Dr. Reszkető Péter
Kettétört lélekkel

Negyvenhét óta két dologról nem lehetett beszélni nagyapánknak. Az egyik - szinte még most, holta után is félve merem csak leírni -, szóval az egyik Deáki volt. Onnan telepítette ki Benes, akiről szintén nem akart hallani többet.

Nagyapánknak csak "Ott", meg "Ottan", meg "Onnan" volt mindez, meg "akkor". Érdekes volt hallgatni, mert amúgy nagyon szeretett beszélni, sőt nagyanyánk szerint, ahogy öregedett, és ahogy "ment el az esze" úgy beszélt egyre többet. Csak a régi időkről mesélt. Szerettük hallgatni.

Szóval érdekes volt, no nem csak azért, mert számunkra egy csodálatos világ tárult fel beszédéből, de valami hihetetlen mélysége is az időnek. Közel ezer év, ami felsejlett előttünk. Szinte áttekinthetetlen mélysége ez az időnek. Mindig beleborzongott a hátunk, ha végiggondoltuk nagyapánk meséje nyomán, hogy az őseink 1000 éve ott éltek már a Vág régi ága mellett, nem messze Galántától, Vágsellye közelében, Deákiban. Ott éltek, mert ennek ezer jele van, melyek még ma is láthatók, ott. Állítólag a deáki templomban ott látható a szépnagyapánk képe is az oldalhajóban, annak a cifraszűrös juhásznak az arca róla készült. Pedig nem volt juhász, de a festő, Kontuly Béla őt választotta ki a nép közül, amikor '41-ben kifestette a templomot. A Dobosok mindég is ott éltek Deákiban. Állítólag már Rákóczinak is doboltak az ősök, de a fáma szerint még régebbi a név eredete. Nagyapám meggyőződéssel mondta, és persze ezt nem is merte senki soha megkérdőjelezni, hogy az ősök "Ott" éltek már Szent István óta. A deáki templom déli oldalára ragasztott kis kápolna építésénél már ott voltak. Amikor Szent István elrendelte, hogy minden tíz falunak emelni kell egy templomot.

Deáki jól megközelíthető volt a Vág akkori ága mellett. Gyalog, lóháton, szekérrel, és ráadásul mindig szárazon maradt. Tizedekbe volt osztva a nép, a fegyverforgató nép, amik századokba tömörültek. A Száz család tagjai innen kapták a nevüket. A Dobosok meg doboltak a századnak. Így tartotta legalábbis a szájhagyomány.

Érdekes volt nagyapánkat azért is hallgatni, mert a helyet, az időt, sőt néha a neveket is mindig nagyanyánk magyarázta meg. Aki félfüllel mindig odafigyelt az öreg beszédére, akár babot tisztított, akár krumplit pucolt, vagy kukoricát morzsolt. Igaz nem is jól írom, mert itt puszulykát, pityókát és tengerit kellene írnom, ahogyan ők nevezték ezeket, de ezt már mi sem értettük volna így meg. Szóval...nagyapám mesélt, nagyanyánk pedig megmagyarázta. Magyarról magyarra fordította.

Ahogyan öregedett, és ahogy az egyre gyakrabban fájduló lábát póckoltatta fel velünk, unokáival, úgy ment vissza emlékeiben, az időszférában. Így jutottunk el a végén már a gyerekkorába. Amikor kijártak a Vág-szegletre, a holt Vág kanyarulatába, ahonnan a víz fölé hajló ősfűzfáról ugráltak a vízbe. Egymással és az önmaguk félelmével is szinte állandóan versengve, hátborzongással, de nagy sikongatással.

Török, tatár nem igen jutott el már ide, Deákiba, de a Vág-szeglet jól rejtette-bujtatta a falut. Így ezer éve ott éltek és haltak a Dobosok, a Csatárik, a Százok, no meg a Kisek, Kovácsok, Nagyok dinasztiái. A nagy népmozgások, háborúk útja szerencsére többnyire elkerülték a falut. Megmaradtak maguknak. A lányok ki-kirepülhettek, de a fiait fogta erősen a falu. A ház, a föld öröklése is ezeket kötötte oda inkább, legalább is az elsőszülötett, a fiút.

Nagyapánk szép kackiás legény lehetett fiatal korában, mert még öregen is jól tartotta magát. Nagyanyánkat is ott ismerte meg a deáki templomnál az egyik húsvéton, mert nagyanyánk Galántáról ment át a rokonaihoz, és elment a misére. Ott látta meg nagyapánk. Ami nem is csoda, mert nagyanyánk lánykori képein valóban megakadna a mai legények szeme is: pirosbarna, egyenes tartású, mélybarna szemű, magyar leány volt. A szemében a puszták tüze égett, nem csoda, hogy a leánykoszorúból már 16 évesen kiszúrta nagyapánk. Aki rögtön azt mondta, ez a lány lesz a feleségem! Tudjátok olyan ez, mondta mindig nagyanyánk, mert erről már csak ő mesélt, hogy két ember egymásra néz, és mintha a villám sújtaná meg egy kicsinykét, úgy érzi, hogy meg is találta, akit keresett. Nagyanyánk így fiatalon elkerült a szülőhelyéről, így már ő is többet élt Deákiban. Szinte deákinak számított, addigra. Mert a beszéd fonala mindig odajutott vagy onnan indult, hogy amikor 47-ben....

Egy ezeréves lánc szakadt el akkor 1947-ben. Egy lélek tört akkor ott ketté, amikor fel kellett cihelődniük, és egy szekérre valóval elindulni.

Tudjátok, mi fér egy szekérre ezer évből? - kérdezte mindig nagyanyánk. De válaszolni sem kellett, mert megadta a választ is: szinte semmi! Ott maradt a nagy ház, amit a Dobosok legalább száz éve mindig bővítgettek, csinosítgattak. A hosszú fatornácos, faragott csipkedíszes ház. Tűzfalán a D. Á. betűk, cifra monogramjával körbeölelt 1889 évszámmal, mert utoljára, akkor kapott szép fafaragásos arcot az a ház. Persze a mestergerendán sokkal régebbi évszám volt. Ott maradt szinte minden: a föld, a jól termő, a szerszámok nagy része, az azévi termés nagy része, berendezett kamra-pince-pajta. Elég hirtelen kellett csomagolni, mert előtte úgy volt, hogy nekik nem kell menniük. Különben is: az egész Deákit ki kellett volna telepíteni, ha minden magyarnak mennie kellett volna, hiszen a falu magyar volt. "Már ezer éve....! " -szólt ilyenkor mindig közbe nagyapánk. Így csak egyesek mentek, vagy jöttek? - a fene se érti már. Valaki kicserélte a nevét az övékére. "Az utolsó percben...." - fűzte mindig hozzá nagyapánk.

"Valaki bizton szemet vetett a szép házra" - toldotta meg más. "Fenét, nem lehet ezt már tudni" - zárta le a vitát apóka. A "Biztos valamelyik irigy szlovák..." beszédeket azonban nagyapó mindig helyreigazította: "Fiam, rongy ember mindig van, mindegy, hogy magyarokról, szlovákokról vagy bármilyen nációról legyen is szó. A rongyember, az rongyember! Nincsen nációhoz kötve."

Ők ugyan áttelepültek, de nem sikerülhetett e terve az ebfajtájúnak, mert annyit tudott a családi tanács, hogy végül is egy tótkomlósi Gombos család települt oda a Dobos házba. A sors fintora, hogy ezek a Gombosék meg nevük ellenére szlovákok voltak, nekik meg Tótkomlósról kellett menniük. Illetve nem kellett, de mások elcsalták a bányába az öreg Gombost. Érdekes ez, "száműzték" őket: a magyarokat Magyarországra, a szlovákokat Szlovákiába. Ahol viszont az övéik között is mindég egy kicsinykét idegenek maradtak.

Valaki mesélte, évtizedek múlva, amikor már lehetett menni Szlovákiába, hogy járt ott, szépen rendben van a ház, de már ott is csak a Gombos nagymama éldegélt. Persze erről már nagyapánk nem tud, ha csak holta után néha le nem kacsint, huncutkásan a Földre, Deákira. Nagyanyánk szerint a szelleme bizton ott bolyong Deákiban. Ott, ahova köti az élete közel 40 éve, ahol a Dobos ősök ezer éve el vannak temetve. A régiek a templom köré, a többi a régi temetőbe. Szinte minden Dobos ott van eltemetve. Csak nagyapánk nem. Az utolsó Dobost, szegényt ide temettük Csabacsüdre, a hatvanas évek vége felé halt meg.

Nem mondta, de tudtuk, hogy szeretett volna visszamenni az ottani halottaihoz, nagyszüleihez, szüleihez, korán halt kedves öccséhez, bár tudta erről nem lehet szó már. Kiszakadt a gyökér, kifordult a kőkereszt a deáki temetőben a Dobosok sírjából. Itt porlik már ő, az Alföldön. Kettétört lélekkel...

Nagyanyánk erős esküvel fogadtatta meg velünk, hogy ha ő is meghal, hozzunk egy marék földet a deáki templomkertből, és szórjuk rá majd a sírra, hátha akkor megnyugszik alatta nagyapánk bolyongó, hontalan lelke és gyarló porhüvelye.

A télen eltemettük a Mamát is. Nagyapánk lelke talán megenyhült, hogy a sírban maga mellett tudhatja már a Mamát. Nekünk pedig sürgősen menni kéne Deákiba, azért a marék deáki földért, a sírra, hogy legalább a holtak nyugodjanak meg végre.