Dr. Kutas Ferenc
Áttelepültek

Előhang

Máig élesen él az emlékezetemben a kép: a tanítás kellős közepén belépett a tanterembe egy mokány, szarvasi szemmel szokatlan öltözetű férfi: csizma, csizmanadrág, bőrkabát, kalap. Kézenfogva vezetett be egy korunkbeli kisfiút és egy jóval kisebb, bűbájos kislányt. Janurik Matyi bácsi, a tanítónk mutatta be őket:
- Lajosnak hívják, veletek fog járni. Áttelepültek.

Áttelepültek. Nem először hallottam a szót. A fogalomról csak annyit tudtam, hogy egy kicsit más emberek, mint a szarvasiak, furcsa tájszólással beszélnek, s onnan jöttek, ahová szarvasi tót rokonaink kitelepültek.

Aztán megszoktuk ezt a szót. Később a község befogadta őket, a tájszólás elmaradt, a fogalom elhalványult. Ma már csak kevesen tudják, hogy az áttelepítés - hivatalos nevén lakosságcsere - az egyik legembertelenebb következménye volt a II. világháború utáni békeszerződés intézkedéseinek. Az ismét Csehszlovákiához kerütl Felvidék magyarjait akaratuk ellenére telepítették át Magyarországra a Csehszlovákiába szabad akaratukból áttelepülő szlovákok - vagy ahogy a népnyelv nevezte és nevezi még ma is: tótok - helyére.

Több mint fél évszázad telt el azóta. Szenvedő alanyai közül egyre kevesebben vannak már. Közülük szólal meg most egy házaspár: a 87 éves Hajzer Lajos és felesége, Fekets Szerén. Lajos bácsi volt az az ember, aki egykor kisfiát az osztályunkba íratta. A sors úgy hozta, hogy - mint kiderült - régen ismerjük egymást, mégis most váltottunk szót először. A beszélgetést a fenti történettel kezdtem, majd gyermekkoráról kérdeztem.

Odahaza

- Magyarországon születtek, majd csehszlovák állampolgárok lettek. Később ismét Magyarország lett a hazájuk, azután újból Csehszlovákia, pedig mindvégig a Bajkán laktak. Hogyan élték ezt át?
- 1914-ben születtem. Amikor 1920-ban Bajkát Csehszlovákiához csatolták, szinte észre sem vettük. Színmagyar, református falu volt, a tanító továbbra is magyarul tanított. Igaz, később heti egy órában kötelező lett a szlovák nyelv. Meg is tartottuk úgy, hogy a tanító sem tudott egy szót sem szlovákul. Nagyon jó ismerőseink voltak szlovák vidéken, fönt, Újbánya környékén. A gyerekek nyáron lejöttek hozzánk magyar szót tanulni, mi meg fölmentünk a helyükbe szlovák szóra. A köznép mindig nagyon jól megvolt egymással. A bécsi döntéssel 1938-ban ismét Magyarországhoz tartoztunk. Ez természetes volt, hiszen mi magyarok voltunk, a terület pedig korábban Magyarország. 1945 után megint Csehszlovákiához került a falu. Ezt viszont már nagyon is észrevettük.
- Meséljen a gyermekkoráról!
- Hát, nem nagyon történt semmi. Éltük a parasztgyerekek mindennapi életét. Egy ingben szaladgáltunk, mikor kicsik voltunk.

A bajkai iskolában (A felső sorban X-szel jelölve Hajzer Lajos)

- Jó tanuló volt - szól közbe Szerén néni.
- Hááát, én voltam az első az osztályban. Nagyon szerette volna a tanítónő, ha továbbtanulok, de a szüleimnek kellett a munkáskéz. Egy nővérem volt, ő férjhez ment, én maradtam otthon a gazdaságban. 30 holdon gazdálkodtunk. Ennek egy része saját föld volt, másik része bérlet. Ezen a földön dolgoztunk azután is, ahogy 1938-ban megnősültem.
- Gyermekkoruktól ismerték egymást?
- Igen. A feleségem is a faluban élt. Kicsi falu volt, nem volt nagy a választék a lányok közt.
Felesége azonban közbeszól.
- Nem olyan nagyon ismertük egymást. Nyolc évvel vagyok fiatalabb. Ő már legény volt, amikor én még kislány. Úgyhogy nem nagyon törődtünk egymással, amíg udvarolni nem kezdett. 16 éves voltam, amikor férjhez mentem. Akkoriban egyáltalán nem számított fiatal kornak a 16 év. A szüleim módos gazdák voltak, cselédek végezték a házimunkát, úgyhogy én-nekem nem kellett dolgozni a gazdaságban, amíg férjhez nem mentem. A férjemék-hez költöztem, a faluban az volt a szokás. Nem vőnek ment a férfi, hanem menyecskének az asszony. Hajzeréknál bizony dolgoz-ni kellett, ott tanultam meg a házimunkát. Apósom és anyósom dolgos emberek voltak. Egy rossz szót sem szólhatok rájuk, jól bántak velem. Végeztem a ház körüli munkát, gondoztam a jószágokat, fejtem. Fejni bizony nagyon nem szerettem.
- Saját földjükön gazdálkodtak?

"...én maradtam otthon a gazdaságban"

- Nem, együtt dolgoztunk a szüleim földjén még azután is, amikor jöttek a gyerekek. Lajos '40-ben, Szerénke '44-ben. Együtt laktunk egészen az áttelepülésig. Nem is voltam odahaza a csehszlovák időkben katona. Csak 1942-ben hívtak be, amikor megint Magyarországhoz tartoztunk. A háború után, '45-ben kerültem haza. Ismét Csehszlovákiába.
A barbárság éve
- Egy darabig nem is volt baj, de 1947-ben megkaptuk már az úgynevezett fehérlapokat. Ezt azok kapták, akiket kijelöltek az áttelepítésre. A kétnyelvű irat így kezdődik:
"Igazolom, hogy Ön a Csehszlovákiából áttelepítésre kijelölt magyar nemzetiségű személyeknek a csehszlovák kormány által a magyar kormánynak 1946. augusztus 26-án átnyújtott névjegyzékében szerepel, és ennek alapján a csehszlovák-magyar Vegyes-bizottság VII. sz. véghatározata értelmében magyar konzuli jogvédelemben részesül."
- Bajka tiszta magyar falu volt. Mindenkit kitelepítettek?
- Pontosan nem tudtuk, milyen szempontok döntöttek. Akinek 5 holdon felüli földtulajdona volt, azokat jelölték ki magyarországi áttelepítésre. A szegényebbek maradhattak. Ezt valahol Pozsonyban vagy Prágában döntötték el. A faluban senkit nem kérdeztek meg.
- Hogy tudták meg, hogy családjukat kitelepítésre ítélték?
- A magyar nagykövetség értesített bennünket. Először csak a magyar nyelvű újságokban olvastuk, hogy lesz lakosságcsere. Biztossá akkor vált, amikor megkaptuk a "fehérlapot". Senki nem tudta, mi lesz a sorsa. Szüleim is, apósomék is kaptak. Akik a faluban maradtak, azokat elvitték Csehországba kényszermunkára a Szudéta-németek helyére. De voltak olyan családok is, akik maradhattak. Az üres házakba a Magyarországról kitelepült tótok költöztek.
- A Szudéta-németek úgy tudták, hogy önként költöztek oda a magyarok, ezért rosszak voltak hozzájuk - szól közbe Szerén néni.
- Teljes bizonytalanságban voltunk sokáig. Megyünk? Nem megyünk? Az apósommal Budapestre utaztunk '47 elején érdeklődni. Csak azt tudták mondani, hogy annyi családot telepítenek Magyarországra, ahány tót család át akar települni Csehszlovákiába. Ha egy vasúti szerelvényre való ember összegyűlik, akkor indítják őket. Akkor jelölik majd ki, kik települnek majd a helyükbe.
- Elmondható-e, mit éreztek, mit éltek át amikor megkapták a "fehérlapot"?
- Olyan fiatalok voltunk, hogy föl sem fogtuk, mi történik - mondja Szerén néni.
- Az fölfoghatatlan, hogy egy gazdaembert egyik napról a másikra elköltöztetnek egy másik helyre minden ingóságával együtt. Az idősebbeket rettenetesen megviselte.
Ott élték le egész életüket, és mindent ott kellett hagyni. Édesapámat annyira megviselte, hogy 61 éves korában meghalt. Rettenetes érzés volt, amikor megláttuk azt a tanyát, ahova költöztünk. Korábban azt sem tudtuk, hogy létezik tanya.
- A "fehérlap" már rég a kezükben volt. Idézzük fel azt a pillanatot, amikor megtudták, hogy menni kell.
- Léváról vagy Zselizről jöttek ki hivatalos emberek. Éppen kint voltunk a mezőn, vetettük a búzát. Úgy voltunk vele, hogy itt az idő, vetni kell. November 20. volt. Már az előző évben is híresztelték, hogy menni kell, mégsem kellett. Így hát vetettünk. Kijött hozzánk a predszeda, az elöljáró, és mondta, hogy holnap jönnek értünk a teherautók.
- Egyik napról a másikra?
- Igen! De nekünk már el volt készítve minden, hónapokkal hamarabb. Ládákba csomagoltuk a holmikat. Aki "fehérlapot" kapott és előrelátó volt, az időben becsomagolt. Az lett volna a meglepetés, ha maradhatunk. A szomszéd faluban a lakosság fele áttelepült, a fele ottmaradt.
- Mit hozhattak magukkal?
- Minden ingóságot. Annyi vagont kaptunk, amennyit kértünk. Mi tíz vagonnal jöttünk Magyarországra.

A fehérlap

Korhangulat - 1948

- Mit hoztak át?
- Mindent. Jószágokat: disznót, tehenet, három lovat, gazda-sági felszereléseket, szerszámokat, tűzifát, élelmiszert. A család egy külön vagonba költözött be. Így indult a vonat Magyarországra, az ismeretlenbe. Még Pesten sem tudtak semmit mondani, hová megyünk. Félre-állították a szerelvényt, ott éltünk egy ideig.

"Lakosságcsere"

KÉP"A falu közepén laktunk..." - Pesten közölték velünk, hogy Szarvas környékére kerülünk. Elindult a vonat Mezőtúr felé, ott álltunk tíz napig. Ugyanakkor Szarvason rakodtak be, akik kimentek. A hatóságok nem akarták, hogy találkozzunk, mert lehet, hogy kötözködtünk volna. Úgy gondoltuk, hogy ha ők nem akartak volna Csehszlovákiába költözni, maradhattunk volna a lakóhelyünkön. A szegényebbek mentek ki Csehszlovákiába, akiket bolonddá tettek.
- Mit tudtak korábban Szarvasról?
- Semmit. Amikor elment a tótokat szállító szerelvény, lehoztak minket Mezőtúrról. Teherautóban vittek ki a tanyára. Mindent ingyen kaptunk.
- Ki jelölte ki a tanyát?
- A helyi kormánybiztos, Szikora Lajos. Számbavették, hol maradt üres lakás, válogatni nemigen lehetett. Minket először Kiskirályságra akartak vinni, mert ott volt olyan istálló, ahol a lovakat meg a szarvasmarhákat el lehetett helyezni. Nem az embert nézték, hanem a jószágot. Egy Medvegy nevű gazdálkodó ment ki Szlovákiába, az ő tanyáját kaptuk volna meg. Szóltam a kormánybiztosnak, hogy nekem két gyerekem van, és ott nem tudnak iskolába járni. Azt mondta, hogy ő nem tud mit csinálni. Az állomáson egy ember megszólította édesapámat: ő tud egy szép, üres tanyát Hosszúsoron. Elmentünk megnézni. Apám azt mondta, hogy jó lesz. A veszett fejsze nyele. Nem lehetett itt válogatni, olyan rossz tanyák voltak.

"A falu közepén laktunk..."

- Otthon szebb volt?
- Ajaj! Nálunk a szőlőhegyen a hajlékunk különb volt, mint ahova mi mentünk lakni.
- Módos gazdák voltak?
- Azt lehet mondani. Volt 20 hold saját földünk. Tízegy-néhány hold bérlet. Volt négy lovunk, 3-4 tehénke, disznót hizlaltunk, eladásra is. A tejet a csarnokba hordtuk. A falu közepén laktunk egy több szobás, szép házban, a templommal szemben.
- Az ingóságokat áthozták. Az ingatlanokért mit kaptak cserébe?

"Nádtetős volt a ház..."

- Jaaj! Nádtetős volt a ház, napraforgó volt a kerítése. Nem volt villany, nem volt út. És az a rettenetesen rossz istálló! Ezt Nyemcsok-tanyának hívták. Azt mondták a szomszédok, hogy soha nem tapasztottak. Ők nagyon készültek ki Csehszlovákiába, a házzal már nem törődtek. Egy jó nagy szoba volt, benne kemence, amit itt láttunk először. Nálunk csak az udvaron volt, csak sütésre használtuk, fűtésre nem. Nem volt még petróleumlámpánk sem. Nehéz évek voltak - mondja Szerén néni.
- Azt azért nagyon becsülöm - veszi át a szót Lajos bácsi -, hogy az itteni szlovákok barátságosak voltak. Például megmutatták, hogy kell befűteni a kemencét. Figyelték, hogy mit is fognak csinálni ezek az idegen emberek. És ha kellett, segítettek. Kerestünk üresen maradt földeket, és vetettünk bele búzát.
- Decemberben?!
- Jó idők voltak. Olyan kétholdnyi föld volt a tanya végében. Később aztán kaptunk 15 holdat. Apósomnak odahaza 30 hold földje volt, itt ő is csak 15-öt kapott. Akkor már kezdett dühöngeni a "demokrácia". Azt mondták neki: Nézze kérem, magának nem adhatunk csak 15-öt, mert akkor kulák lesz. Akkor jót tettek vele, de most, a kárpótláskor jól jött volna, ha többet kap.

"Jószágot tartottunk, ebből éltünk..."

- Önök végül mennyi földet műveltek?
- Tizenvalahány holdat. Jószágot tartottunk, ebből éltünk. Azon a télen, amikor átjöttünk, fuvaroz-tam. Voltak lovaink, nehéz szekerünk. Fölpakoltam rá akár egy köbméter kavicsot. Még Kunszentmártonba is vállaltam fuvart. Valamiből meg kellett élni.

Itthon

- A gyerekek oda jártak a Hosszúsori iskolába. Nem volt messze. Szerénke ott járta ki a nyolc osztályt, Lajost negyedikes korában behoztuk Szarvasra. Vonattal járt be Csabacsüdről. Amikor sár volt, hátamra vettem a biciklit, kivittem a kövesútra. Később béreltünk neki egy kis szobát Jánovszki néninél.
- Amikor 1950-ben Lajos közénk került az iskolába, gazdagnak számított. Olyan színes ceruzái voltak, amiről álmodni sem mertünk, csirkecombot hozott uzsonnára. Hogy tudták ezt megteremteni "idegenben"?
- A színes ceruzákat kintről hoztuk. A tanyán volt csirkénk, disznónk, folytattuk azt, amit kinn abbahagytunk. A fuvarozással pénzt is tudtam szerezni.
- A tsz-világban sem szegényedtek el. Önként mentek be, vagy kényszerűségből?
- Engem nem fenyegettek meg. Előbb alakult a termelő szövetkezeti csoport, a tszcs. Örménykúthoz tartoztunk akkor, ott volt egy csomó gazdátlan föld. Mi összeálltunk tszcs-vé, továbbra is a saját földünkön gazdálkodtunk, a gazdátlan földeket pedig kibéreltük. Így én később 30 holdon gazdálkodtam. 1955 körül álltunk össze, láttuk, hogy ezt másképp nem lehet. Egy Vida elvtárs nevű tisztviselő járt ki, és próbált az értelmesebb emberekkel beszélni. 1958-ban már létezett a Petőfi, a Dózsa. Ezek gyenge téeszek voltak, mert olyan emberek álltak be, akiknek nem volt földjük és nem is nagyon szerettek dolgozni. Összebeszéltünk, hogy ilyen hasonszőrű gazdák álljunk össze. Ez jobb lesz, mint hogyha közénk kerülnek azok, akik nem szeretnek dolgozni. Vida elvtárs is bíztatott, hogy együtt jobb lesz. Igaza is volt. Nekem azt mondta, hogy ha belépek, brigádvezető leszek, mert elnök és főkönyvelő már van. Így született meg az Aranykalász Tsz. Azért fura dolog volt. Addig tudtam, hogy ez meg ez az "enyém", most meg minden a "mienk" lett. Volt olyan lovas gereblyénk, amilyet itt nem is láttak. Azt is be kellett vinni a közösbe. Különben nekem már odahaza is az volt a meglátásom, hogy kis parcellákban, egyénileg nem lehet azt elérni, mint abban a két uradalomban, ahol egy tagban nagy földek voltak. Láttam, hogy mit tudnak ők produkálni, és mit tudunk mi a nadrágszíj-parcelláinkon. Nekem a tsz nem volt megrázkódtatás. Lehet, hogy azért, mert vezető ember lettem. Nyugdíjas koromig ott dolgoztam. Közben rendbehoztuk a tanyát. Bevezettük a villanyt, fürdőszobát építettünk. 46 éves koromban leérettségiztem. 35 évig éltünk a tanyán. 1977-ben mentem nyugdíjba. 1979-ben bekötöztünk a városba. Még '58-ban vettük meg ezt a házat, amiben most élünk.
- Hogy alakult a család élete?
- Lajost 1958-ban felvették az egyetemre. Állatorvos lett, Szarvason dolgozott. Nagy fájdalmunk, hogy a közelmúltban gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Szerénke tanárnőnek tanult, doktorált, az óvónőképzőben tanít. Van két unokánk, Laci és Ildikó. Laci nem Szarvason él. Ildikó orvos, a laboratórium vezetője, és van egy kislánya, Mercike. A dédunokánk már jócskán iskolás.
- Nyugdíjasként mivel foglalkozott?
- Dolgoztam. A minőségi Ellenőrző Rt.-nél voltam alkalmazásban 1993-ig. Még most is csinálnám, ha nem szűnt volna meg az Rt. Ma én vagyok a házi beszerző, a feleségem már gyengélkedik, nem mozdul ki a lakásból. Hetente háromszor biliárdozni járok.

"Amikor megláttam a templomot, a könnyem is kicsordult."

- Festi a haját, hogy ilyen sűrű és fekete?
- Nem. Mondtam is a fodrásznak, csináljon már valamit vele, mert szégyellem, hogy ilyen sötét - válaszol mosolyogva.
- Beszélgetésünk során Bajkát úgy emlegette, hogy "odahaza", Szarvast pedig úgy, hogy "itthon". Akkor most hol van az "otthon"?
Kis csend után szólal meg a házigazda.
- Hát, mondjuk, hogy az otthon itt van, hiszen megvan már a sírhelyünk is. "Odahaza" már minden idegen. 1956-ban Lajos fiammal jártunk Bajkán. Mikor a falutól fél kilométerre megálltunk, és megláttam a templomot, a könnyem is kicsordult. Ott éltem le az ifjúságom. De mikor hét éve voltunk ott utoljára, azt láttam, hogy minden megváltozott. Két ismerős családot találtam csupán.
- Elérte a 91. évet. Ha visszatekint az eltelt időre, mit gondol a világról?
- Az életet nem mi irányítjuk. Vannak benne olyan dolgok, amit ma másképp csinálnék. Olvasok újságot, nézem a tévét. Sok mindent másképp csinálnék, de nem biztos, hogy az lenne a jó.
- Nekem nincs nyugdíjam, mert mindig háztartásbeli voltam - mondja
Szerén néni. - alig több mint 10 ezer forintot kapok, ketten 70.000 forintból élünk. Hordatjuk az ebédet. Napközben elfoglalom magam, reggelit, vacsorát készítek, mosok, rendet rakok. Közben muszáj pihenni, gyenge vagyok már. Nem járunk sehova, Szarvason kevés ismerősünk van.
- Mit kívánnak még az élettől?
Ismét csend, az előbbinél is hosszabb. Lajos bácsi szólal meg.
- 68 éve élünk együtt. Azt kívánom, hogy ne betegeskedjünk, és ha lehetne, mi ketten a feleségemmel egyszerre menjünk el, ne maradjon egyikünk sem egyedül.

"68 éve élünk együtt"