Járom a határt, szegények kincseit
keresem beázott tetők alatt, hideg
szobákban, rángatom spárgakilincseit
rozoga ajtóknak és mindenhol
rámköszönt a nyomor.
Adj Isten! - mondom. Ami nincs Uram?
Szomorú válaszok, az éhező gyomor
korgása ad zenét eső üteméhez,
mely három napja esik már
és elzárja a küszöböket is
a fekete sár.
Fekete, szürke, homályos kemenccaljak
vackán vajúdó anyák, asztalon kés,
üres tányér, néha híg leves, gyerekek
sápadt kórságos arcokkal lesnek rám,
s a szenvedés
magábaroggyant, erős, koravén apám
a reménytelenség ködeit szórja szét.
Az indulat önti el szemét, eszét,
hogy nadrágos embert lát,
ki papírra keríti koldusok nyomorát.

Ó, hogy gyűlölöm, ó, hogy szeretem
a zsellértanyát,
hol nehéz illatok őrzik a meleget,
ami nincs; zárt ablakok mögött
hagyma, bagaria, nehéz szagok között
száz betegségnek tüzes ágya van
és árnya van
minden sóhajnak, szónak, legyintésnek.
Karok dús ereje ökölbe szorul,
hogy nincs munka, nincs kenyér,
de könyörgő szó mégse tolul
a kókadt ajakra, mert büszke e nép,
ha tót is, magyar is, vad pogány
e dús Kánaán sáros közepén,
hol három napja folyton esik már,
s a világtalan tanyasorra ráfekszik
keserű, fekete koporsófedéllel
a köd, a szél, a sár.
És mélyre temetik az álmot, reményt,
izmok vad erejét, a célt, szívek hitét,
gyermek egészségét, éltethívó anyát.

Jajj, hogy gyűlölöm, jajj, hogy szeretem
a halálra ítélt zsellértanyát.