Fellerné Búzás Klára
A roma kulturális identitásváltás válsága helyi roma közösségekben

A cigányok Szarvason


Férfiviselet (archív fotó)

Városunkban kb. két-háromszáz éve élnek romák. A török pusztítás után Szarvas újratelepítése 1722-ben történt. A romák nagy valószínűséggel a XVIII. század közepe táján jelentek meg, 1768-ban pedig már kemény uradalmi rendeletet hoztak ellenük. Ez és az utána következő rendeletek egyöntetűen letelepedésüket, vándorlásaik abbahagyását és valamilyen mesterség folytatását célozták. Természetesen ezek a kívülről hozott rendeletek - melyek eleve nélkülözték a romákkal kapcsolatos ismereteket - nem sok eredménnyel jártak. Sőt, ahelyett, hogy némi segítséget kaptak volna letelepedésükhöz, az 1829-es évi rendelkezés még azzal is sújtotta őket, hogy cigányházanként két ezüst forintot is kellett fizetniük a közös kasszába.

Az 1830-as évi rendelet csak a cigányvárosba, Betlehembe engedte letelepülésüket. Ez a terület azonban ártér volt, s 25 év után került sor a betlehemi résznek és Szarvas egész északi határának ármentesítésére. Ettől kezdve a szarvasi cigányok félnomád életmódot folytattak a második világháborúig. Vándorlásuk során két keleti megyére terjedő kört tettek meg. Táborozáskor a férfiak a lovakat látták el, beszerezték a takarmányt, a kocsikkal foglalatoskodtak. Állati tetemeket nyúztak, majd sózták a bőröket, melyeket a községben lakó tímároknak, szűcsöknek adtak el.


Női viselet
(archív fotó)

A nők a közeli gyepeken összesepregették a kivirágzott sziksót, melyet értékesítettek. Árujukért vagy pénzt, vagy lisztet, tojást, szalonnát, kenyeret, sőt esetleg ruhaneműt kaptak. Az asszonyok gondja volt a gyereknevelés, a sütés, főzés és mosás is. Életmódjukhoz hozzátartozott még a rendszeres kéregetés és lopás is.

A város keleti szélét régebben "Halesznak" nevezték, mert a szólás szerint "Ha lesz, lesz, ha nem lesz, nem lesz!", vagyis olyan terület ez, amely csak néha terem. Ennek a területnek az északi részét ajánlotta fel a Bolza-család a magyar és szlovák cselédeinek és idénymunkásainak, hogy ott építkezhessenek. Így biztosította az olcsó munkaerőt. Az elgondolást a polgári származású Tomcsányi földbirtokos - Bolza Mária grófnő férje - valósította meg. A föld azonban grófi tulajdonban maradt. Annyi földet mértek ki, amennyi a házépítéshez kellett, és egy kis udvarnyit. A ló- és tehéntartást nem engedélyezték.

A telepen a felszabadulásig nem voltak utcanevek, csak házszámok. Hogy kitől, mikor és miért kapta a "Krakó" elnevezést, nem tudni. Valószínű, hogy a cigányok megjelenése óta hívják így ezt a városrészt.

A cigányság krakói megjelenését a vasútépítés segítette elő. A Krakó északkeleti sarkán voltak a kubikgödrök. Itt a Gödrökben építették az első putrikat, s legeltették lovaikat. A századforduló után egyre több zenész, pincér, lókupec, vályogvető, tapasztó és meszelő cigány költözött be Krakó területére. Az első világháború után a szegényebb cigányok is kezdtek beszivárogni.
A felszabadulás után felgyorsul a beköltözésük, illetve költöztetésük az "utcákba". Így lett a majorsági cselédek és idénymunkások településéből magyar, szlovák és részben cigány anyanyelvűek által lakott terület.

A "cigánykérdés" napjainkban

Szarvas község tanácsa először az 1965. május 25-én megtartott ülésén foglalkozott a Krakó területén élők lakás- és életkörülményeivel. Kedvezményesen, kölcsönnel építhettek új lakást az Újportákon , a Diófásban, a Vágóhídi lakótelepen . Az üresen maradt régi házakba a még elesettebb cigányokat költöztették.

A lótartó cigányok (lovárok) a város különböző negyedeiben vásároltak, illetve vásárolnak házat. A tehetősebbek tanyavásárlással is próbálkoznak, de csak állattartásra használják, nem tudnak ott élni.
Ma már a Krakó a múlté, a cigányok az egész város területén megtalálhatók, letelepedtek, a vándorló életmóddal felhagytak. Jelenleg az ún. "szerző-mozgó" életmód jellemző rájuk. Szinte egész nap mozgásban vannak, s begyűjtenek mindent, a minek bármilyen értéke is lehet. Ezt a nem-cigány lakosság nem mindig nézi jó szemmel. Bár mintegy 300 éve élnek cigányok Szarvason, a lakosság mégsem ismeri eléggé életüket, szokásaikat, nyelvüket. Rengeteg a tévhit és a hamis romantika. Erős az előítélet, és sokan úgy tartják, a romáknak nincs is kultúrájuk. Vannak, akik szerint már eleve bűnözőnek születnek, úgymond a "vérükben van".

"A magyarországi cigányság kultúrája alapvetően népi kultúra, amely elsősorban a szóbeliségre szorítkozik, és csak elenyésző mértékben az írásbeliségre. Ez a kultúra elsődlegesen kisebbségi helyzetben lévő, alávetett kultúra, jobbára el nem ismert és marginális, a cigányság nagy csoportjaira jellemzően részben hiány- és részben szegénységi kultúra, az esetek jelentős részében szubkultúra, és törzsi, nemzetségi kultúra, sok esetben pedig olyan lokális kultúra, amely még a kulturális egyesülést megelőző állapotnál tart" - írja Szuhay Péter.

A cigánylakosság tagozódása

Szarvason kétféle cigányt különböztetünk meg: cigány anyanyelvű(chacho rom) és nem cigány (magyar) anyanyelvű (romungro). Az első csoporthoz tartozók az ún. oláh (vlah) cigány nyelvet beszélik, ők az oláhcigányok. Az oláhcigányoknak a Lovára (lókereskedő) és a Mására (halász) törzse él itt. A Lovára törzsnek két nemzetségét találjuk meg: a Dudumestye (Dudu vajda utódai), melyet a népes és tekintélyes Mohácsi család alkotott; a Putamestye (Puta vajda utódai), mely a Farkas és Balogh család egy részéből áll. A Mására törzs képviselője a Rostás család. A legigazibb cigányoknak ők tartják magukat.

A Szarvason élő cigányoknak a zöme keveset tud származásáról, törzsi hovatartozásáról. Nem élnek már azok a mesék, szájhagyományok, melyek erről szóltak. Azt sem tudják, őseik honnan jöttek Szarvasra, kb. 2-3 generációról van ismeretük.

Az itt élő cigányoknak több mint a fele cigány anyanyelvűnek vallja magát. Ők gyermekeiket születésüktől fogva mind a két (cigány, magyar) nyelvre tanítják. Ennek eredményeként tulajdonképpen egyik nyelv sem válik igazán anyanyelvvé. Gyakori a kevert beszéd és a szókincs hiányossága. Ez megnehezíti kommunikációjukat, s főleg hivatalos ügyek intézésénél segítségre szorulnak.

A cigányul nem beszélők csoportját a magyar cigányok (romungrók) alkotják. Valószínűleg ők is az oláhcigányok leszármazottai, akiket elődeik nem tanítottak meg a cigány nyelvre. Elsősorban a jobb körülmények között élőkre jellemző (pl. a muzsikus cigányok), akik a könnyebb befogadás reményében szándékosan nem tanították meg gyermekeiket cigányul beszélni. Ide tartoznak még a vegyes házasságból (cigány-magyar) született utódok, kiknek anyanyelve már magyar.
Az oláhcigányok és a romungrók között nem felhőtlen a kapcsolat. Egyébként sincs már meg az a régi összetartozás, ami jellemezte őket évszázadokon keresztül, s a túlélést segítette. A városban lakók lenézik a "krakósiakat", a tehetősebbek a szegényebbeket. Irigyek egymásra, s már nemcsak a "gádzsókat" (magyar férfiakat) igyekeznek becsapni, hanem egymást is.

Családfelfogás

Régebben egy házban egy cigány nagycsalád lakott, 15-20 fővel. Ma már a fiatal házasok szeretnének önállósodni. A tehetősebbek új házat építenek, de még mindig előnyben részesítik a már kész házakat, amelyeket saját ízlésük szerint csinosítanak. Mivel ízlésviláguk eltér a nem-cigányokétól, sokszor túl díszesnek, rikítónak találjuk ezeket az épületeket.

Természetesen lepusztult lakó-házakat is találunk, de ez nem mindig az igénytelenségből, hanem a pénz-hiányból fakad. Sokaknak van már igényük a ház komfortosítására is, elsősorban a gáz bevezetésére. Van-nak olyan cigányok is, akik számára a lakásban található angol WC a tisztátalanság jele, s a fürdőszobát sem tartják nélkülözhetetlennek.

A legtöbben azonban igyekeznek lakásukat - még ha szegényes is - tisztán tartani. Az asszony szinte az egész napját a háztartással és a gyerekneveléssel tölti. Ha mégis szemetet találunk, az zömmel abból adódik, hogy a családfőnek és a gyerekeknek szinte mindent megengednek. Bárhol, bármikor ehetnek, a szemetet leszórhatják a földre, sáros lábbelivel is bemehetnek a szobába, a csikket nyugodtan le lehet dobni a földre.

Az udvar az állattartás színtere, valamint nyáron gyakorlatilag minden tevékenységet itt végeznek. A kerti munka nem vonzza őket, de aprójószágot sokan tartanak, s ha tehetik, a ló sem hiányozhat. A szegényebbeknél is nagy becsülete van a lónak, inkább lemondanak napi szükségleteik egy részéről is, hogy legalább egyet tarthassanak.


Együtt a család

A cigánycsalád viszonylag ritkán van egyedül otthon. Állandó jövés-menés, ismerősök, rokonok tesznek látogatást. Ha étel-ital bőségesen akad, a vizit több napos is lehet. Egy jobb módú családfő mesélte, hogy éveken keresztül disznót hizlalt, de amikor levágta, az összes rokon megjelent, és addig el sem mentek, míg mindent el nem fogyasztottak. Így inkább lemondott a további állattartásról.

A családban még mindig erős hierarchia uralkodik. Az asszony és a leánygyermekek alávetett szerepet töltenek be. Nem ritka a családon belüli erőszak, melynek áldozatai zömmel a nők. A hagyományokhoz híven tűrik a bántalmazást, nem fordulnak segítségért, sőt leplezik sérüléseiket. A válás ritka, de a hagyományos házasságkötés is. Ennek egyrészt a pénztelenség az oka, hiszen egy igazi cigánylakodalom több millió forintba is kerülhet. A másik, hogy rájöttek, ha az asszony egyedülállónak vallja magát, több juttatásban részesül. Tartja magát még az a szokás is, hogy özvegység esetén a férfi igen gyorsan új asszonyt hoz a házhoz, hiszen a gyermeknevelés, a háztartás a nő dolga, de az özvegyasszony még egyszer nem megy férjhez. Ez illetlen magatartás volna, és azzal járhat, hogy a család kiközösíti. Életüket íratlan, de nagyon erős szokásjogok (roma chris- cigánytörvény) szabályozzák.

Mivel származásukat nem ismerik, gyakran előfordulhat rokonok közötti házasság, mely az utódokra nézve igen káros lehet. Viszont ma már nem ritka a cigány - nem-cigány házasság. Az esetek jórészében a nő alkalmazkodik a családhoz.. Megfigyelhető, hogy az ilyen családokat a nem-cigány lakosság könnyebben elfogadja, tolerálja.

A gyermekeket kincsnek tekintik, s míg kicsik, állandóan foglalkoznak velük. Hibás az a vélemény, hogy ingerszegény környezetben nőnek fel, csak ezek az ingerek másfélék, mint a nem-cigányoknál. Ez szokott gondot okozni a beiskolázásnál. Bizonyos képességeik nem tudnak megfelelően kialakulni, fejlődni (pl. motoros képességek), amelyek az iskolai helytálláshoz szükségesek. Ezen sokat segíthet az óvoda, de még mindig nem általános az óvodába járás. Sok problémát jelent, hogy a pedagógusok zöme nem ismeri szokásaikat, hagyományaikat. Ebből adódik, hogy gyakran fogyatékosnak, sérültnek néznek olyan cigánygyermekeket, akik csak más szokásokat hoznak, vagy enyhén retardáltak; pl. a gyermekek otthon egész nap szabadon tevékenykedhetnek, mozoghatnak, nincs szigorú napirend, így természetesen nehéz beilleszkedniük az iskolai kötöttségekbe. Sajnos ilyen tünetek miatt még ma is gyakran kerülnek cigánygyermekek speciális iskolába, annak ellenére, hogy semmilyen fogyatékosságuk nincs. Ezzel tovább növekszik a képzetlen, félanalfabéta cigány felnőttek száma, akiknek emiatt nincs kitörési lehetőségük. Pedig némi korrekcióval, fejlesztőpedagógiával a hátrányokat le lehetnek küzdeni. A fiatal cigányszülők egyre fontosabbnak tartják ma már a tanulást, de a magasabb végzettséggel rendelkezőknek komoly identitászavaraik alakulhatnak ki, mivel már nem akarnak a cigányokhoz tartozni, de a nem-cigányok sem fogadják be őket minden esetben. Nehéz az elhelyezkedés, a munkaadók bizalmatlanok velük szemben. Emiatt gyakran "hontalanná" válnak, sem ide, sem oda nem tartoznak.

Életmódjuk

A szocializmus ideje alatt a város üzemei és a tsz-ek tudtak munkát biztosítani számukra is. A rendszerváltozás után azonban elveszítették állásaikat, s mivel szakképzetlenek, nem tudnak elhelyezkedni. Ettől kezdve többségük különböző segélyekből, pótlékokból próbál élni. Ezt egészítik ki a különböző üzletelésből, apróbb lopásból szerzett javakkal.

A szarvasi cigányok zöme iskolázatlan, ezért nincs is lehetőségük elhelyezkedésre. Akik viszont tanulnak, származásuk miatt nem kapnak munkát. Az idősebbek számára nem is érték a végzettség, fölöslegesnek tartják, többre becsülik azokat, akik üzleteléssel, lókupeckedéssel igyekeznek boldogulni. Ennek oka a szabadsághoz való ragaszkodás, hiszen olyan életmódhoz szoktak évszázadokon keresztül, amiben nincs napirend, másrészt tapasztalják, hogy az ún. "papírral" rendelkezők sem kapnak mindig munkát. Természe-tesen az is közrejátszik ebben, hogy egy jól sikerült üzlet vagy a ló eladása sokkal nagyobb összeget hoz, mint az átlagos havibér. Abba viszont már nem gondolnak bele, hogy ilyen üzletek nem minden hónapban jönnek létre. Általában a megszerzett pénzt napok alatt elköltik. Még jó, ha a családra, de nem ritka, hogy a kocsmába és a játékgépekbe vándorol.

Perspektivikus gondolkodás leg-többjüknél nem alakul ki. Alap-felfogásuk, ha van, van, ha nincs, nincs. Ha van pénz, igyekeznek azonnal elkölteni, beruházni, takaré-koskodni, a holnapra gondolni nem szoktak. Így előfordul, nem is ritkán, hogy egy hónapban többször éheznek, mint esznek, valamint a kényszer ráviszi őket, hogy eladják, amit megszereztek. Természetesen a megélhetéshez szükséges javak beszerzése nemcsak vásárlással történhet. Némi kis bolti lopás szinte természetes. Ezt a szakirodalom megélhetési bűnözésnek nevezi.

A bűnözéshez való viszonyuk eleve más, mint a nem-cigányoké. A bűn az, ha valaki lebukik. Lenézik az illetőt, de egymás ellen nem vallanak. Problémáikat igyekeznek úgymond házon belül elintézni, ami rendszerint egy kiadós verést jelent.

Szívesen szereznek anyagi javakat csalással, okirat-hamisítással, lopással, besurranással, betöréssel. Ezeket a bűncselekményeket általában csoportosan hajtják végre, de mindig van egy kijelölt személy, aki lebukás esetén "viszi a balhét". Erre előre felkészülnek, s az illető ún. "bolondpapírt" csináltat magának, vagyis gyengeelméjűnek nyilváníttatja magát, hogy kisebb büntetést kapjon.

Szokásaik

Bármennyire szegények, vannak bizonyos státusszimbólumok, amelyeket nem nélkülözhetnek, pl. televízió, magnó, mobiltelefon, arany ékszerek. Ezek a tárgyak a megélhetést is segítik, mert szükség esetén be lehet adni zálogba, majd ha van pénz, kiváltják.

Öltözködésük is változáson ment keresztül. Az idősebb asszonyok még mindig ragaszkodnak a kendő és a hosszú szoknya viseléséhez, de a régi, szép, hagyományos, rózsás szoknyák, kendők, csipkés blúzok eltűntek. A fiatalok igyekeznek a hagyományokat a divattal ötvözni. Ruházatukat előszeretettel "szerzik be" a kínai boltokban, piacon és turkálókban. Egyre igényesebbek a külsejükre, ami a felszínt illeti. Zene, ének már csak különleges alkalmakkor hallatszik egy cigányházból (pl. esküvő, temetés). Legerősebben a temetési szokásaikat tartották meg, valószínűleg babonaságuk miatt. A temetést 3 napos virrasztás előzi meg, amikor is énekelnek, isznak, beszélgetnek az elhunytról. Három napon keresztül éjjel-nappal jönnek-mennek az ismerősök, rokonok, akiket méltón meg kell vendégelni. Ez igen nagy anyagi terhet ró a családra, sokszor úgy eladósodnak, hogy a temetés után teljesen elszegényednek.

A halottat lovas kocsi viszi a temetőbe. A sírt kicsempézik, mert a halott nem érintkezhet a földdel. Ételt, italt, cigarettát, pénzt, ruhát, szent-képeket raknak a sírba. A férfiaknak hat hétig nem szabad borotválkozni és hajat vágni. Ha valaki megtöri a gyászt, a rokonság többé nem vesz tudomást róla.

A jövő

Jelenleg a szarvasi cigányok elsősorban lovakkal, régiségekkel, ingatlanvásárlással foglalkoznak. Kevesen éreznek ösztönzést a kötött munka iránt, bár ritkán is alkalmazzák őket. Sok tekintetben próbálnak úgy élni, olyan körülményeket teremteni, mint a nem-cigányok. Elsősorban a fiataloknál tapasztalható a beilleszkedési törekvés. Egyre többen igyekeznek továbbtanulni, szakmát szerezni. De már a Vajda Péter Gimnáziumban, sőt a Tessedik Sámuel Főiskolán sem ritka a cigánytanuló. Ezek a fiatalok igyekeznek úgy öltözni, viselkedni, hogy befogadják őket. Jó jel, hogy a nem-cigány fiatalokban sincs már annyi előítélet, mint az idősebbekben. A pedagógusok zöme még nem rendelkezik kellő ismerettel róluk, s ez sok konfliktushoz vezet.

Szarvas város lakosságára jellemző, hogy azokat a cigányokat fogadják el, akik szinte teljesen szakítanak hagyományaikkal, szokásaikkal, származásukkal. Elvárják, hogy alkalmazkodjanak, de meg sem próbálják megismerni, megérteni őket. Pedig nagyon sok szép szokás és hagyomány él még, amit érdemes lenne megtartani, sőt követni. De félő, hogy Szarvason nem az integrálódás, hanem a beolvadás lesz a jövő, s ezzel egy értékes és érdekes kultúrának előbb-utóbb nyoma vész.


Van esélyük a beilleszkedésre