2008. október 22.
Szarvas és Vidéke
6
Hu/mor/zsák
Diákcsínyek, diákhumor 1954–58-ból
2. rész
Mi, ’58-asok már félszavakból is megértjük egymást – persze,
csak az egy brancsbeliek. Mondjuk, a B-sek. Mert ha már csak any-
nyit mondunk: Küri, az egész banda dől a röhögéstől, és áradnak a
történetek. És ezeket soha, de soha nem unjuk meg, pedig már túlva-
gyunk az ötvenéves találkozón is.
Azonban ezek a történetek igazán belterjesek, a kívülállóknak bi-
zony sok előismeretre van szükségük, ha azt akarjuk, hogy értékel-
jék az immár több mint fél évszázados humort. Most kísérletet te-
szünk az átadására.
Akkor hát a B-sek!
Itt bizony vissza kell fognom a tollamat, mert tömérdek sztorinak
részese lehettem. És hát ki tudja, mások számára mi az érdekes!
Becenevek
A dús fantáziájú B osztályban szinte mindenkinek volt becene-
ve. Egyszerűbb esetekben a fi úk az általános iskolából hozták ma-
gukkal, így az eredetük homályban maradt. (Kopasz, Paxa, Cuki,
Jake stb.). A többség azonban itt szerezte, jobbára mindjárt az első
osztályban. Például N. Pali az év elején, az olvasási készség felmé-
résekor derelyének olvasta a dereglyét. Még tanár korában is Dere-
lyének szólítottuk, a sírba vitte magával. K. Miska az ly hang tótos
ejtése nyomán kapta a Bolygó nevet. A 22 évesen elhunyt B. Jancsi
a haja színe miatt lett Róka. Vilcsi – P. Miska – szerelmi hódításait
mesélgette, azonnal meg is kapta az egyik angol király neve nyomán
Hódító Vilmos becézett keresztnevét. Cica – M. Miska – adys fordu-
lattal, családneve nyomán lett először Macska, aztán Cica. K. Palira
mostohatestvére becenevét ragasztottuk, így lett Póka.
A legtartósabb Cz. Pali beceneve lett: Senye. Ő volt az I. Senye,
talán Gita néni (M. Margit tanárnő) ragasztotta rá. Először az öccse
örökölte, aztán a rokonsága, végül mindenki megkapta, aki a Cz. csa-
ládnevet viseli Szarvason. Még Cz. Mihály tanító úrra és Cz. János
tanár úrra is „visszaszállt”. A bevezetőben említett Küri szó is bece-
név volt, de ez külön fejezetet érdemel.
Küri
Valamikor az általános iskolában kapta B. Zoli a Cúri becenevet.
Ebből lett aztán a gimiben – a Curie házaspár neve nyomán – Küri.
Küri érzékeny idegrendszerű gyerek volt, s az osztály a legkegyet-
lenebb tréfákat vele űzte. (Zoli! Utólag is: Bocs!) A töltőtollába tin-
ta helyett glicerin került, füzetlapjait befaggyúztuk, kerékpárját (a
strandon) felöltöztettük Zoli ruhadarabjaival, a kerékpárt felhúztuk
a nyárfa tetejébe. Addig ingereltük, amíg – életében először – fejest
nem ugrott a csúzliból (ez egy hatalmas fűzfa legmagasabb, kb. 10 m
magas ága volt) a Körösbe. (E sorok írója ugráskor kis híján megful-
ladt a víz ütése miatt, pedig az ugrást csak talpasnak szánta.) Zolinak
persze semmi baja nem lett. A legrémesebb az volt, amikor – ugyan-
csak cukkolás eredményeként – a gimi második emeletén lábbal füg-
geszkedett a derékszögű lépcsőkorlátokat összekötő vasrúdon. Ha
lezuhan, biztos koponyazúzódás, gerinctörés. Ha arra járok, most is
beleborzongok a vasrúd láttán. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a ta-
lálkozókon eddig ritkán jelent meg.
Robbantás I.
Szőnyi tanár úr kérésére időnként „rendeztük” a kémiaszertárt. Ez
ugyan reménytelen feladatnak bizonyult, mert a töméntelen üvegcse
között csak a Tanár Úr igazodott el, de a szertár maga volt a kincses-
bánya. Egy alkalommal – hogy, hogy nem – kezünkhöz tapadt egy
üvegcsében lévő foszfor. Sanyi bácsi óvott tőle minket, mert – mint
elmondta – a káliumkloráttal együtt veszélyes robbanó elegyet alkot.
Kicsiben ki is próbáltuk: jó nagyot durrant. Természetesen – véletle-
nül – klorát is került a főhadiszállásunkra, amely K. Paliék (Pókáék)
konyhája volt. Itt gyűlt össze esténként 5–6, néha több diák, hiszen
Póka szülei a moziban dolgoztak, és akkor még két előadást is tar-
tottak esténként.
Egyik este a hokedlire terítettük a kincseket. A klorátot egy vágó-
deszkára szórtuk, borsónyi foszfort egy kis kalapács fokára ragasztot-
tunk. Valamelyikünk a kalapács fokát belevágta a fehér porba. A hatás
frenetikus volt. Hatalmas villanás és durranás; a fehér por beterített
mindent. A falvédőn, az ágyterítőn, a dagasztásra előkészített tészta
takaróján apró cseppekben égett a foszfor. Óriási pánik tört ki. Ke-
zünkkel oltottuk az égő cseppeket, azok olykor a kezünkön, a hajun-
kon égtek tovább. A többé-kevésbé sikeres tűzoltás után krétával pró-
báltuk eltüntetni a parányi, perzselt szélű lyukakat, átmeneti sikerrel.
A legnagyobb élményekkel Póka érkezett másnap az is-
kolába. A hazatérő „öregek” villanyoltás után zöldes fénye-
ket láttak a konyhában, K. Pali bácsi csoszogó papucsa alatt
pedig fantasztikus fényjelenségeket észleltek. Viszont döb-
benten tapasztalták, hogy villanygyújtást követően ebből
semmit sem látnak. Kenyérsütés után pedig K. néni esett
kétségbe, mert – miután kimosta a falvédőket és a kenyér-
takaró szalvétákat – számtalan apró, pörkölt szélű, megma-
gyarázhatatlan lyukat talált rajtuk.
Robbantás II.
Senyéék házának háta mögött nem volt árok. A gyepes,
szabad tér az esti játékok, nagy dumálások színhelye lett.
Ezt szemeltük ki a házilag készített puskapor kipróbálá-
sára. Elég nagy volt a tanácstalanság, hogyan lehetne az
üvegben tárolt port felrobbantani. Valaki egy gyufát tartott
az üveg fölé, hogy megnézze, mennyi van benne. Hatalmas
villanás és dörrenés lett az eredmény. A két fi ú hanyatt vá-
gódott, a többiek ijedtükben hasra vetették magukat. A de-
tonációt döbbent csend követte.
– Lett valami bajotok? – törte meg valaki a csendet. Moz-
golódás kezdődött, majd halk vihogás hallatszott. Miután
kiderült, hogy kisebb égési sérülésen kívül nem történt baj,
percekig tartó fetrengve röhögés kezdődött. De többet azért
nem próbálkoztunk a puskapor készítésével.
Feltámadás
Az utolsó történet friss, de szellemében mégis ide tarto-
zik. H. András – Jake, még diákként – kiváló atléta, a fel-
nőtt focicsapat tagja volt, e minőségében menő fejnek szá-
mított. Érettségi után Pestre került, szakmát tanult. Egy-két
találkozón megjelent, aztán váratlan híreket hallottunk róla: egy val-
lási közösség tagja majd prédikátora lett, a ’80-as években Svájcban
telepedett le. Végül jött a szomorú hír: elhunyt. Illően megemlékez-
tünk róla.
Az 50 éves találkozón megjelent egy köpcös, tar fejű úr, akit senki
sem ismert. A B-sekhez csapódott. Kérdezgettük egymást, ki lehet,
de senki sem ismerte. Végül egy újonnan érkező öregdiák megszó-
lította.
– Mondd már meg, ki vagy!
– H. András – mondta. Szavait döbbent csend követte, majd valaki
megszólalt.
– B…. meg! Te meghaltál! Hogy kerülsz ide?
Az óriási röhögés azonnal felidézte a diákcsínyek hangulatát. Jake
elmondta, hogy hazaköltöztek, de – a halálhír kivételével – minden
hír igaz. Pedig halálának hírét annak idején az egykori C-s diák –
most Isten szolgája – hozta.
Kutas Ferenc
Következik: Végül a C-sek!
Egy Pajtás géppel készült amatőr felvétel 1954 szeptemberében az I. C osz-
tályról. Alsó sor (balról): Katona Jenő, †Bohák András, Roszik Mihály, Ku-
tas Ferenc, Arnóczi János, Kepenyes Mihály. Álló sor (1.): Konecsni István,
†Bontovics Béla, †Rohony Gyula, Apáti Nagy Gábor, †Konczos István, Regős
Mátyás, Jánovszky György, Lovas Mihály, Szrnka János, Zvada Márton,
Benkő Béla. Álló sor (2.): Czinkoczki Pál, Vető István, †Vígh Zsigmond),
†Mrena Pál, †Barta János, Mravik Károly, Bencze Zoltán, Szakács György,
†Orbán János, Opauszki Pál, †Novodomszki Pál. Fent: Mácsanszki Mihály,
Klimaj Pál, Hortobágyi András.