Sorsok és emberek

Dr. Kutas Ferenc
Beszélgetés dr. Kóczy Kálmán nyugalmazott körzeti orvossal

Sarkig nyitott nagykapu az Eötvös utcában: szinte várja a vendéget. Az udvar tágas, tiszta és rendezett, harmóniát és biztonságot sugall. Itt él dr. Kóczy Kálmán nyugalmazott orvos, idősebbik fiával és családjával.

A doktor úr kedves szóval fogad, és mielőtt leülnénk beszélgetni, körbevezet a lakáson. Mindenütt feltűnő rend, pedig a lakást lakják, de sehol egy-egy elhagyott személyes tárgy - minden a helyén van.

- Megmutatom a könyveimet, hiszen az embert jellemzi az, hogy mit olvas -mondja.
Az előszobából a hálón át a társalgóig minden szobában találhatók könyvek, és mind rendezetten, mind a helyén. Amikor kivesz egy-egy kötetet megmutatni, azt ugyanoda teszi vissza, és amikor az egyik kötet a másikat arréb nyomja, a doktor úr gondosan megigazítja, hogy a sorozat "elvágólag" helyezkedjen el. Mert könyveinek nagy része sorozat. Az orvosi szakkönyvek száma csökkent az utóbbi időben, hiszen 1992 óta nem praktizál. Ezért eladta ezeket, hasznosítsa más. Megmaradtak viszont az útikönyvek, szinte teljes a sorozat. Rengeteg a magyarság őstörténetével foglalkozó kötet. Ugyancsak sok az úti beszámoló; ezek dr. Kóczy Kálmán kedvenc témái.

Az egykori rendelőben ülünk le beszélgetni. Némi szabadkozással mondja, hogy amióta nem rendel, ez a helyiség a lomtár. Ez a "lomtár" azonban nem fedi a köztudatban élő tartalmat. Itt is megvan mindennek a helye, talán csak az asztalon van a kelleténél több levél, vagy 30-40 darab.

- Dehát ezekre szükség van - közli, amikor fia kifogásolja, hogy még a magnó sem fér el az asztalon.
A doktor úr a közelmúltban kétszer is balesetet szenvedett. Túl van egy combnyaktörésen, és megsérült az egyik csigolyája is.

- Ügyetlen voltam, megbotlottam a szőnyegben, és elestem. Azóta felszedtek innen minden szőnyeget - mutat körbe.

Leülünk az asztalhoz, indul a magnetofon, kezdődik a beszélgetés.

Család, diákévek

- 1914-ben születtem, úgyhogy még éltem Ferenc József császár idejében is. Édesapám tanító volt Szarvason. Eleinte tanyán tanított, a Kita-iskolában, majd Ezüstszőlőben, aztán bekerült Szarvasra. 1913-ban helyezték a Damjanich úti iskolába. Ez az épület még áll, itt születtem én. A tanítói lakást már régen lebontották. Ketten vagyunk testvérek. Édesanyám Csabacsüdön született. Az 1896-ban megépült vasút első csabacsüdi állomásfőnökének a lánya.

Édesapám korán, 1929-ben meghalt, ezért ki kellett költöznünk a tanítói lakás-ból. Simon András bácsi - jó ismerősünk - fogadott be bennünket. Simon András nagyon tehetséges ember volt, malma működött a mai Simonyi-szőlőkben, cséplő-gépei voltak. Saját erejéből küzdötte fel magát módos emberré. A malom akkor már nem működött, ebbe az épületbe költöztünk be, innen jártam gimnáziumba.
Édesapámnak volt életbiztosítása. A kapott pénzből vettünk egy házat a Pacsirta utcában. Két év után édesanyám kibérelt egy másik lakást, a fölösleges szobákat kiadtuk diákoknak, és ebből éltünk.

1932-ben érettségiztem. Utána Pestre kerültem a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Az első félévet ott jártam. Mindig jó tanuló voltam -már a gimnáziumban is -, ezért a segélyegylettől ingyen kaptam a könyveket, amit aztán vissza kellett szolgáltatni. Édesapám korai halála miatt gimnazista korom óta tanítványaim voltak. Házhoz jártam hozzájuk, volt olyan nap, hogy kétóránként váltottam tanítványt. Amikor egyetemista lettem, egy nálam 9 évvel idősebb amerikai magyar diákot tanítottam. Akkoriban ötven fillért kaptam egy óráért - ez a pengős világban volt.

Gimnáziumi osztálytársaim közül már alig élnek. Én szoktam szervezni a találkozókat. 1998-ban halt meg dr. Molnár Gyurka. Már elég régen Tamási Matyi, Gyarmati Bandi, aki a sógorom lett. Lang János tanár volt az osztályfőnökünk, Neumann (Nádor) Jenő tanította a történelmet, nagyon szigorú ember volt; dr. Ponyiczki Zoltán a természetrajzot és a földrajzot oktatta; a rajzot Szokol, a matematikát pedig Raskó Kálmán, aki szabadszájú, de nagyon igazságos ember hírében állt, nagyon szerettük. Akkoriban ő volt a gimnázium igazgatója.

Pesten nagyon drága volt az élet, ezért abbahagytam fél évre az egyetemet, majd Szegeden folytattam. Közben Erdélyben jártam, egy igazgató fiát készítettem fel érettségire. Nagyon nagy élmény volt. Hatalmas ünnepségeket rendeztek, népszínműveket mutattak be. Egy ilyen ünnepen a szünetben odajött hozzánk egy odavaló ember, aki úgy beszélt magyarul, mint mi. Mondtam neki, hogy milyen jóleső érzés, hogy itt a magyarság mennyire összetart. Láttam a tanítványom arcán, hogy rosszat mondok, mikor elment, közölte, hogy ez a járási sigurancia parancsnoka volt - ez a rendőrfőnök a román településeken. Másnap megkaptam az útlevelemet, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el az országot. Nagyon sajnáltam, mert jól kerestem, sokat szórakoztam, itt tanultam meg lovagolni, és nagyon jó barátságban voltam tanítványommal.

Egy év kihagyással, 1936-ban Szegeden folytattam az egyetemet. Engem azonnal behívtak katonának. Akkoriban a medikusokat májustól októberig mindig behívták, és így teljesítették a katonai szolgálatukat. Arra emlékszem, hogy ebben az időben szüntették meg a katonák viseletében a lábszártekercset. Rette-netes viselet volt. Ha túl szorosra tekertük, elzsibbadt a lábunk, ha túl lazára, akkor lecsúszott. Nagyon sok bajunk volt vele. A kapcát tekerni is hetekig tanítottak minket. Ekkor már háborús hangulat volt: 1938-ban csatolták vissza a Felvidéket. Mi, medikusok két csillaggal szereltünk le. Zászlósi rangot 1940-ben kaptam.

1939 decemberében doktoráltam. Kezdő orvosként vagy egy kórházban, vagy orvosi rendelőkben dolgoztam. Általában a sebészetre kerültem, később is nagyon vonzódtam a sebészethez. Szegedre kértem magam vissza, mert már akkor udvaroltam a későbbi feleségemnek, aki szegeden élt. Szerencsére mindig olyan főnökeim voltak, akik jó sebészek, de unták már a mesterségüket, ezért szívesen átadták a fiatal orvosoknak a műtéteket. Így sokat tanulhattam. Ekkor már éjszakai ügyeleteket vállaltam. Egyszer az elmeosztályon ügyeltem. Hát kivel találkoztam ott?! Juhász Gyulával. Mindig ott ült az ágyán, kezébe temette arcát, és csak nézett, nem tudott aludni. Nem sokkal később öngyilkos lett. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Csak később hallottam, hogy ismert költő. Ma már klasszikusnak számít.

A kezdő orvos

- Miután doktoráltam, díjtalan gyakornok lettem a Szegedi Ideg-elme Klinikán dr. Miskolczy Dezső professzor intézetében. Figyeltem az álláshirdetéseket, és egy sebészeti állást meg is pályáztam, el is nyertem. Két és fél éves gyakorlatot szereztem sebészetből, aminek körzeti orvosként is nagy hasznát vettem. Életemben öt méhen kívüli terhességgel találkoztam. Ez a legnehezebb felismerni, különösen, ha még nem látott ilyet az orvos, mert külső jele nincs. Ha baj van, befelé vérzik a kismama, és ha nem veszik észre, belehal. Én itt a kórházban tanultam meg, hogyan lehet felismerni. Később Csabacsüdön volt egy ilyen esetem: egy fiatalasszony életét tudtam megmenteni, pedig többször a klinikai halál állapotába is került. Ha akkor nem ismerem fel, mi baja, nem szállítják idejében kórházba, meghalt volna. Az esetet leírtam, közölte is az orvosi hetilap.

Ha nem hívnak be katonának, lehet, hogy ott is maradok a sebészeten. De behívtak. Miután leszereltem, letettem a körzeti orvosi vizsgát. Egy Pest megyei kis faluba Kakucsra kerültem. Ennek a vasútállomása Inárcs-Kakucs. 1942-től 51-ig voltam ebben a faluban. 1942-ben megnősültem, feleségem Tolnai Olga, akivel ma is együtt élünk. Ő a szegedi postán dolgozott, de a falun már nem kellett dolgoznia. Vezette a háztartást, háztartási alkalma-zottunk is volt. Itt születtek a gyermekeink is, a nagyobbik fiam Kálmán, akivel együtt lakunk, és Miklós. Kálmán műanyagfeldolgozó-vállalkozó, Miklós ügyvéd. Bár be-behívtak katonai szolgálatra, a frontot szerencsére elkerültem. Ekkor tudtam összegyűjteni 14.000 pengőt, amiből az első házamat megvehettem volna. Ez ugyanis egy tönkrement földbirtokosé volt, és egy héten belül ki tudtam volna fizetni. De közben 1944. november 4-én bejöttek az oroszok, így nem lett belőle semmi. Az emberek szerettek, mégis ehhez a faluhoz fűződik kellemetlen élményem is: 1945-ben egy rosszakaróm miatt B-listáztak, azaz elbocsátottak. 1951-ben a falusiak kérték, hogy ismét elláthassam a körzeti orvos feladatait. Több ezer aláírás gyűlt össze, engedélyezték is.

Mivel szarvasi voltam, szerettem volna hazakerülni, mindig tartottam a kapcsolatot a várossal. Dr. Krajcsovicz Pál volt a tisztiorvos, ő szólt, hogy megüresedett Csabacsüdön a körzeti orvosi állás. 1951-ben kerültem Csabacsüdre, ahol szintén nagyon szerettem lenni, és úgy érzem, engem is szerettek az emberek. 1963-ig dolgoztam a faluban. Orvosi munkám mellett részt vettem a Vöröskeresztes munkában. Ezért kitüntetést is kaptam.

Jövedelmem a fizetésen kívül alig volt. Ma már nem nagyon hiszik: 20 forint volt egy vizit. Csabacsüdön erre sem volt lehetőségem, hiszen ott mindenki biztosított volt. Egyedül a harmadik külkerület lakosai jártak hozzám, mert nekik Szarvas nagyon messze volt, így inkább kifizették a tiszteletdíjat. Rá is szorultam erre, mert akkor voltak gimnazisták a gyerekeim. Csabacsüdön egyébként nehéz volt a helyzetem, mert a nagy tudású, és közszeretetnek örvendő Lohr Gyula helyére jöttem. Úgy érzem, sikerült elfogad-tatnom magam, minden támogatást megadtak nekem. De meg is dolgoztam érte. Nem tudom, volt-e akkor az országban olyan körzet, ahol az orvos négy helyen rendelt: a lakás épületében lévő rendelőben naponta; az egészségházban hétfőn és pénteken; Nagyrátán hetente egyszer; a Kita-iskolában kéthetenként.

A szarvasi évek

- 1963-ban Szarvason nyugdíjba ment Simon Béla, és az ő helyére kerültem. Sokat segített ebben Székely Andor bácsi, a Vasipari elnökének édesapja is, akit kezeltem. Injekció-kúrára fogtam. Nagyon meg volt elégedve. Csabacsüdről jártam be. Egy kis robogóm volt, sokszor olyan ködben jöttem a városba, hogy alig láttam.

Akkoriban vettük meg Szarvason a Lőwy-ház háromnegyed részét. Azt mondták, egy orvosnak van annyi pénze, hogy tud lakást venni. Hát nem volt. Nyolc-tíz embertől kértem kölcsön kisebb összegeket, hogy ki tudjam fizetni. A lakás volt a feltétele, hogy elfoglalhassam a szarvasi állást. Nagyon vigyáztam, hogy mindenkinek pontosan, időben vissza tudjam adni a kölcsönt. Másfél év alatt törlesztettem le az árát. Öt-tízezer forintok voltak ezek, a lakás 120.000 forintba került. Azután lassan rendbehoztuk, és nagyon sokáig, 1984-ig éltünk ott.

Szarvason is jó viszonyba kerültem a lakossággal. Itt a jövedelmem is nagyobb volt. Aki csak a fizetésből élt, alig tudott megélni. Három üzemnek láttam el az üzemorvosi munkakörét. Télen-nyáron ötkor kellett kelnem, 6-8-ig rendeltem az üzemekben, 10 órától a hívásokra mentem házakhoz, délután pedig az orvosi rendelőben fogadtam a betegeket. Én voltam az egyetlen, aki nem osztott, délelőtti-délutáni rendelésben dolgozott. Ennek voltak előnyei és hátrányai is: nekem volt a legtöbb "csellengő" betegem, aki ugyan máshoz tartozott, mivel azonban délután már csak én rendeltem, hozzám jött. Akkor még hat napot dolgoztunk egy héten. Az üzemorvosi rendelésért havonta 1100 forintot kaptam. Pontosan vezettem a statisztikát, naponta átlag 34 beteg jelent meg a rendelésen, több, mint a körzetben.

Itt is voltak emlékezetes eseteim. Egyszer a Szirénből mentem haza, már várt egy cím: mérgezési tünetek. Este bevett egy középiskolás kislány egy doboz Dorlotint. Reggel 7-kor nem kelt fel a szokásos időben - érettségi előtt állt -, mikor bementek hozzá, már alélt volt. Úgy negyed kilenckor értem oda; akkor vert utolsó kettőt a szíve, légzése is leállt. Beadtam neki egy koffein-injekciót, Redimylt, összesen 3 x 20 ml-t - ez életmentő injekció volt, nem tudom gyártják-e még. Közben mesterséges légzést alkalmaztam, és a mentőkért küldtem. Biztos, ami biztos, kihívattam kollégámat, dr. Sebestyén Istvánt is. Ő belgyógyász volt. Lassan-lassan újból beindult a szívműködése, a mentők megindították a légzést is. De olyan gyenge volt, hogy nem mertem Csabára küldeni. Ugyanakkor beszóltam, hogy készüljenek fel a fogadására. Délig mindketten mellette voltunk. Akkor aztán beültem mellé a mentőbe. Kondoroson újból éleszteni kellett. A lakásán háromszor állt be a klinikai halál, Kondoroson negyedszer, a kórházban ötödször. Végül is beértünk Csabára, és megmentettük az életét. Ma már családanya.

Trachomaszűrés Nagyrátán

Mindig pontos diagnózist adtam. A beutalókra igye-keztem részletes kórelőzményt írni, az elvégzett vizsgálatok eredményét: a vérnyomást, a vizeletvizsgálatot, ha volt rönt-gen, azt is mellékeltem, és a saját diagnózisomat is. Olykor két-három beutaló lapot össze-kapcsoltam. Mondták is, hogy nincs még egy ilyen körzeti orvos, aki ilyen pontos volna. Ennek még Pestre is híre ment. Egy rokonomnak mesélték, hogy van Csabacsüdön egy orvos, aki két-három oldalon írja meg a kórházi szakorvosnak tapasztalatait.
Egy orvosi továbbképzésen ismertem meg a szívritmus-szabályzót. Ezt akkoriban nagy műtéttel építették be a bordák alá, nem volt olyan finom műszer, mint a mai. Még nem nagyon ismerték az orvosok. Egy értekezleten azt hallottam, hogy a megyében még nem építettek be senkinek sem. Én akkor elmondtam, hogy Szarvason az egyik betegem kapott ilyet, a bordák alatti hasfal bőre alá ültették. Megélte azt is, hogy kb. 4 év múlva cserélni kellett. (Sokáig élt vele, már nyugdíjas voltam, amikor meghalt.)

Nekem volt a páciensem, egy nagyon értelmes, okos parasztember, aki naplót is vezetett. Érzékeny volt a hidegfrontokra. Két-három nappal előre megérezte, ha időjárási front közeledett. Szívpanaszai, időnként rohamai voltak. Elájult, alig volt szívhangja, csak egy kis pupillareflexe volt észlelhető. Őt is újraélesztettem, megírtam a beutalót, és ráírtam, hogy szívritmus-szabályozó beépítését javaslom. Befeküdt a kórházba, de akkorra már nem jelentkeztek a panaszai. Egy hónapig vizsgálták a kórházban, figyelték a beteget, és amikor ott is jelentkezett a veszélyes roham, helikopterrel küldték Budapestre az Orvostovábbképző Intézetbe, ahol megkapta a pacemakert.

A szabadidő

- Az orvosi hivatás mellett voltak kedvteléseim is. Az egyik ilyen a fotózás. Fekete-fehér film volt még akkor. Magam hívtam elő, magam dolgoztam ki. Fényképeztem a családot, az utazásainkat, érdekes embereket, tájakat. Csabacsüdön egy albumot állítottam össze a községnek, amelyek fotóin megörökítettem az egykori paraszti világot, a község életének fontos eseményeit.

Körbemutat: a falon görögországi, törökországi felvételek, egzotikus tájak, bekeretezve. Ezek között már színes képek is vannak.

A Pepi-kertben

- Sokat utaztam. 1958-ban vettem egy Skodát. Akkor még 3-4 évet kellett rá várakozni. Egyszer betelefonáltam a központba, hogy orvos vagyok, és jó lenne, ha hamarabb kapnám a kocsit. Rövid időn belül jött az értesítés, hogy mehetek érte. Ilyen gyors kocsikiutalást, csak tanyai körzettel rendelkező körzeti orvosok kaphattak. Pénzem persze nem volt rá, hisz nem számítottam, hogy ilyen rövid időn belül megkapom. Megint kölcsönökből, de kiváltottam. Ettől kezdve hű maradtam a márkához. Mindig megrendeltem az újat, és mire a meglévő 3 éves lett, megjött az újabb kiutalás. A régit szinte új áron adtam tovább, így soha nem volt baj az autóimmal, mindig új kocsin jártam. A legutolsót néhány éve adtam el, mert már nem nagyon használtam. Olyan vevőm volt, aki csak ránézett, be sem indította. Kifizette az árát, és elvitte.
Ezekkel az autókkal jártunk külföldre. Akkor még csak 3 évenként kaptunk útlevelet, az akkori szocialista országokba. El is jutottunk szinte mindegyikbe. A bolgár meg a román tengerpart tetszett a legjobban. Romániában három alkalommal is találkoztam Ceausescuval. Egyszer egészen közelről láttam. Később már nyugatra is mehettünk. Jártam Ausztriában, Velencében, Németországban. A sok-sok élményt meg-örökítettem a fotóimon.

Pihenőben

- A nyugdíj nem jelentett teljes pihenést. Helyettesítettem kollegáimat, jártam a szociális otthon betegeihez, 1992-ig ebben a rendelőben rendeltem. 92-ben aztán meg akartak adóztatni, így már nem volt érdemes tovább dolgozni. Azóta nem gyakorlom orvosi hivatásomat. Ma sem unatkozom. 5-6 órakor ébredek. Egy kicsit még pihengetek, olvasgatok, csak azután kelek fel. Megmérem a vérnyomásomat. Ezt megismétlem délben is, este is. Rengeteget olvasok, sétálgatok.

Időm van, semmivel nem sietek. Balesetem óta nehezemre esik a mozgás. Soha nem tudtam, hogyan érzik a betegeim a hidegfrontot. Volt egy idős bácsi, aki mindig meg tudta mondani, hogy közeledik. Ma már én is nagyon jól érzem. Ilyenkor nagyon nehezen tudok elaludni. Járatom a Magyar Nemzetet, és Csurka lapját, a Magyar Fórumot.

- Ne nevess - mondja, amikor önkéntelenül elnevetem magam a név hallatán. - Nagyon színvonalas folyóirat a Fórum, olyan magyarok írnak bele, akik sokáig éltek nyugaton, és többet láttak a világból, mint azok, akik egész életüket ebben az országban élték le.

Tanulmányozom az őstörténetet. Meggyőződésem szerint nem biztos, hogy a finnugor rokonság az igazi, bár ma ez az elfogadott. Olvasom Bakay Kornél és Kiszely István professzor műveit. Nagyon sok érdekes dolgot írnak erről. Most éppen a Rovásírás története napjainkig című könyvet tanulmányozom.

Van szőlőm is, 17 tő. Én kötözöm, de már nem én permetezem. Van egy szomszéd fiú, nagyon rendes, vele csináltattam egy darabig, de hiába, nem tudja olyan szépen teríteni a permetlevet, mint én. Ezért most ő viszi a permetezőt, én vezetem a szórófejet. A televízióból csak kevés műsort nézek. Amerikából jön a sok silány film, engem nem érdekel.

Együtt élek a családdal - ezt már mondtam -, Kálmán fiamnak egy fia és egy lánya van. Csaba számítástechnikai mérnök. Szilvi jogi doktor. Miklós fiamnak is egy lánya és egy fia van, Klári és Miklós, mindketten jogászok. Három aranyos dédunokám is van.

* * *

A magnószalag lejárt, de a beszélgetés nem ér véget. Dr. Kóczy Kálmán nagy mesélő. Elindul egy történet folyamán, aztán a történet szálai elágaznak. Az ágaknak újabb és újabb ágai keletkeznek. Ezek az ágak aztán lassanként visszakanyarodnak a főmederbe. Elbeszélő stílusának van egy jellegzetes, írásban visszaadhatatlan fordulata, egy villámgyorsan kimondott, talán a "kérlekszívesen" kifejezés, amely valahogy így hangzik, "krlkszvesen", ez összeköti és meg-megszakítja elbeszélésének fonalát.

Négy órán át ültünk egymással szemben, amíg ez az interjú megszületett. Rengeteg érdekes dolog maradt ki az írásból, amelyek nem tartoznak szorosan a doktor úr életéhez, pedig érdemes lenne ezeket az emlékeket is rögzíteni. Előkerülnek régi fotók: az ősökről, a család tagjairól, az úti élményekről.

- Ismered őket? - tesz elém egy rokonokról készült fotót. Utóbb kiderül, hogy ismerem. Bükkszentkereszten készült a felvétel, rajta Orosz Iván - Szarvas két világháború közötti kulturális életének meghatározó, ellentmondásos tevékenységű alakja. - már erdész korában, börtönévei után. Körében a család, és egy diáklány.

- Ő Piros Ildikó a színésznő, Huszti Péter felesége. Orosz Iván unokahúga. A Piros (Pável) család szarvasi eredetű. El is küldeném nekik a képet, de nem tudom a címüket.

Aztán előkerül egy igénytelen külsejű könyvekből álló sorozat, a szerző neve Szabó Dezső. Kiderül, hogy a doktor úr kedvenc írója volt, és ma is az. Diákként mindenáron látni szerette volna, de a híres-hírhedt író-újságíró már az ajtajára kitette a táblát: Ne zavarjanak, senkit nem fogadok. Kóczy Kálmán azonban kitartó volt és erőszakos, bejutott a lakásba. Ennek eredménye ez a sorozat, Szabó Dezső saját kezű dedikációjával.

Nézegetjük még az orvosi diplomát, a régi-régi leveleket. Nehezen ér véget a beszélgetés, de hát előbb-utóbb be kell fejezni.

Jó egészséget kívánva búcsúzom.

Megjegyzés

Az interjú 1999-ben a Szarvas és Vidéke c. hetilap 30-34. számában jelent meg folytatásokban. Az eltelt idő alatt részben megváltoztak a családi körülmények: a doktor úr felesége elhunyt, a családtagok munkahelye megváltozott. Ezért az eredeti szöveg időszerűtlenné vált részeit - a család hozzájárulásával - megváltoztattuk.

A szerkesztő