A čo novo na Kišsénáši
Szlovákul és magyarul írja verseit Blaskó Mihály
Szlovák Önkormányzat, Szarvas, 2000

Nem én mondom, Mótyán Tibor, a szarvasi szlovák önkormányzat elnöke mondja, hogy a kettejük közös anyanyelvén verseket író Blaskó Mihály "a 18. században az Alföldre települt szlovák ősök egyre inkább homályba vesző népnyelvét igyekszik fenségessé tenni és irodalmi rangra emelni". A dolognak azonban előzménye van. Az 1941-ben Szarvas-Kisszénáson született Blaskót már kora ifjúságában elvarázsolják a parasztciterások, a szlovák hagyományok, miközben közgazdász, majd tanári diplomát szerez, és egy esztendeig tartó csabai hivatalnokoskodás után letelepszik Tokajban. Ott tanított harminc, és ott könyvtároskodott húsz esztendőt. Az évtizedek múlása alatt kiformálódik benne a költő, aki a "sarvašská slovenčinát", a szarvasi városi és tanyasi szlovák nyelvet "igyekszik irodalmi rangra emelni". S hogy költészetét minél többen megismerjék, hogy tudjanak arról, Blaskó Mihály attól is különleges jelenség az itt honos lírában, hogy nemcsak szlovákul, de magyarul is ír; hogy szlovák verseit ő maga fordítja, költi át magyarra: a szarvasi szlovák önkormányzat (mint kiadó) letette az asztalunkra kétnyelvű verseskönyvét. A címe: No és mi újság Kisszénáson, azaz A čo novo na Kišsénáši.

Aki nem bírja a szlovák nyelvet, az is teljes képet kap egy költői világról, mely (milyen szép is így mondani) az ősi parasztciterások nyomdokában halad előre az önmaga jelölte úton, hogy eltalálja, átélje, megélje a kisszénási-szarvasi szlovák elődök, rokonok lassan múlt időkbe forduló életét, ahogy azt a citerások és a balladamondók is megőrizték. Aki nem bírja a szlovák nyelvet, az is gyorsan és könnyedén megy együtt a költő Blaskó Mihállyal, amerre őt viszik az álmai és emlékei, a Ki vagyok? gyötrő-szomorú kérdéseivel ilyen sorokban: "Vén szlovák temetőkertekben / Vén tótok feküsznek nyugodtan / De sokszor emlegetnek engem, / Hej. ismernek jól, tudnak rólam. " Ezek a "vén tótok", Blaskó ősei és ihletői. Egy egész, bontakozó költészetet megteremtő, alku nélkül vállalt időmezőnye, a maga makacsul tovább élő sodrásával, a kisszénási lakodalmakkal, disznótorokkal és temetésekkel; amikor már-már népdalszerű és -értékű versei is megszületnek, amikor így csillognak versszavai magyarul: "Szárad már a fűz a parton./ EI kell nékem is száradnom. / Lombját viszi a víz tova, / Nem hallasz már rólam soha. " A vers címe: Sárga fűz a Körös partján, 1962-ből.

Olvasva tovább a kötetet, újabb és újabb képek tűnnek elő a múltból is, meg a költő időben meg nem határozható belső világának tájairól, amikor azt kell írnia, hogy "Nem voltak ötvös őseim, / Maguk csak széküket faragták / De pusztulásuk alföldjein / Rímek kertjét örökbe hagyták." Ez a vers, a Vallomás holt ősök előtt másképpen is érdekes: utolsó versszakát szlovákul írja. Az Anyám emléke című versében még tovább lép: ebben magyarul írt szakaszok váltakoznak szlovák nyelvűekkel, sőt, van olyan is, melyben szlovák szó rímel a magyarra. Szinte közhelyszerűen azt mondani: lehet-e tisztábban és igazabbul érzékeltetni a két nép itteni életét, békéjét ? Azt hiszem, nem.

Még egy verse van, valahol a kötet második felében, a Búcsú Kisszénástól (1991). Ebben négy sor, melynek különös a fénye: "Kisszénás még soká emlékezik rám, / Félszáz évig sem felejt engem. / Lámpái ragyognak az éji pusztán, / Tudják, itt volt érdemes egyszer megszületnem. "

Végezetül a kötet címadója sem maradhat ki, a Melis Györgynek ajánlott No és mi újság Kisszénáson. Ilyen sorokkal: "No és mi újság Kisszénáson. / Már mindhiába tudakolnám. / Minden tót már a másvilágon, / Nevüket zúgja nyári orkán."

A másvilágon? Minden tót? Ezt Blaskó Mihály sem hiszi. Azért is gyűjt oda a kötet végére vagy féltucat szarvasi szlovák balladát, mert a múltból előtűnve a maradandóságot bizonyítják. A költő Blaskó verseivel, Ruzicskay György és Cs. Pataj Mihály illusztrációs rajzaival együtt.

Sass Ervin