Nevess a ketrecre!
Kántor Zsolt új könyvéről

A költő, ha megleli tárgyát, leírja, aztán félreteszi. Vagy nem írja le, és úgy teszi félre. Vagy nem teszi félre egyáltalán. Kántor Zsolt akkor is költő, amikor nem ír (le). Elölről kezdte a világot. Vagy kicsit másképpen, Ottlikkal szólva: (az író) mindig a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senkiföldjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe, azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. Aztán megint elhallgat.

Huszonegy vers és szöveg, plusz négy korábbi verseskötet anyagának java - ez Kántor Zsolt új könyve, a Móra kiadónál a közelmúltban megjelent Félre-gombolt égbolt. Persze azért ennél jóval több. Mert ha csak gombolkoznék az a valaki - ahogy Határ Győző a könyv hátsó borítóján írta -, de gondolkozik is. S maga is csodálkozik azon a valakin, hogy mire képes: még arra is, hogy meglelje számunkra az estére esedékes emberhalált "hogy magunkra vévén pongyoláját és az alvás kis halálával -kockáztassuk magunkban a költőt."

Kántor korábbi köteteiben is, ha (le)írt, akkor is inkább megközelített, mintsem igazságokat vagy igazságtartalmakat próbált volna nyakon ragadni és elénk tenni. Felismer, de nem axiómákban dolgozik továbbra sem, érzékeltet inkább, szavakkal rakja körbe költészete meglelt tárgyait, de inkább úgy helyesebb: bélelgeti azt a ketrecet, amiről már régen tudja, rátették, s ő benne van. Hogy otthonos legyen, ha a lakás már úgy is adott (Metafora). Két utóbbi könyve, a Kék szótövek, de inkább az Ellenelégia versei között találunk olyan darabokat, ahol ehhez a felismeréshez iróniával, de inkább rezignált humorral viszonyul, ám új versei szinte mind ilyenek. A leghétköznapibb témát is képes ilyen módon kezelni (Az új időtudat, Félregombolt égbolt), azt, ami költőember számára kezelhetetlennek tűnő, egyáltalán: maga az alaphelyzet megléte-nemléte. Nekem mégis a Malasztba nyúlt az úr a legkedvesebb, de a rövidebb, feszesre komponált darabok is sikerültek (Gótikus, mögöttes tér, Az éjjeli lény).

Tandori Dezső - aki annak idején az országos publikumnak bemutatta a költőt - azt írja a Kántor-versekről: nem áltat minket ez a költészet semmiféle mutálással, korszerű hanggal, materialitással, vagyis effélék révén nem altat: hogy mi valahonnét valahová juthatnánk. Tandorinak igaza van (Tandorinak mindig igaza van): Kántor a maga útját járja, teszi a dolgát, s azt egyre jobban csinálja. Ha az új kötetből csak egyetlenegy verset kellene (lehetne) kiemelni, én mégis egy régebbi darabot, az Aggályok című kötetben is megtalálható Az orális cápa című versét tenném az első helyre. Nagy írás. Olyan, amiből csak néhányat ír egy-egy költő egész pályafutása alatt.

A Félregombolt égbolt címlapillusztrációja lehetett volna szerencsésebb is, illetve a kötet készítői jobban odafigyelhettek volna néhány apróságra. A versek szebb "ketrecet" érdemeltek volna, ahogy talán Kántor Zsolt is szebbet érdemelne, s vele mindannyian. (Megjelent a Békés Megyi Napban)

Kiss Ottó