Szarvasról indultam

A Köröstől a Körösig
Orosz György főrendező vallomása életéről, pályájáról

A Szarvasi Krónika kapcsolata Orosz Györggyel még 1998-ban kezdődött: édesapjának Orosz Ivánnak munkásságát kutatta a Krónika egyik munkatársa. Amikor tőle kértünk interjút, időt kért, míg rendezi emlékeit. A beszélgetés - jóval később - az Orosz-házaspár békésszentandrási otthonában zajlott le ünnepi alkalom ürügyén.

- 50 éve, hogy megkaptam a diplomámat, és most ünnepeljük 50 éves házassági évfordulónkat.

Előkerülnek a jegyzetek: a bevezetőt maga az interjúalany írta meg. Ennek felolvasásával kezdődik az interjú.

***

- Furcsa dolog, hogy egy színházi ember azt mondja: számomra a legfontosabb emberi tulajdonság a hűség. Furcsa, mert a színházi világban nem a hűség, a kitartás és az egy helyhez kötöttség a szokásos, hanem a vándorlás, az átszerződés. Mégis úgy vagyok vele, hogy számomra az erkölcsi értékekhez való hűség, az eszmékhez való hűség, a stílusokhoz való hűség és az szülőföldhöz való hűség, az emberekhez való hűség a legfontosabb.

Nem tudom el kell-e mondanom, hogy mit jelent az erkölcsi érték. Azt, hogy az ember szereti, tiszteli, becsüli embertársait. Az eszmékhez való hűséget a népi íróktól tanultam. Ez jelenti a hazámhoz való hűséget, jelenti a szociális érzékenységet. A stílusirányzatokhoz való hűség az, hogy igyekeztem a színházi szakmában a realista stílust képviselni, munkáimban megvalósítani. A hűségemet mutatja, hogy az első szerződésem után 23 évig maradtam Miskolcon. A szülőföldhöz való hűséget az jelenti, hogy én szarvasinak tartom magam, hiszen 3 hónapos koromtól kezdve Szarvason éltem, nekem ez a szülőföldem, és mindig is hazajártam a Körös-partjára. A Körös-part! Meghatározó élménye életemnek.

Az emberekhez való hűség pedig azt jelenti, hogy 40-50 éves barátságokat ápolhatok még most is, 50 éve élek boldog házasságban első és egyetlen feleségemmel.

E szavakat rövid csend követi - a meghatottság csendje. A magnetofon megáll, a riporter is hallgat.
- Hát akkor kezdhetjük - mondja kis idő után Orosz György, a Miskolci Nemzeti Színház egykori főrendezője.

Származás és iskoláztatás


Az Orosz család 1939-ben

- Az előbb mondottam, hogy három-hónapos korom óta éltem és nevekedtem Szarvason. Zalaegerszegen születtem 1927-ben, apám akkor ott volt újságíró. Egy katolikus lapnál dolgozott, ahol Pehm József, a későbbi Mindszenty bíboros volt a lap mindenható tulajdonosa. Éppen születésem kapcsán tudta meg, hogy apám nem katolikus. Rövid időn belül elbocsátották, így került vissza Szarvasra.

Apám iparos családból származott, édesapja Oravecz István szabómester, anyám családja szintén iparos volt, Pável pék családja.

Szarvason nevelkedtem föl, itt jártam evangélikus elemi népiskolába, először az Árvaház épületébe, azután a Kossuth utcai iskolába. Nagyon jó tanítóim voltak, nagyon kellemes emlékeim vannak erről a gyerekkorról. Tízéves koromban kerültem a gimnáziumba, ami akkor még nyolcosztályos volt. Itt igen szép éveket töltöttem, nem csoda, hogy azóta is visszavágyom Szarvasra: a diákévek, a Körös-part és sok-sok egyéb mind idekötnek. Nagyszerű tanáraim voltak: Margócsy Gyula, aki szinte intézmény volt a községben; Gasztonyi József, aki a francia nyelv rejtelmeibe vezetett be. Kovács Béla tanár úr a testnevelést tanította; és sorolhatnám a többieket is. Itt érettségiztem '45 tavaszán. A felszabadulás utáni első érettségiző osztály voltunk.

Valahogy nagyon szétszéledtünk, hiszen az eltelt majd' hat évtized alatt egyetlen találkozót sem sikerült összehoznunk. Ugyanúgy a tanítóképzőben sem, ahol a következő, '46-os képesítőző osztály sem jött össze soha.

Sok-sok barátság kialakult ebben az időszakban, de tartós nem volt igazából egy sem. Az emlékeim is elhomályosultak. Arra viszont emlékszem, hogy már itt is rendezői ambícióim voltak. 1945 tavaszán két irodalmi estet is rendeztem. Az egyik Ady-est volt, a másik pedig a népiesek estje Petőfitől Sinkáig. A "fekete bojtárt" személyesen ismertem, többször megfordult édesapámnál. Híressé vált versét, az Anyám balladát táncol címűt dramatizáltam, így adtuk elő. Ezeken az előadásokon részt vett Melis György, a későbbi Kossuth-díjas operaénekes is. Két évvel volt idősebb nálunk, és már a Zeneakadémiára járt.

Igazán szép emlékem az egyéves szarvasi tanítóképző, ahova különbözeti vizsgával kerültem, és ahol egy nagyszerű ember, Fasang Árpád igazgató úr vezetésével - mondhatom - hősi korszakot éltünk át. Az egész iskolát nekünk kellett rendbehozni, újjáépíteni. Ott aztán volt mindenféle munka! Nagyon érdekes volt számunkra, hogy mi voltunk az első koedukált osztály: 42 lány közé talán heten vagy nyolcan kerültünk be fiúk. Ez aranyélet volt!

Itt képesítőztem '46-ban, kántori képesítést is szereztem, mert kisgyerek koromtól kezdve zongorázni tanultam, és elég komoly akadémiai anyagot játszottam 19 éves koromban. De aztán ez is abbamaradt. Később színházi munkámban, a zenés darabok rendezésében azonban nagy segítségemre voltak zenei tanulmányaim.

Szarvasi emlékek

Legnagyobb szenvedélyem a horgászás. Már hatéves koromban kint ültem a Körös-parton, és lógattam a madzagot a vízbe. Bizony talán több halat fogtam, mint mostanában. Ez örökre szóló emlék, örökre szóló szenvedélyem lett. Fiaimat és unokáimat is beoltottam vele.

Nagyon érdekes volt a Körös abból a szempontból is, hogy sok lehetőséget adott a szórakozásra: a városi strand, a vele szemben lévő Melis-strand, a csónakázások, a szandolinozások; a Pepi-kert, amely akkor zárt terület volt, gróf Bolza Pál tulajdona, de mi diákok sokszor átúsztunk, és a strand szépeinek onnan loptunk virágot; téli korcsolyázások: a melegedő helyiség hangulatát még most is érzem. Gróf Bolza Géza kastélya mellett - ma a Főiskola áll a helyén - volt a Halászcsárda, azt rendezték be télen melegedőnek.

Aztán a majálisok a Ligetben! Feledhetetlen emlékek, amikor összejöttek a diákok, az öregdiákok. Feketeruhás, komoly emberek voltak, a találkozókra jöttek, mi pedig üdvözöltük őket. Aztán az esti ligeti mulatságok a csodálatos pavilonban! A sárgulás nagy népünnepély volt. A diákbálak! Főként a Gazdasági Tanintézet rendezett ilyeneket 1944-45-ben.

Megismertem gyermekkoromban a tanyasi szegénységet is. Apám adótisztviselő volt, hiszen újságírásból és költészetből akkor nem lehetett megélni. Minden ősszel el kellett mennie összeírásra. Bőrtetős, fedett lovas kocsikkal járt, nagyon gyakran magával vitt. Emlékszem, csúnya, esős idők voltak. Láttam azt a borzalmas szegénységet, nyomort, ami az apámat is arra inspirálta, hogy egész életében a falusi szegénység, a parasztság életéről írjon sok-sok verset, novellát. Ezek énrám is hatottak, mert ez a fajta szociális érzékenység megmaradt bennem is. Baloldali ember lettem, és vagyok ma is, ami azt jelenti, hogy az egyenlőséget vagy annak szándékát szeretném látni az életben, nem a különbözőségeket, az anyagi és kulturális területen.

Ezt a mérhetetlen nyomort legjobban édesapám verseiből lehet látni. Az egyik meg is jelent a Szarvasi Krónika 13. számában. Itt jelent meg az a tanulmány is, amely emléket állít neki, aki 15-20 éven át Szarvas kulturális felemelkedéséért, polgárosodásáért nagyon sokat tett.

Mit láttam a tanyákon? Azt, hogy düledező viskókban élnek emberek. Az ablakok picik voltak, és már kora ősszel be voltak dugva szalmával, hogy ne menjen be a hideg. Mezítlábas gyerekek szaladgáltak az udvaron. Elpanaszolták az összeírónak - apámnak -, hogy mijük nincs! Kevés föld, kevés állat, nyomorúságos élet. Sok gyerek, csekély termést adó, rosszul művelt földek. Ha végigmentünk a Hosszúsoron, 80 %-ban ilyeneket láttunk. Voltak persze gazdag parasztok is, akiknek házuk volt Szarvason, de igazából ezek sem tudtak élni a gazdagságukkal, mert örökösen hajtottak, saját magukat tették tönkre, hogy még több legyen. Ennek az életnek nem volt értelme: nem olvastak, nem hallgattak rádiót, pedig már akkor volt, nem jártak kulturális rendezvényekre. Két könyv volt a házban, a Biblia és a Kalendárium. Villany persze nem volt, rossz mécsesekkel, petróleumlámpákkal világítottak.

A többség embertelen életet élt. Ilyen szegénységben és ilyen nyomorban nem lehetett sem a higiéniát, sem az egészséges táplálkozást betartani. Semmire nem telt nekik.

A hivatás gyökerei

- Hogyan éltünk mi? Szerényen. Megvolt a mindennapi, de bőség nem volt semmiben. Mi, gyerekek sem tudtunk úgy öltözködni, ahogy szerettünk volna. A szüleink inkább, mert nekik "hivatalból" el kellett járniuk társasági rendezvényekre. Ketten voltunk gyerekek: húgom Katalin. Mindkettőnket taníttatni kellett, és taníttattak is. Gimnáziumba jártunk, különórákon nyelveket tanultunk, én zongoráztam. Édesanyám nem volt állásban, a háztartást vezette. Ha a spórolás erény, akkor az édesanyám a legerényesebb asszony volt a világon. A semmiből olyan finomakat tudott főzni! Amikor elment a henteshez, kért a négytagú családnak negyed kiló húst, akkor megkérdezte a hentes, hogy "A cicának tetszik vinni?" És bizony ő nagyon finom ebédet tudott ebből is csinálni.
- Az édesapja tisztviselő volt, szerkesztő, költő, műkedvelő előadások rendezője, szervezője. Édesapa is volt?
- Igen! Nem tudom, hogy csinálta, de ennyiféle elfoglaltsága mellett is megtalálta a gyerekeivel való törődésre az időt. Még most is emlékszem rá. Nagyon korán volt rádiónk. Ő megvette az operák szövegkönyveit, velem elolvastatta. Este leültetett a rádióhoz, amikor operaközvetítés volt, és sorról sorra követtük a szöveget. Fölhívta a figyelmet azokra a szépségekre, amelyeket egy-egy Mozart-, Puccíni- vagy bármilyen modern opera is magában rejtett. Itt kaptam indíttatást későbbi foglalkozásomhoz.


Tót leány. A Szarvasi Kereskedelmi Alkalmazottak Egyesületének műkedvelő előadása 1930-ban Orosz Iván rendezésében (középen a rendező)

- Ön gyerekként tudta, hogy édesapja "kicsoda" a városban?
- Hogyne! Nagyobb diákkoromban már jártam azokra a rendezvényekre, amelyeket ő hozott létre. Részt vettem azokon a műkedvelő előadásokon, amelyeket az Ipartestületben és különféle egyesületekben tartottak, a hangversenyeken, amelyre Pestről hívtak le tudósokat, művészeket. Filozófiától kezdve természettudományon keresztül mindenféle előadás volt. Gyakran ő is közreműködött ezekben. Tudtam, láttam, hogy apámat hogyan fogadják ilyen helyeken. Ismertem a verseit, akkor már több kötete megjelent. Olvastam az újságot, amit szerkesztett.
De olvastam az országos napilapokat is, amelyeket járatott. Alig vártam a vasárnapot! Már reggel hétkor, pizsamában mentem ki az újságért, a nyári reggeleken a verandán olvastam a különböző újságok mellékleteit. Nem a politika érdekelt, hanem a mellékletek. Ezekbe a legkomolyabb írók írtak Kosztolányitól Móriczon át szinte mindenki. Faltam az írásaikat. Faltam a könyveket is, hisz apámnak jelentős könyvtára volt, és nagyon jó könyveket adott a kezembe. Nemcsak regényeket, hanem ismeretterjesztő, művészetekkel foglalkozó könyveket. Úgyhogy nagyon hamar megismertem ezt a világot, ami neki mindene volt.
- Ide nyúlnak későbbi pályájának gyökerei?
- Ide is. De hadd említsem meg a színházi előadásokat, amelyeket a régi nyári színkör épületében játszottak. Ez az Árpád mögötti nagyon szép parkban állt. Nyaranként 4-5 hétre jött le egy-egy társulat, és számomra nagyszerű előadásokat produkáltak. Vértessy és Károlyi társulata igen jó erőkkel dolgozott, nagyon sok szép élményem fűződik ezekhez az előadásokhoz. Hacsak lehetett, minden este ott ültem. Apámnak mint újságírónak szabadjegye volt. Ha másnap írt az előadásról, ő is ott volt, de ha nem, egyedül is elmentem, és élveztem a csodálatos színpadi miliőt.
Hetenként több előadás volt. Főképp zenés darabokat játszottak, operetteket, de komolyabb, prózai darabokat is előadtak. Mindig volt közönség. Akkor jelentős volt Szarvason a jómódú polgári réteg, a karzaton sok iparos is ott ült, de jelen voltak a szegényebbek is.
Felejthetetlen volt számomra a szünet. Az elég gyengén megvilágított parkban körbe lehetett sétálni a színházépület körül a nyári meleg estéken. Hátul pedig kint ültek a színészek, jelmezben, meg lehetett őket közelről is csodálni. Ezek nekem nagyon nagy élményt jelentettek.
- Hogyan élte meg a család a világ megváltozását?
- 1944-ben - mint akkor nagyon sokan - nyugatra akartunk menni. Féltünk. Féltünk, mert olyan propaganda volt a szovjet hadsereg bevonulásával kapcsolatban, hogy bizony el akartunk menni. Már össze is pakoltunk október 5-én, hogy másnap, több polgárcsaláddal együtt indulunk. 6-án kora reggel benéztem a városba, és akkor már szovjet katonák lovon vágtáztak a főutcán. Így itthon maradtunk.
Utána nyugalmasabb hetek következtek. A gimnázium pár nappal később újra kezdte működését Revuczky Vilmos tanár úr lakásán, mert hisz a gimnázium épülete először német majd szovjet katonai kórháznak volt berendezve. Jónéhány hétig ott tanultunk, akik Szarvason maradtunk. Akkor mi nyolcadikosok voltunk.
Decemberben apámat szovjet katonák elvitték. Név szerint keresték, valakik jelentették, hogy van itt valaki, aki a korábbi években ... - nem németbarát, mert az sohasem volt - bizonyos mértékben jobboldalinak számított. Több hétig fogva tartották Jászberényben, majd hazaengedték. Utána elkezdődött egy népbírósági tárgyalás Gyulán, ahol elítélték őt vagy hat évre, már nem is tudom.
- Mi volt a vád?
- Háborús és népellenes bűnök. Ez az újságírói tevékenységének következménye volt, cikkei alapján emeltek vádat. Személy szerint senkit nem támadott, a vádban sem volt olyan, hogy valakinek ártott volna személy szerint. Nehéz napok, hetek, évek vártak ránk.
Anyám egyedül maradt, apám négy évet töltött a börtönben.
Eleinte a Vajda Péter utcán laktunk nagyon szerény körülmények között egy nádfedeles házban, később a Szentesi úton volt egy házrészünk. Ott nyitott egy kis boltot, és abból élt meg a család a következő években, amíg apám börtönben volt.

A főiskolai évek

Elképzelhető, hogy ilyen családi háttérrel nem nagy eséllyel indultam az egyetemi és főiskolai felvételire. Az egyetemre simán felvettek, mert akkor még nem volt különösebb káderezés. Elvégeztem magyar-történelem szakon két évet. Tanáraim között olyanok voltak, mint Horváth János irodalomtörténész, Pais Dezső nyelvész, a tudományos élet kiemelkedő személyiségei. Hallgattam Lukács György, Szalai Sándor filozófusokat, akik újfajta világnézetet próbáltak belénktáplálni. Sokat tanultam, de közben minden alkalmat megragadtam, hogy színházba járjak, mert végső célom az volt, hogy a Színművészeti Főiskolára bekerüljek, és rendező legyek. Azt hiszem, rendkívüli dolog, hogy ez nekem sikerült.

1947-ben vettek föl a színművészetire rendező szakos hallgatónak. Elkezdődött négy olyan év, amely szintén meghatározó volt az életemben, mert olyanok tanítottak, akiknek ma már legenda a nevük, vagy akikről ma már sokan nem is tudják, kik voltak. Márkus László, az Operaház igazgatója, Oláh Gusztáv díszlet- és jelmeztervező, Kárpáthy Aurél kritikus, a rendezést Nádasdy Kálmán, Major Tamás, a színészetet Nagy Adorján, Abonyi Géza tanítottak. Rendkívüli hatással volt rám a sokoldalú, nagy műveltségű Hegedűs Géza.

Szép évek voltak. Hogy hogy' nem rostáltak ki, hisz két éven át minden félévben rostavizsga volt, ma sem tudom. Azt sem, hogy vettek fel. Amikor az életrajzomat beadtam, azzal kezdtem, hogy édesapám a szegedi Csillag börtön lakója. Ennek ellenére is fölvettek. Pedig hát akkor nagyon kemény évek voltak a főiskolán, mert a diákdemokratizmus nevében a NÉKOSZ-vezetők nagyon szigorúan rostáltak, a "polgári csökevényeket" tehetségüktől függetlenül eltávolították a főiskoláról. Azt hiszem, mindig a tanáraim védtek meg.

Osztálytársaim nagyszerű színészek lettek: Márkus Laci, Sinkovits Imre, Gera Zoli, Körmendi Jancsi, Gyurkovics Zsuzsa, Felföldi Laci voltak az ismertebb osztálytársaim. Két vizsgaelőadásban is részt vettem. Ez rendkívül ritka, mert a negyedéves rendező hallgatók nagyon kevesen voltak, így már harmadéves koromban rendeztem vizsgaelődást az akkori negyedéveseknek. Ennek a rendező tanára Somlay Artúr volt. Ez komoly tanulságokat és furcsaságokat is jelentett.

Somlay nem rendező, hanem színész volt. Ő nem tudott mást, csak megmutatni, hogy egy-egy jelenetet hogy játsszon el a színész. Soha nem felejtem el, hogy amikor a Különös házasságban Örkény Éva a 17 éves Piroskát játszotta, Somlay előjátszotta, hogyan kell egy 17 éves kislánynak viselkedni. De előjátszotta Sinkovits Imrének, aki akkor 23 éves volt, és Medve doktort alakította, milyen is egy öreg ember.

Van egy érdekes sztorim is. A vizsgaelőadás a főpróbához közeledett már, és Szirtes Ádám játszotta az egyik szerepet a darabban. Szirtes nagyon népszerű volt, akkor ment a Talpalatnyi föld, amelynek egyik főszerepét játszotta. Gobbi Hilda ekkor létesítette a Jászai Mari Színészotthont, és egy jótékony célú előadásra kikérte Szirtest. Engem hivatott a főigazgató, és közölte, hogy Szirtes nem fog megjelenni a délutáni próbán. Én ezt tudomásul vettem. Elkövetkezett a próba, Somlay leült mellém a nézőtérre. Következett Szirtes Ádám jelenete, persze senki nem jött be a színpadra. Somlay sztentori hangon felkiáltott: Ádám, hol vagy? Elmondtam, hogy hol van. Ami ezután történt, soha nem felejtem el. Az öreg fölemelt, és azt mondta: - Maga akar fiam, rendező lenni?! Nem tudja, hogy a próba a legszentebb dolog a színész számára?!

Hebegtem-habogtam, ő meg mennydörgött, és rámemelte a botját. Én meg kifutottam a portán a Wesselényi utca túloldaláig, az öreg meg utánam, és kiabált, szidott. Megállt a forgalom. De megtanultam, hogy a színházban szent dolog a próba.

A következő, negyedéves vizsgám Moliere Úrhatnám polgára volt. Itt Major Tamás volt a rendező-tanár, ő volt az osztályfőnökünk. Róla is van egy történetem. Márkus Laci játszotta volna a címszerepet. Bemutató előtt négy vagy öt nappal megjelent nálam hajnalban, sírva, és azt mondta:
- Gyuri! Holnap hajnalban kitelepítenek, mert az apám malmos volt Szegeden. Gyerünk, keressük meg Major elvtársat!

Ő volt akkor a főiskola mindenhatója. Reggel 8-kor már bent voltunk a Nemzeti Színházban, Major meg is ígért mindent, de nem tudott tenni semmit. Másnap Lacit kitelepítették valahova a Hortobágyra.

Huszonhárom boldog év


Színházi próba

- 1951-ben kaptam meg a diplomát. Szegedre szerettem volna kerülni, mert operarendező akartam lenni. Nem tudni miért, Miskolcra szerződtettek. Nehéz körülmények vártak minket.
A színház még romos volt, a színészek fizikai munkával hozták rendbe az épületet. Elkezdődött 23 boldog év - ennyi ideig voltam Miskolcon. Itt megbecsültek, szerettek. Hiába hívtak, még az Operettszínházba is, én nem akartam elmenni.
Miskolcra már nem egyedül mentem. A diploma megszerzésével egy időben megházasodtam. Feleségem szentandrási lány, Nándori Rozika. Őt úgy ismertem meg, hogy a bátyja a képzőben osztálytársam volt, és összebarátkoztunk. Így kerültem közel Rozikához, akivel immár 50 éve élünk boldogan együtt. Két gyermekünk született Miskolcon, '52-ben és '53-ban, mindketten június 21-én. A nagyobbik fiam, Péter villamosmérnök lett, és a Videotonnál kezdte a pályáját. Ma az IBM második embere Székesfehérváron, 4500 munkással dolgoznak. Leánya, Petra jelenleg Szegeden orosz-amerikanisztika szakon tanul - kitűnően.
Gábor fiam nem szerette a iskolát, de több mesterséget is kitanult: villanyszerelő, színházi hangtechnikus, hajóvezető és sok más is volt már. Két gyereke van. első házasságából Iván, aki 26 éves, Egerben él és dolgozik. Katika, aki a második házasságából született, gimnazista. Pesten él, de a nyarakat nálunk tölti Szentandráson.

Visszatérve Miskolcra: igen jó társulatba kerültem; nagyszerű színészek játszottak. Akkor a vidéki színházak élvonalába tartozott Miskolc. Az első években négy-öt darabot is rendeztem évente. Az ember gyakorlatot szerzett mindenfajta műfajban. Nagyon sok operettet rendeztem, a Bál a Savoyban országos siker volt.


Jelenet a Bál a Savoyban című operettből

A prózai darabok közül megcsináltam Az ember tragédiáját, a Csongor és Tündét, közel száz előadást értek meg - ez vidéki viszonylatban nagyon nagy szám. Rendeztem Shakespeare-vígjátékokat, a Vízkeresztet, A windsori víg asszonyokat; az évad legjobb darabjának nyilvánították az Amerikai tragédiát. Kedves emlékem Schiller Ármány és szerelemje, Fejes Endre Rozsdatemetője. Hugo Ruy Blas című drámáját Latinovitscsal a főszerepben játszottuk. Kedves emlékem Ben Jonson Volponéja. Amire nagyon büszke vagyok: igen sok élő magyar szerzőt mutattam be, többet elsőnek. Ide tartozik Szabó György, Szentmihályi Szabó Péter néhány darabja. Az erdélyi szerzők közül Páskándi Géza, Mikes György darabjait rendeztem először Magyarországon. A külföldiek közül a nem rég Nobel-díjat kapott Dario Foe-nak egy vígjátékát, Pavel Kohutnak a Harc a szalamandrákkal című darabját, amely országos visszhangot keltett. Vonzódtam a vígjátékokhoz és a szatírákhoz. Az operetteket fel sem tudom sorolni. Strausstól kezdve Kálmán Imrén, Leháron át Fényes Szabolcsig majdnem mindent megrendeztem. A Denevért háromszor, a Gül Babát kétszer. Minden műfajt egyformán tisztelek és szeretek. Minden műfaj jó, ha jól csinálják. Nagyon fontos volt számomra, hogy olyan előadásokat csináljak, amelyek a közönségnek tetszenek. Ezt sokan szememre is vetették. Soha nem akartam mindenáron modernkedni. Nekem soha nem voltak "rendezői látomásaim", én a szerzőt akartam mindig szolgálni, és a közönséget. Ha az bűn, akkor bűnös vagyok.

1974-ben Miskolcon megjelent egy fiatal rendező, aki "modern" színházat akart csinálni. Családi kapcsolatai révén az én állásomra tört. Nem akartak elküldeni, igazgatóhelyettesi beosztást, magasabb fizetést ajánlottak, de a művészeti vezetésbe nem szólhattam volna bele. Ezt nem vállaltam, elmentem. Ő maradt - egy évig. Ma már nincs a pályán.

Találkozások


Rendezés szabadtéren

- Jó azokra emlékezni, akikkel az életem során találkoztam, és akik fontosak voltak számomra. Ők ismert emberek. Miskolcon találkoztam Pethes Feri bácsival, akit talán még sokan ismernek a régi magyar filmekből. Együtt dolgozhattam Latinovits Zoltánnal két éven át több darabban is. Ez nagyon nyugalmas időszak volt, sikeresen működtünk együtt. Érdekes emlékem Darvas Iván, aki szintén két évadon át játszott Miskolcon börtönbüntetése után. Miskolc volt a "büntetőtelep". Tímár József kezdte 1946-ban, ezután Molnár Tibor, Darvas Iván és mások kerültek büntetésből Miskolcra. Ez nekünk nagyon jó volt.
Darvas Ivántól kaptam a legfontosabb dramaturgiai leckét. Iván egy új magyar darabban játszott egy amerikai magyar disszidenst. Volt egy jelenet, amelyben azt kellett mondania: Ezt a teherautó sört megveszem.
- De miért veszem meg a sört? - kérdezte tőlem. Nem tudtam rá válaszolni. Ekkor tanultam meg, milyen egy gondolkodó színész, és azt, hogy az ilyen kérdésekre előre fel kell készülnie egy rendezőnek. Végül a szerzőt kérdeztem meg. Át kellett alakítanunk a korábbi jeleneteket, hogy ez a mondat igaz legyen.
Dolgoztam Szirtes Ádámmal. Nagyszerű együttműködés volt. Őze Lajos is nálunk játszott. Furcsa ember volt már akkor is, a főiskoláról kikerülve. Tőle szintén fontosat tanultam. A színházban az a szokás, hogy a főrendező az előadás után gratulál a szereplőknek. Én is így tettem. Őze meghallotta, hogy egy olyan színésznek gratulálok, aki aznap este bűn-rossz volt. Odajött hozzám, és azt mondta:
- Te nekem soha többé ne gratulálj! A te szavadnak nincs hitele számomra.
Igaza volt, szégyelltem magam. De ezután, ha a színész játéka nem tetszett, csak megköszöntem a munkáját. És ők már tudták, hogy ez mit jelent.
Honthy Hannával egy vendégjátéka alkalmából találkoztam. Nem tekintette hakninak a vidéki vendégjátékot. Meghívott a lakására, és hajnalig tartó beszélgetésen pontosan le kellett rajzolnom, hogy mikor, honnan jön be, mit kell tennie. A szakma tiszteletét tanultam meg tőle. Dolgoztam Szemes Marival is, aki a vizsgaelőadásomon főszerepet játszott. Szegedi vendégrendezésemkor egy operettben találkoztam újra vele - szubrett szerepben.


Bodor Tibor, Varga Irén, Zolnay Zsuzsa és Básti Lajos a Tragédiában


Ádám: Básti Lajos, Éva: Zolnay Zsuzsa

Hatalmas élmény volt számomra Básti Lajossal találkozni, akit az egyik legnagyobb színésznek tartok elmúlt századunkban. Őt volt szerencsém Az ember tragédiájában rendezni. Elfogadta, hogy a nemzeti színházi előadástól teljesen eltérő értelmezésben, konstrukcióban, díszletekkel játssza el Ádámot, úgy, ahogy én elképzeltem. Sőt tetszett is neki! Szeretettel és odaadással vállalta a vendégszereplést. Számomra örök emlék marad.

 



Miskolc után


Óz, a nagy varázsló

- Hívtak Debrecenbe, elmentem. Hét évet töltöttem a városban. Nehéz évek voltak. Szerény körülmények között, színészházban laktam, a családom már Budapesten élt. Magam főzögettem. De azért boldog voltam, mert nagyon jókat rendezhettem, főképp magyar szerzők darabjait.
Móricz Zsigmond, Szabó Magda, Csurka István, Németh László, Kertész Ákos, Illés-Vas Trisztán című darabja és Sarkadi Imre szerepelt a repertoáron - természetesen az operett mellett. Nagyon jó színészekkel dolgoztam. Hét boldog év volt ez is. Már azt terveztem, hogy ott fejezem be a pályafutásomat. Korábban hívtak igazgatónak több vidéki színházhoz, de nem akartam elmenni, tudtam, hogy mindenütt vannak mögöttes dolgok, és aki egyszer megégette a száját, nem próbál még egyszer forró ételbe harapni.

Viszont váratlanul ért, amikor Budapestre kaptam meghívást. A minisztériumból kerestek meg, hogy a Budapesti Gyermekszínházhoz keresnek főrendezőt. A családi körülmények, a pesti lakás miatt elvállaltam.

Következett hét budapesti év a Gyermekszínházban. Gyerek- és ifjúsági darabokat rendeztem. Tulajdonképpen jól éreztem magam, de művészileg nagyon szűk volt ez a terület, nem voltam igazából elégedett. Az volt a lényeg, hogy otthon voltam, de soha nem lettem pesti. Ötvenéves elmúltam, amikor a fővárosba kerültem, ebben a korban már nem lehet igazán új barátságokat kötni. Néhány rendezésem: Mátyás király juhásza, Óz, Tündér a padláson, Kincses sziget. Az eredmény mindig jó volt, a gyerekközönség rettentő hálás, rettenetes nagy sikert tudnak csinálni. Az más kérdés, hogy ezt a szakma - és jómagam is - mennyire tartja fontosnak.

Szerencsére vissza-visszahívtak Csiszár Imre igazgatása alatt Miskolcra rendezni, a régi társulattal. Nagyon boldogan mentem vissza a régi, 40-50 éves barátságokhoz. Nagyon nagy dolog az, ha az ember érzi, hogy szeretik és becsülik. Ott értem el azt is, hogy pályakezdésem negyvenéves évfordulóján megrendezhettem a Tokaji aszú című színdarabot. A város újságírói nagyon szépen méltattak. Én ezt búcsúnak tekintettem, és azt mondtam, többet nem rendezek. Ez a 40 év szép volt, ez a 40 év elmúlt. 150-nél több darabot rendeztem a 40 év alatt, és nem maradt sok, amit még szerettem volna megrendezni. Úgy gondoltam, ezzel befejezem rendezői munkásságomat. Így is történt. Szép búcsú volt.

Nyugdíjban


A Pázsit utcai ház előtt (Orosz György egy "horgászbaleset" után begipszelt lábbal.)

- Azóta pedig nyugdíjasként élek. Erre készültem, meg kell hogy mondjam, készültem. Tudtam, hogy a pesti gyökértelenség miatt nem fogom magam ott igazán jól érezni, és visszavágytam a Körös-partra. Már '85-ben elhatároztuk a feleségemmel, hogy Szarvason vagy Szentandráson veszünk egy házat, ahol az évnek legalább a felét el tudjuk tölteni.

Szentandráson a feleségem szüleinek volt háza, gyümöl-csöse. Mindent eladtunk, amikor eltávoztak az élők sorából. Most kerestünk egy olyan házat, amelyről úgy gondoltuk, nyugalmat biztosít számunkra. Azóta a nyarakat április elejétől október végéig itt töltjük a Pázsit utcában, egy tó mellett. Olyan a környezetünk, mintha egy üdülőhely lenne. Ablakunk a tóra - és a temetőre - néz. Mindkettő megnyugtató.

Most nyugodtan élhetek kedvtelésemnek: sokat horgá-szok a Körösön. Gyakran bejárunk Szarvasra a piacra, bevásárolni. Társaságunk nem nagyon van. A régi diáktársak közül senkit nem találtam, nem kerestük egymást, de nagyon jólesik azokon az utcákon járkálni, ahol a gyönyörű-szép ifjúságomat töltöttem. Fölismerni házakat, fölismerni a ma már öreg embereket, akikkel valaha ismeretségben voltam.

Így élünk már több mint egy évtizede. Remélem, sorsunk lehetővé teszi, hogy még sokáig így élhessünk.

Lejegyezte: dr. Kutas Ferenc