Bilibok Péterné dr.
Örökségünk - a szarvasi evangélikus pedagógusképzés

Tessedik Sámuel

Napjainkban egyre világosabbá válik, hogy a múlt dicsősége és kudarcai, küzdelmei és eredményei adnak kitartást és erőt a jelenben való munkálkodáshoz és a jövő tervezéséhez. Aki nem értékeli mindazt, amit az előző nemzedékek törekvése, igyekezete, önfeláldozása létrehozott, az csak a mának tud élni, és nem képes építeni a jövőt. Ezért fontos számunkra mindaz, ami Szarvason a pedagógusképzésben az előző három évszázadban történt.

Szarvas sajátos történelmi és társadalmi helyzetéből következik, hogy a köznevelés, így a pedagógusképzés is szorosan kapcsolódik az evangélikus egyházhoz. E vonatkozásokról az utóbbi évtizedek kutatásaiban kevés szó esett, pedig nem szabad elfelejtkezni a nagy erőfeszítésekről, amelyeket egyházunk tett azért, hogy korszerű iskolákban korszerű ismereteket tanulhassanak a fiatalok.

A szarvasi pedagógusképzés kezdetei

Mióta van Szarvason pedagógusképzés? Kezdetét attól kell számítani, amikor Tessedik Sámuel megszervezte intézetében a tanítói szemináriumot. E szemináriumot (ludi magistrorum seminario) a Ratio Educationis (1777) tanítóképzési rendszerét követve szervezte meg, de saját igényei szerint választotta meg a tantárgyakat, a tananyagot és a tanítási módszereket.

Tessedik egy, 1796-ban megjelent írásából kitűnik, hogy intézete 1795-től működött kapcsolt intézményeivel együtt. Ez az év tehát a szarvasi pedagógusképzés kezdete, mivel a tanítói szeminárium utolsó láncszeme volt tervezetének - egyébként igen laza szervezettséggel bírt az egész intézeten belül -, feltétlenül ekkor öltött intézményes formát. Tessedik ezen alkotására a magyar királyi helytartótanács is felfigyelt, és a szarvasi intézetbe delegált ifjakat az ország minden részéből, hogy tanítói képzettséget szerezzenek. Időközben Tessedik - máig sem tisztázott okok miatt - egy királyi bizottság előtt volt kénytelen ígéretet tenni intézete megszüntetésére. Ez azonban nem érintette a tanítóképzést, mivel az elsősorban a szarvasi népiskolákkal volt kapcsolatos, azok pedig továbbra is működtek. Amikor azonban 1806-ban minden pedagógiai tevékenységét megszüntetni kényszerült. Ez a pedagógusképzést is érintette, annak is végeszakadt.

A 18-19. század fordulóján, 1802-ben a békés-bánáti egyházmegye létrehozta az alföldi evangélikus ifjak továbbtanulása céljából Mező-berényben az "esperességi főiskolát".

Ebben átmenetileg szintén történt kísérlet a tanítóképzés megvalósítására. Ezt az iskolát anyagi nehézségei miatt 32 évi működése után (1802-1834) Szarvasra költöztették és a Tessedik-féle épületben helyezték el. Mivel az iskolával mindvégig az esperesség rendelkezett, ezt a kiegészítő tanítóképző oktatást, melynek során mintegy 40 ifjú lépett tanítói pályára, szintén a szarvasi pedagógusképzés részének tekinthetjük.

Vajda Péter

Hogy a békési evangélikus esperesség vezetőit foglalkoztatta a tanítóképzés megoldásának kérdése, mutatja, hogy a Szarvasra áttelepült főiskolában, mihelyt ott berendezkedett, újból felmerült a képzés igénye. 1837-ben Magda Pál igazgató sietett a tanítónak készülő ifjak segítségére gyakorlati mezőgazdasági ismeretek oktatásával. 1845-ben maguk a szarvasi tanítók javasolták, hogy a gimnáziumon belül tanítóképzés induljon, és díjtalan közreműködésüket is felajánlották. Vajda Péter támogatta az elgondolást, de korai halála (1846) megakadályozta tervei valóra váltásában. Dr. Bloch (később Ballagi) Mór igazgatása alatt (1846-48) szorgalmazta, hogy a tanítónak készülő diákok hospitáljanak a helybeli iskolákban, és próbatanításokat is végezzenek. Bloch a tantestület megbízásából a reformkori híres protestáns tanári köztanácskozások egyikén 1846-ban Pesten előterjesztette és követésre javasolta a szarvasi kezdeményezést.

Ballagi Mór

Az egész országot érintő történelmi események, a forradalom és a szabadságharc a szarvasi iskolát is érintette, diákjai és tanárai egyaránt részt vettek a küzdelmekben. 1849-ben a gimnázium elnép-telenedett, a szabadságharc leverése után pedig szomorú idők jöttek. A tanárokat, diákokat egyaránt zaklatták. Egyeseket kizártak, másokat bebörtönöztek vagy internáltak a szabadságharcban való tevékenységük miatt. Jól tudjuk, hogy a protestáns egyházak nagyon nehéz helyzetbe kerültek, sok szenvedést álltak ki, amiért elfogadták a trónfosztást, papjaikat, tanáraikat és tanítóikat feleskették a Honvédelmi Bizottmányra. A bécsi udvar a bosszúállás, majd az önkényuralom éveiben a református és evangélikus iskolákat "rebellis"-nek tekintette, és mindent elkövetett, hogy háborgassa őket. Ennek következtében a békési evangélikus esperesség, élén Placskó István esperessel minden erőfeszítését a gimnázium megtartásának szentelte, igyekezett megteremteni elvesztett nyilvánossági joga visszaszerzésének feltételeit. E létfenntartási küzdelem miatt a tanítóképzés ügye háttérbe szorult.

A tanítóképzés megszervezése

Tatay István

1856-ban azonban Tatay István, a gimnázium szép pedagógiai és politikai múlttal rendelkező, tehetséges, makulátlan jellemű igazgatója már időt szakított arra, hogy a sokáig érlelt képezde tervét papírra vesse. Terve eleinte nem talált helyeslésre, az esperesség nem is tárgyalta. Ez utóbbi érthető volt, hiszen az egyházmegye minden anyagi erejét mozgósította a főiskola átszervezésére, az osztrák kormány által támasztott követelmények (Entwurf) teljesítésére. Többre egyelőre nem futotta. Tatay István is tudatában volt ennek, s tervét igen mérsékeltre szabta. Nem önálló intézményként, hanem a gimnázium részeként akarta működtetni a tanítóképzőt. Az esperesség is tudatában volt annak, hogy nem lehet sokáig elzárkózni a probléma elől. Haviár Dániel esperes és szarvasi lelkész, aki nem volt érzéketlen a közoktatásügy iránt, a tanítóképezde megoldását nem utasította vissza. Minden évben felvetődött az esperességi gyűléseken a tanítóképzés ügye.
Tatay István is ment a maga útján, és évről évre fokozatosan lépett tovább a tanítóképzés megszervezésében. Előkészítő osztályt szervezett a gimnázium első osztályához. Ezt szánta a későbbi "mintatanoda" alapjának. További intézkedései folytán a tanítónak készülő ifjak ingyenes ének-zene és rajzoktatásban részesültek. Az 1861. évi gimnáziumi értesítőben megjelent Tatay István és Pecz Gyula közös terve a főgimnázium kebelében működő "tanítóképezde" megszervezésére vonatkozóan. Kiváló terv volt, kissé utópisztikus az akkori viszonyokhoz képest, de keresztülvihető. Pecz Gyula akkor már felcserélte szarvasi tanári állását a mezőberényi parókiával, és tagja volt a főgimnázium felett felügyeletet gyakorló "főiskolai tanács"-nak. A tervezet nyilvánosságra hozása már haladást jelentett a tanítóképzés megvalósítása útján. Három évfolyamú képzést terveztek a főiskola felső osztályaival párhuzamosan. Magyar és szlovák nyelvű gyakorlóiskola céljára a szarvasi evangélikus egyházközség ajánlotta fel iskoláit. Nagy lendülettel folyt a szervezés. A Tatay által korábban már megteremtett alapokon a következő évben megindult a speciális tárgyak oktatása. Hazahívták az egyházi ösztöndíjjal németországi egyetemeken tanuló Benka Gyulát. Tatay már korábban kiszemelte őt a tanítóképző vezető tanárának. Elintézte, hogy külföldön is felkészülhessen erre a feladatra. Mire Benka hazajött, már arra is volt gondja Tataynak, hogy a tanítóképzéshez nélkülözhetetlen oktatási eszközök a képzés rendelkezésére álljanak. Benka Gyula - aki később Vajda Péter után az iskola legnépszerűbb tanára lett - megkezdte munkáját. A tantárgyak nagy részét a képzősök együtt tanulták a gimnazistákkal. Benka tanította a pedagógiát, pszichológiát, vezette a tanítási gyakorlatokat. Amellett koordinálta az egész képzést. Többször kérelmezte az esperességnél, hogy tegyék a tanítóképzést felsőfokúvá, azaz az érettségi után két évfolyam elvégzésével lehessen tanítói képesítői vizsgát tenni. Ez nagyon modern elgondolás volt, de nemcsak abban az időben, hanem még nagyon sokáig megvalósíthatatlannak bizonyult. Benkát viszont meg lehetett érteni, évről évre nehezebb volt a tanítóképzősök - szeminaristák - képzését összehangolni a gimnazistákéval. Amellett nagyon nehéz volt presztízst teremteni a gimnáziumban a tanítóképzőnek.

Benka Gyula

1869-ben a népoktatási törvény tanítóképzésre vonatkozó előírásait nem volt nehéz megoldani, mert Szarvason eddig is hároméves volt a képzés. Most ezt pontosabban szabályozták, a szeminaristákat a gimnázium felső négy osztályából toborozták. A nehézségek a következő időszakban növekedtek. Az esperesség és maga a főgimnázium is fent akarta tartani a képzőt, de sem anyagilag, sem szervezetileg nem tudtak támogatást biztosítani. 1881-től a minisztérium négyévesre emelte fel a képzési időt, ezt azonban a közös képzés keretein belül sehogy sem lehetett megvalósítani a szarvasi iskolában. 1884-től Benka Gyula lett az igazgató, de ő sem tudott produktív lépéseket tenni a két intézmény elkülönítésére. Az esperesség sem tudott ehhez elég anyagi támogatást adni. Könnyebb lett a helyzet 1895-ben, amikor a tanítóképzőnek saját gyakorlóiskolája lett. Ugyanakkor az iskola megkapta az államsegélyt, s hozzákezdtek az új iskolaépület építéséhez.

Az önálló tanítóképzés

A szarvasiak és az egész egyházmegye nagy áldozatkészséggel támogatta az építkezést. Amikor az új épület elészült, (1906), akkor az egyházkerület átvette a tanítóképzőt, ami a Tessedik-féle épületben maradt. 1907-től tehát önálló evangélikus tanítóképzője lett Szarvasnak. A gimnáziummal közös évtizedekről sok panasz olvasható az értesítőkben. De ezek a panaszok nagy igényességet is magukban foglalták, az egyre jobbra, tökéletesebbre törekvést. Jogos volt az a sérelem, hogy a gimnázium mellett a tanítóképzés háttérbe szorult, de a közös képzésben is volt fantázia. Az egységes alapképzés, a magasabb műveltség nyújtásának igénye óriási felismerés volt a Tatay-Pecz koncepcióban. Nagy kár, hogy akkor a gyakorlatban nem volt keresztülvihető. Időnként újra meg újra felmerült a gondolat, és hátha ez hozza meg a jövőben a pedagógusképzés megnyugtató megoldását. Az önálló egyházkerületi tanítóképző hamar benépesült. A képzés színvonala emelkedett.

Az első világháború megint rossz fordulatot hozott. A tanulók hadba vonultak. 1917-ben az egyházkerület vezetői tanítónőképzővé alakították át az iskolát, és internátust is szerveztek hozzá. Az egész egyházkerületből jöttek ide a tanítónőjelöltek. Az első világháború után megint nehéz idők következtek, de aztán megerősödött az iskola. Öt évfolyamúvá szervezték. Luther-tanítónőképző néven híres intézménnyé vált, és sok jó pedagógust adott az országnak.

A kultuszkormány 1938-ban kezdte megvalósítani a líceum-akadémia tervet, azaz a felsőfokú tanítóképzést. Ezt a reformot azonban sajnálatosan derékba törte a háború. 1945-től nagy anyagi gondokkal küzdve, de viszonylag változatlanul működött az iskola az államosításig (1948).

A középfokú tanítóképzés véget ér

A szarvasi evangélikusok, akik annyit áldoztak iskoláikért, nehezen törődtek bele abba, hogy iskoláikat az állam veszi át. A fordulatot reformok sora követte: szinte évről évre átszervezték a képzést, volt líceum, pedagógiai gimnázium, óvónőképző, tanítónőképző; ma már alig lehet követni a sok változást.

1959-ben a tanítóképzést felsőfokúvá szervezték át. Ebben az évben a Szarvasi Állami Tanítónőképző Intézet megszűnt.

* * *

Itt legyen szabad epilógusként néhány személyes megjegyzést fűzni a fentiekhez. Magam is növendéke voltam a szarvasi Luther-tanítónőképzőnek. (1939-44). Előzőleg a helybeli polgári állami leányiskolába jártam. Nagy tudású, haladó szellemű igazgatónk szép és előremutató útravalót adott nekünk, egész életemben nem tévesztettem szem elől okos tanácsait. Mégis, a két világháború közti "keresztény-nemzeti" politika árnyoldalaként mi tanulók eléggé éreztük a katolicizmus nyomását az állami iskolában. Evangélikus városunkban, ahol Tessedik óta a vallási béke és türelem uralkodott, különösen kellemetlenül érintett, hogy egyes tanáraink minden alkalmat megragadtak, hogy a katolikus vallásról beszéljenek nekünk. Amikor beiratkoztam a Luther-tanítónőképzőbe, akkor éreztem csak igazán a különbséget, egyházunk szabad szellemét. Soha nem tapasztaltam vallási türelmetlenséget, pedig sokféle vallásúak voltunk. Együtt ültünk a reggeli könyörgéseken nagy-nagy békességben. Azóta is büszke vagyok egykori iskolámra. Itt tanultam meg tisztelni az igazságot, toleranciát a másféle felfogású emberek iránt, és mindenekfelett az evangélikus hagyományok tiszteletét. Pedig nehéz időszakban éltünk. De tanáraim igaz emberi magatartásra, tisztességes, becsületes munkára neveltek. A szarvasi tanítóképzőben kaptam mintát - és nemcsak én egyedül, hanem mindannyian - emberségből, hazaszeretetből, a tudomány művelésére törekvésből. Itt neveltek arra, hogy törődni kell minden egyes gyermekkel, méltányolni képességeit, gondozni tehetségét, átérezni személyes gondjait, nyesegetni hibáit. Pedig tanárainknak ezt senki nem írta elő. Igazi humánus légkör vett körül, mély emberi kapcsolatok kötöttek bennünket egymáshoz, nemesen értelmezett tanár-diák viszony uralkodott az iskolában. Ezt igyekeztem magam is tanárrá válásom után továbbadni.

A szöveget gondozta, megjelentetését kezdeményezte Dr. Sebestyén Istvánné.
Az utóközléshez a család hozzájárult.

Utószó

1944-ben Fasang Árpád zenetanár - 1946-49-ig igazgató - javaslatára az intézmény befogadta a háború miatt "kallódó" gimnazista fiúkat is, így az intézmény az államosításig koedukált iskolává vált. 1948-tól leányiskolává (óvónőképzővé, később tanítónőképzővé) szervezték. 1957-ben - az ún. átképző osztályok belépésével, az iskola megszűnéséig - ismét koedukált lett.

1959-ben törvény született a felsőfokú tanító- és óvónőképzés megszervezéséről. Ebben az eszte-ndőben már nem indítottak első osztályokat a középfokú tanítóképzőkben. A Békés megyei tanítóhiány megelőzésére 1957-ben és 1958-ban a gimnáziumban érettségizett diákok számára tanítóképzői érettségit adó, egyéves képzést szerveztek Szarvason, melynek során elsősorban pedagógiai tantárgyakat oktattak, és a tanítójelöltek gyakorlati tanításban vettek részt. Az itt végzettek gyakorlóév, majd tanítói képesítő vizsga után kaptak tanítói oklevelet.

Fasang Árpád

1959-ben az óvónő- és tanítóképzést felsőfokúvá szervezték. Szarvason is megszűnt a nagy múltú, hagyományokban gazdag, középfokú tanítóképzés. Az iskola utolsó igazgatója Fodor József volt. A III. évfolyam tanulói Szegeden fejezték be a tanítóképzőt, a végzős évfolyamok pedig már csak Szegeden tehettek tanítói képesítő vizsgát. Az iskola tanárainak egy részét a gimnázium, más részét a középfokú tanítóképző helyébe 1959-ben szervezett felsőfokú óvónőképző fogadta be.
1983-ban a Szarvasi Felsőfokú Óvónőképző a Jászberényi Tanítóképzővel, 1998-től a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Tanító-képzővel együttműködve integrált óvó- és tanítóképzést vezetett be. 2001-ben, a Tessedik Sámuel Főiskola létrejötte után egy évvel a szarvasi Pedagógiai Karon az óvóképzés mellett újra indult az önálló tanítóképzés.

Dr. Kutas Ferenc szerkesztő              

Az utolsó Szarvason végzett osztály egyike 1959-ben: az átképzősök.
Tanárok (balról: Reményi István, Szakács György, Kunos Andrásné, Megyeri György, Pribelszky Zsuzsa (Dr.Bilibok Péterné), Lipták Mihály,
Tóth Kása Gyula