Kiterjedés

Egy széken ült, amikor megszólalt a zene. A hang rezgése belecsapott a sejtjeibe. Csontjai ellágyultak, teste megnyúlt és a szinte mozdulatlan levegő molekuláinak ütközését érzékelve ringatózni kezdett. Szivárvánnyá vált. Testének határai eltűntek, ezer színben fénylett, amint hatalmas erővel süvített körbe a Föld körül. Fénye beragyogta az egész Földet.
Kidurrant egy lámpa.

Újra a testében volt, de valahol nagyon-nagyon mélyen. Nem nyitotta ki a szemét. Aztán mégis kinyitotta. A szoba mennyezete alól nézett vissza önmagára, ahogy a széken ül.
Átcsúszott a mennyezeten, füstként kilibbent a kéményen. Ujjongva tört volna fölfelé - föl, föl, még följebb -, de valami nem engedte. Visszanézett, és egy halványan csillogó ezüstkígyót látott. Tekintete követte - a szalag a teste közepéből indult ki. Elszakíthatatlanul össze volt kötve az Én és az Önmagam.

Most már óvatosabban indult tovább. Föntről lenézett a csöndes utcára. Késő volt, senki nem járt odakinn.

Már az egész várost látta. A folyó sötét hömpölygését, rajta csillogó ékszer-övekként a hidakat, kétoldalt a kivilágított házakat - és nagy-nagy nyugalom töltötte el. Az alvó emberek lélegzete lassan lüktetett az épületek között.

"Őrizd az álmukat" - a gondolat jól látható, apró kristálygömbként szakadt ki belőle. Egyre erősödő motorzúgást hallott. Túl gyors - villant fel benne -, és ezzel szinte egy időben puffanás, majd csörömpölés törte meg a csöndet. Odalibbent. A kanyaron túl hevert a motor, mellette a test. És a test fölött egy apró kis ködpamacs, rémültséget, értetlenséget, fájdalmat sugárzott. A test és a közte húzódó ezüstszalag lassan szétfoszlott a levegőben. Messze mögöttük kis fényszikra villant egy csöndesen kitáruló kapu szárnyai közül, de a kétségbeesett lélek nem vette észre. Ekkor ő óvatosan, puhán kinyúlt, híddá vált és a halott fiú lelkét lágyan a fény felé lódította. Még érezte a határtalan öröm és a befogadó szeretet felvillanását, amikor a lélek átsuhant, majd a kapu bezárult és eltűnt. Ahogy tovalibbent, még hallotta a mentőautó szirénázását.

Sürgető vágyat érzett, hogy följebb emelkedjen. Látta a város lüktető fényeit, körülötte a sötét réteket, erdőket, hegyeket, majd a falvak és más városok fényfoltjait is. Végtelen szeretet érzése töltötte el minden élő és élettelen iránt. "Aludjatok csak - gondolta - én vigyázok rátok."

Egyszerre megérezte, hogy nincs egyedül. Valami húzta még följebb - már az egész Földet látta maga alatt. Valami elsuhant mellette. Azután újra. És még egyszer. Fölnézett és egy hatalmas hálót látott maga fölött. Sűrű szövésű volt és fénylő. Vonzotta őt maga felé. Egy pici rést vett észre rajta, arrafelé tartott. Mint a mágnes, húzta őt ez a rés. Ahogy odaért, kezek nyúltak feléje, összekapaszkodtak, és ő beilleszkedett a helyére. Befoltozta a hálót önmagával. Millió és millió tiszta fehér lélek vette körül. Szinte mindegyiküket halványan derengő ezüstszalag kötötte össze a Földdel. Néha egy-egy lélek kivált a hálóból és elsuhant a Föld vagy az Ég felé, de szinte azonnal becsatlakozott a helyére egy másik.

Mélységes nyugalmat és hálát érzett. Tudta, mi a dolga. Porszemnyi része a Földet őrző lelkek hálójának, s ez a millió porszem egy teljes, kiteljesedett egészet alkot, ami már sokkal több, mint az őt alkotó részek tömege. Lélegző, élő volt a háló. Mint egy hatalmas teleszkóp, begyűjtötték és a Föld felé sugározták az Univerzum energiáit. Néha kemény hideget érzett a hátában, egy-egy pillanatra olyan sűrű feketeség vette körül, hogy beleszédült, hatalmas nyomás nehezedett rá. Meghajlott a háló - de azonnal megérezte a minden oldalról hozzá áramló segítő erőt, és visszalökte az ártó szándékot. Megkönnyebbült. Látta, hogy máshol is behorpad a védőburok - és ő is azonnal odasugározta segítő erejét.

Keményen dolgozott - és határtalan örömöt érzett, amikor az alattuk lüktető kékesfehér bolygóra nézett. Furcsa érzés volt, hogy a teste ott van valahol lent, de tudta, hogy az ezüstszalag azonnal visszahúzza, ha szükség lesz rá. Ismerős volt, ami vele történt. Hirtelen rádöbbent, hogy amíg a teste aludni szokott, ő gyakran járt itt, de soha nem emlékezett rá tiszta tudattal. Otthon volt.

Egyszerre egy lélek suhant a Föld irányából feléje. Azért jött, hogy felváltsa őt. Időközben a körülötte lévők is cserélődtek, de az egyetemes érzés nem változott. Kis szomorúsággal vált ki a helyéről - újra egyedül volt. De a háló nem lefelé, hanem fölfelé bocsátotta ki magából.

Beleszédült a száguldó meteorok sebességébe, a csillagok éles ragyogásába, és az őket körülvevő bársonyos feketeségbe. Újra elkapta valami hatalmas erő - húzta-szívta maga felé, és ő - száguldva-süvítve, mint a meteorok - szinte belerobbant az Univerzum mélységes magasságába.

Fantasztikus volt a száguldás. Pillanatok alatt fényévnyi távolságokat járt be - és közben mégis egy helyben maradt.

Hirtelen a semmiből egy fénykapu lobbant fel előtte. A száguldás lelassult, majd megállt, és ő átlépett a kapun. Odaát ragyogás fogadta, mosolygó fehér lények libbentek körülötte, körbefogták és mérhetetlenül lágy, simogatásszerű érintéssel üdvözölték. Úgy érezte, minden érintés leold róla valami rárakódott, oda nem való dolgot - rossz szót, haragot, irigységet, lelkiismeret-furdalást, megtett vagy meg nem tett dolgok miatt - és ő is egyre fehérebbé-fényesebbé vált.

Ekkor a puha érintések fölemelték és továbblökték őt. És újra száguldott az erő forrása felé. A fény egyre nőtt, körbevette és belehatolt. Már csak a fény volt. A Nap ragyogása hozzá képest csak gyenge gyertya pislogása volt.

És akkor megérezte Őt. Döbbenetes, félelmetes, fantasztikus, semmivel nem összehasonlítható érzés volt. Önmagára ismert benne - az igazi önvalójára - arra az icipici, mélyen, nagyon mélyen szunnyadó kicsi szikrára, ami igaziból volt, ami a Mindenség része volt, ami Minden volt. Együtt és mégis különváltan voltak.

Hatalmas megtestesülésként érzékelte őt. A nagylábujja mellett állt, amely akkora volt, hogy a lefelé hajló hófehér körmöt alig látta a tetején. Az Erő zúgott körülötte. Mérhetetlen boldogság töltötte el. Otthon volt. Elkezdett beleoldódni az Erőbe.

Ekkor megfeszült az ezüstszalag, ami idáig követte őt. "Még nem! Még dolgod van odalent!" És fénylő csóvát húzó meteorként indult vissza a Földre. A teljesség érzését azonban nem felejtette el.

Meglátta maga alatt a Földet körülvevő lelkek hálóját. Azok rést nyitottak neki. Ahogy áthaladt közöttük, érezte, hogy mindegyikük ő maga.

Gyönyörű volt a Föld. Ragyogtak a felhők, csillogtak az óceánok, fénylettek a szárazföldek - lüktetett a fizikai lét érzése. Otthonvolt. És megértette, hogy nincs itthon és otthon. Nincs itt és ott - minden Ő, minden pont ugyanazt a végtelenséget hordozza magában. Meglátta a várost, a telepet, majd az utcát és a házat is, ahol a teste várta. Egy sóhajtásszerű levegővételnél becsusszant és elpihent.

Kinyitotta a szemét, óvatosan ökölbe szorította, majd kiengedte a kezeit. A zene még mindig szólt, a füstölő félig elégett. Csodálatos nyugalom és boldogság érzése áradt szét benne. És ez az érzés soha többé nem hagyta el.

Megjegyzés

Az írás a szarvasi Ady Endre Irodalmi Kör pályázatának első díjas alkotása. A zsűri értékeléséből: "Tartalmilag és stilisztikailag is érett írás, kiforrott íróra vall. Tökéletes pontossággal és hitelességgel idézi a zene (a kábítószer?) mámorában lévő ember vízióit." Szerzője "Gabriella" jeligével inkognitóban maradt.

Zsáky István. Kiterjedés