In memoriam
Az utolsó út
Sanyi bácsi emlékére
(1916-2001)

Utolsó útja oda vezetett, ahová 1941 óta minden tanítási napon elment, a Vajda Péter Gimnáziumba. Igaz a gimnázium időnként váltogatta helyét, de ő hűségesen utánament minden színhelyére. 1980-ig munkahelye volt, utána már csak visszajárt: ebédelni, olvasgatni, írogatni, beszélgetni a kollégákkal, gyerekekkel.

Ezen a napon is oda indult. Reklámtáskájába bepakolta az éppen tanulmányozott szakirodalmat, beletette jegyzeteit. Végre összeállt legújabb helytörténeti tanulmánya, amely a sárkányrepülés szarvasi történetét foglalta össze. Már csak egybe kellett szerkeszteni. Mennyire szeretett erről beszélni! Mindig az volt a kedvelt témája, amiről írt. Egy időben a szarvasi tímárokról mesélt, aztán a mentőkről, az indigógyártásról, a tekepályákról. "Meséjének" bevezetője mindig a dohogás volt.

- Micsoda emberek vannak! Megígérik, hogy majd ekkor meg akkor érnek rá, aztán hiába megyek, nincsenek otthon. Meg azt mondják, nem tudnak semmit. Szörnyű! Most is a város másik végére kellett mennem. És egyre nehezebb a járás, fájnak a lábaim. De aztán a végén mindig összeállt a tanulmány.

Mint máskor, amióta hidegebbre fordult az idő, most is télikabátba bújt, feltette prémes szegélyű sapkáját, fogta sétabotját, amelyre már szüksége volt. Óvatosan sétált le a lépcsőn. Most a Deák Ferenc utcát választotta, hogy a Klucsjár utcán át a gimnáziumhoz sétáljon. Ha most is a főutcán ment volna...

* * *

Szőnyi Sándornak hívták, amíg élt, de csak Sanyi bácsinak szólította mindenki. Békéscsabán született, ott végezte el a középiskolát, majd földrajz-biológia-kémia szakos tanár lett. Pályáját Miskolcon kezdte. Szarvasra úgy került, hogy összekülönbözött a kollégium igazgatójával, akinek beosztottja volt. Ez a város közel volt a szülővároshoz, ahol szülei, testvérei éltek. Aztán végérvényesen itt maradt, elválaszthatatlan részévé vált az iskolának, a városnak. Végigszolgált minden rendszert, minden igazgatót. Nagy konfliktusai soha nem voltak, viszont egész élete kisebb konfliktusok sorából tevődött össze. Vagy legalábbis ő úgy érezte. Minden beszélgetését azzal kezdte, hogy valakire vagy valamire panaszkodott. De miután ezt megtette, átváltott az anekdotára, sajátos humorú kiszólásaira.

* * *

Nemzedékeket tanított, a találkozókon ki nem maradhat a diákok emlékeiből. Főként kémiát oktatott, de nem erről maradt emlékezetes, hanem tréfáiról, megjegyzéseiről. Ezek évtizedeken át ismétlődtek, nemzedékek közös "kultúrkincsévé" váltak. A lányoknak a jövendőbeli "Pistukát" emlegette, a "virágcsokor, fakanál" kilátásait vázolta nekik, az ételek közül a "lekváros csirkét" ajánlotta.

- Hát Idáig jutottál? - kérdezte tőlem egy táncos rendezvényen, mikor Ida nevű diáktársammal táncoltunk. Remekül tudott mulatni saját mondásain. És szerettük ezért.

Nem emlékszem, hogy valaha is beteg lett volna, vagy hiányzott volna az iskolából. Még nem volt 40 éves, de mi, diákok már "öreglegénynek" tartottuk, és mindenáron meg akartuk nősíteni. Minden hajadon tanárnőnkkel "hírbe hoztuk", hogy aztán ennek voltak-e reális alapjai, az soha nem derült ki. Az viszont bizonyos, hogy "bogarai" nem tették ideális férjtípussá, nem is nősült meg.

A kémiaszertár szentély volt, ahová csak a kiválasztottak juthattak be. Gyártotta a kémcsőtartókat, állványokat, címkézte a vegyszereket. Egyszer én is a kiválasztottak közé kerültem. Semmi másra nem emlékszem, csak a lombikok, kémcsövek és vegyszerek szörnyű káoszára, amelyben rajta kívül senki sem ismerte ki magát. Dohogásainak gyakori alanyai voltak kémiát tanító társai, akik "rendetlenséget" csináltak az "ő" rendjében. Arra viszont már nem emlékszem, hogy az órákon kísérleteztünk volna. De meglehet, hogy kísérleteztünk is.

*

Sanyi bácsi harmincéves korában is olyan volt, mint hetvenévesen, de talán inkább igaz e kijelentés, ha megfordítom. Csak a nyolcvan tájékán roppant meg egy kissé a tartása, lett lassúbbá, bizonytalanabbá a járása. Megromlott látását - fiatal kora óta csak az egyik szemével látott - egy műtéttel helyreállították. Műtött szemével olvasott, írt. Szabályos napirendje volt, amelyből nem maradhatott ki a napi séta.

- Szeretnék én ilyen idős koromban ilyen kondícióban lenni - mondta egyik kollégám halála napján. - Sanyi bácsinak legalább a 95 év volt előirányozva - tette hozzá.

***

Egész életében egyedül élt, de soha nem volt magányos. Amíg tanított, ottvoltak a gyerekek, kollégák. Tőlük nyugdíjas kora után sem szakadt el. Naponta eljárt az iskolába. Azt hiszem, nem az ebéd volt a fontos, hanem a közösség. El-elcsípett egy-egy kolléganőt, kollégát, és könyörtelenül elmondta neki, amit el akart. Nem szép dolog: a hétköznapok rohanásában sokszor csak félig figyeltünk rá, sokszor csak mosolyogtunk aznapi zsörtölődésén. De - szerencsére - soha nem sértődött meg ezért. Másnap ott folytatta, ahol éppen órára vagy máshova rohantunk el szövege elől. Milyen örömmel hozta a recepteket a fiatal (vagy kevésbé fiatal) kolléganőknek! Többségükből soha nem lett étel, de azért ő kitartóan írta őket.

Szívesen beszélgetett a gyerekekkel. Számára minden diák idegen volt, hiszen nem tanította őket, mégis mindet ismerősnek tekintette. Le-leültette maga mellé szünetekben, szóval tartotta őket.
- Az az idős bácsi, aki ott szokott ülni a tanári előtt - így emlegették a gyerekek. Nem tudták, hogy tanár volt, és ez a mi hibánk.

Voltak állandó baráti családjai, ahová elsétált. Megérezte, hol fogadják szívesen, oda rendszeresen eljárt. Otthon érezte magát, sokszor órákat töltött ezeken a helyeken. Állandó vendége volt a Városi Könyvtárnak.

Voltak "hódolói" is. Sándor-napokon rendszeresen megjelent lakásán egy tanárnőkből álló hölgykoszorú. Napokon át készült erre az alkalomra, bemutatta, mit is érnek a süteményreceptjei. Mehettünk volna mi, férfiak is. De nem mentünk.

*

Nem roppant össze, miután nyugdíjba ment. Konyhájának egy részéből parányi műhely lett. Ezentúl nem kémcsőállványokat, hanem gyermekjátékokat gyártott. Kitartóan gyűjtötte az elromlott játékokat, leszerelte használható alkatrészeiket, hogy azután traktorokat, kocsikat, más járműveket varázsoljon belőlük.

- Törhetetlenek - mutatta büszkén, és valóban azok voltak. Gyermekeink már rég felnőttek, de a játékok még ma is használhatók. Egy darabig hordta az óvodáknak is. Aztán ebből is csak dohogás lett. Szerette volna legalább a festékre valót megkeresni munkájával. Sehogy nem értette, hogy miért nem tudnak az óvodák egy nyugdíjasnak tiszteletdíjat fizetni.

Tíz éve átállt a helytörténeti kutatásra. Első munkája dr. Domán Imre A szarvasi cigányok c. munkájának stilizálása volt. Nem kis munka. Aztán a neve valahogy lemaradt a könyvről. Ez örök sérelme maradt. Ezt követte a Szarvas és Vidékében a szarvasi hajózásról szóló cikke. Majd a Szarvasi Krónika. Sajátos ötletei voltak, némelyikét képtelen ötletnek tartottam. Bebizonyította, hogy nem az. Egy bulldog szívósságával járt anyaga után, gyűjtötte a még élő tanúktól egy elsüllyedő világ utolsó emlékeit, és megörökítette. Kevesen tudják, milyen értékeket mentett meg. Ha nem is tudta a teljes képét adni témájának, mégis az ő munkája nyomán marad meg az utókornak a szarvasi indigógyártás, téglagyártás, malomipar; a hajózás, a mentők, a tekézés és a sárkányrepülés története.

Bevallom, szorongva adtam vissza az első, Szarvasi Krónikának adott írását a javítási kérésekkel. Idősebb is volt, tanárom is volt, ismertem is érzékenységét, makacsságát. Szó nélkül kijavította. S ilyen maradt kapcsolatunk közel tíz éven át. Bár minden cikke után bejelentette, hogy ő aztán soha többet... Ő aztán senkinek sem fog könyörögni, senki után nem fog járkálni. Ideje sincs, rosszul is lát. Csak mosolyogtam rajta, mert tudtam, fél év sem kell, és már újabb ötletéről kezd majd beszélni, óvatosan megkérdezi, mikor is jelenik meg a Krónika. És megdöbbentem, milyen hálás a nevetségesen alacsony honoráriumért.

* * *

Óvatosan lépett le az útszegélyről. Járművet csak nagyon messze látott. Elindult át a túloldalra. Aztán csak egy nagy csattanást hallott, és ütést érzett a csípőjén, a fején. Nem tudta mi történt vele, csak azt, hogy fekszik az úton, sokan vannak körülötte, és beszélnek hozzá. Nem értette, miért fekszik ott, és miért nem tud felkelni, miért nem segítenek neki. Meg is kérdezte többször is:
- Miért kell itt feküdnöm?
Aztán jöttek emberek, bekötötték a vérző fejét. Ekkor érezte, hogy a csípője nagyon fáj. Hordágyra tették, egy autóba emelték. Kérdezgették őt a lakásról, nem maradt-e valami égve, nem kell-e valamit csinálni, hol van a lakáskulcs, de nem nagyon értette, mit is akarnak. Később több ember vitte valahova, mindenféle csöveket kötöttek rá, és mindene nagyon fájt. Aztán a sötétség...

*

Az első telefon az esti órákban:
- Az intenzív osztályon van, állapota súlyos, életveszélyes.
A második, reggel:
- Szőnyi Sándor a balesetben elszenvedett medence- és koponyasérülései következtében elhunyt. Fogadják részvétünket.

*

Békéscsabán temettk el szülei mellé. Vajon ki fog majd később a sírjára virágot vinni?

Kutas Ferenc                  
(Megjelent a Szarvas és Vidéke 2001/4. számában.)