Keletkeznek-e ma anekdoták?
Blaskó Mihály: Emlékeim aranyos öregekről
(Tokaj, 2001)

Karcsú könyvet hozott a posta: Blaskó Mihály küldte el legújabb kötetét. Csak azért nem okozott meglepetést, mert a szlovák-magyar nyelvű korábbi kötetét Szarvason megjelentető, Tokajban élő (de magát szarvasinak is tartó) költő már jelezte: prózai kötete jelenik majd meg. Jelezte azt is, hogy a tokaji "nagy" öregektől gyűjti be az anekdotákat, történeteket. Elég reménytelen ügynek tartottam: a használ-ható anekdotákat már régen begyűjtötték, az utóbbi évtizedek pedig nem kedveztek az anekdotázásnak. S ha keletkeztek is humoros történetek, azokat már megírták, ha pedig nem, hiányzik róluk a patina.

A kötet megjelent, benne száznál több tokaji és Tokaj környéki történet. Sok-sok erénnyel. A válogatás sokrétű. A gyűjtő hangyaszorgalommal járt beszélgető part-nereihez, ők azután meséltek. Történeteik mindenfélék: rég hallott történetek - ezek állnak legközelebb a hagyományos anekdotához - új interpretációban; és bizony vannak újak is, bizonyítva, hogy a közelmúltban is keletkeztek humoros történetek. Különös hatása van annak, hogy ezekben a történetekben ott szerepelnek a szocializmus jellegzetes, lassan-lassan feledésbe merülő intézményei, mozaikszavai, fogalmai. Olykor többet mondanak el a rendszer jellegéről, mint számos elfogult tanulmány. Néhány kiváló mesélőre bukkant rá a gyűjtő: "Tóth Bandi", "Sajtos Laci" történetei egységesek, élvezetesek, Pap Miklós gyűjtött és átadott történetei pedig érezhetően "profi" munkák.

Igen jó mondásokat találunk egy-egy elbeszélésben. Lehet, hogy nem eredeti, de számomra új és találó: "Ami az embernek jólesik, az vagy bűn, vagy hizlal, vagy erkölcstelen." (64. o.)

Az anekdota akkor jó, ha nagyokat lehet kacagni a történeteken. Jónéhány ilyen akad közöttük. Mire végére értem a könyvnek, ismerője lettem Tokajnak, a tokaji embereknek, és számomra - az eddigi jó benyomásaim mellett - erősödött a Tokaj iránti rokonszenv.

Nem tudom, hogyan fogadják a tokajiak, akik számára ezek az emberek a hús-vér valóság. Én, ha tokaji lennék, örülnék e könyvnek. Több, mint egy helyi közönségnek szánt könyv.
Mivel azonban nem vagyok tokaji, és a könyv több, mint egy helyi közösségnek szánt könyv, "irodalmi" szempontból néhány fenntartásom is van.

A cím "aranyos", de félrevezető. E könyvben nem az "aranyos öregek" a fontosak (talán a 60. évüket éppen betöltő emberekre kicsit sértő is lehet), hanem a történeteik. Persze az nem baj, hogy meg is ismerkedünk velük.

A szerző nem kellő alázattal közeledett tárgyához., a túlságosan "beleírta magát" a kötetbe. Bizonyára igaz, hogy egy ilyen kisvárosban mindenkivel baráti viszonyban van, akit szerepeltet, de ez az olvasó számára sokadrangú kérdés, hangsúlyozása pedig bántó is lehet. A partnerek megnevezése Tokajban természetes (Laci, Bandi, Zsiga, Józsi bácsi, Dénes bácsi, Gizike stb.), az "idegen" számára azonban olykor bizalmaskodásnak hat - különösen címnek kiemelve. Ugyanakkor túlzott alázattal közeledik beszélgető partnereihez. A könyv alapján úgy tűnik, hogy Tokajban mindenki rendkívüli ember. Hemzsegnek a "leg"-ek. A végére kicsit sok lesz az idegennek - értékeik ellenére - ez a sok nagyság.

Legnagyobb fenntartásom a szerkesztő munkával szemben van. Egy helyütt a szerző ezt írja: Imre bácsi történetei megtölthetnének egy kötetet. Közöl belőlük hármat. Ha ezek valóban olyan jók, akkor kiszorulhatnának azok a teljesen érdektelen történetek, amelyek bizony még egy osztálytalálkozó szintjén sem igazán érdekesek. Számos ilyen van, de nem szeretnék kegyeletet sérteni megnevezésükkel.

Hibának tartom a vándor-történetek minden megjegyzés nélküli újraközlését. A temetőben szörnyethalt fiú története kétszer is szerepel (28. és 37. o.); ugyanígy a Szilaj kutyáé (52. és 55. o.); az is, hogy Tokaj Ladányról híres (54. és 56. o.); valamint a kizsarolt féldeci, és a ladányi vacsora története is. Megérdemelt volna néhány szót, hogy alakulnak át az egykori grófi világ anekdotái a tsz-világra (76. o.). Egyszer szívesen elolvasom, hogyan ballag fel Miklós bácsi szőlőjébe a gyűjtő, mert az elbeszélés hangulatos, szemléletes. Harmadszor azonban már soknak tűnik.

Fenntartásaim vannak a gyűjtő módszerével kapcsolatban. Gyűjtött történeteinek nagy részét lejegyzi - ez a hagyományos módszer. Más részüket azonban leíratja a "mesélővel" (Akkor ez kinek a műve?), Pap Miklós gyűjtését pedig egyszerűen átveszi - igaz, ezt fel is tünteti. "A stílus a fontos, a stílus és a szókincs jellemzi magát a mesélőt is - írja le Blaskó Mihály, győzködve "Tóth Bandit". Nagy igazság! De akkor azt is tudnia kell a gyűjtőnek, hogy egészen más a stílus, ha a történetet elmesélteti, és más, ha leíratja.

Egyenetlen a kötet, ill. a történetek nyelve. Az anekdoták negyede-fele egyforma, jellegtelen, mai köznyelven jelenik meg, takarva a mesélő egyéniségét. Nagyszerűek viszont Pap Miklós történetei, igazi anekdotikus a nyelvezetük. Elvetélt kísérlet az í-ző tájszólás írásos megjelenítése, inkább zavar, mint jellemez. Néhány történet csattanóját túlmagyarázza a mesélő. Ilyenkor a szerkesztőnek be kell avatkoznia a történetbe (pl. a furfangos János gazda kitűnő története, 59-60. o.).
Javára vált volna a könyvnek a "keményebb" lektori munka, s az is, ha egy ilyen jellegű könyv nem tükrözi a szerző politikai meggyőződését.

Mindezekkel együtt értékes és érdekes kísérlet Blaskó Mihály műve. A recenzens bíráló szavai is a tisztelet szavai. Hátha egyszer megjelenik egy bővített, javított kiadás, amely nem csupán a városnak készül. Érdemes volna megkísérelni.

Kutas Ferenc