák politika mozgató rugói is. A közelmúlt-

ban felmérést végeztek szlovákiai ﬁ atalok

körében, s az a meglepő adat került közzé-

tételre, hogy jelentős részük magyarellenes.

Már csak a következtetést kell levonnunk:

szalonképtelensége ellenére érdeke a szlo-

vák kormánynak a magyarellenesség; nép-

szerűséget, szavazatokat hoz. Ezért nem te-

kinthetünk nagy reményekkel a magas szin-

tű találkozók elé. A kormányok érdekei néha

nem azonosak népeik érdekeivel. Tudni kel-

lene szembe menni a többségi vélemények-

kel is, ha azok megváltoztatásra szorulnak.

Ugyanakkor számottevő szlovákellenesség

hazánkban nincs, nagy kár lenne mestersé-

gesen létrehozni. Azt azonban önkritikusan

be kell ismernünk, hogy hasonló céllal lehet

pl. „cigányozni” nálunk is.

A mai Szlovákia magyarpolitikája ugyan-

olyan rossz, mint a történelmi Magyaror-

szág nemzetiségi politikája volt. Az olykor

komplexusokkal terhelt, kicsinyes, alacsony

tűréshatárokkal rendelkező, érzéketlen po-

litika konzerválja a rossz viszonyt a két or-

szág között, s ez pedig ellentétes mindkét

ország népének érdekeivel.

Fel kell ismerni végre, hogy a közös ér-

dekeink a fontosabbak. Az Uniós tagsá-

gunkkal lezárult a nemzetállam eszméjé-

nek kizárólagos érvényesülése, előre kell

tekintenünk. Lehetőségeink korlátozottak,

a jelenlegi helyzetben azt tehetjük, hogy va-

lamennyi rendelkezésünkre álló eszközzel

megakadályozzuk részünkről a magyar ér-

dekekkel szögesen ellentétes és káros, értel-

metlen szélsőséges megnyilvánulásokat.

A szlovák és a magyar népnek, – mely az

ezeréves együttélés során etnikailag is igen-

csak összekeveredett – nagyvonalú, egymás

szempontjaira érzékeny politikára lenne

szüksége, mely elvezethetne az álláspontok

kölcsönös megértéséhez, elfogadásához.

E szép álom megvalósulására azonban –

úgy látszik – még várnunk kell.

Dr. Molitorisz Pál

Gondolatok a szlovák főkonzul előadása után