A Múzeum volt az élete
Dr.Palov József
1920-1998

Pótolhatatlan ember távozott Szarvas város polgárai közül. Nem a kegyelet szülte e mondatot: amit alkotott, várostörténeti jelentőségű. Helytörténészi munkásságának jelentősége elévülhetetlen, művei kitörölhetetlenek a város történetéből. Nagy műve: a Tessedik Sámuel Múzeum.

Messziről indult. Bár édesapja szarvasi származású, ő már az Istvánvölgy nevű bánáti (ma Jugoszlávia) községben született: az apa itt volt tanító. Iskoláit is itt végezte, három évet hallgatott a belgrádi egyetemen. Az agrármérnöki majd a gazdasági tanári oklevelét már Budapesten szerezte - jugoszláv állampolgárként.

1944-től élt Szarvason. Először a mezőgazdasági technikumban, majd 1945-59-ig, az intézmény megszűnéséig a tanítónőképzőben tanított. Ezt követően a gimnázium tanára lett. 1963-tól a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumba került. Ebben az intézményben - és jogutódjaiban - tanított nyugdíjba vonulásáig, 1980-ig. Itt szerezte meg az egyetemi doktori majd a kandidátusi tudományos fokozatot.
Élete nagy művét, a múzeumot mellette alkotta meg. Az ötvenes években, tanítónőképző intézeti tanárként kezdte tanártársaival gyűjteni a Szarvas környéki néprajzi anyagot.

- Egy Csepel motorkerékpárral, hátamra kötve hordtam kezdetben a gyűjtött anyagot - emlékezett a kezdetekre egy vele készült interjúban. (Szarvasi Krónika, 1994/8) Először szekrényekben, később különböző épületekben, helyiségekben tárolta az 1951-től hivatalosan is múzeummá minősített gyűjteményt. Az általa alapított intézmény 1952-ben vette fel a Tessedik Sámuel Múzeum nevet.
Nem volt muzeológusi képzettsége, ismereteit a gyakorlatban szerezte.

- Eleinte válogatás nélkül minden tárgyat begyűjtöttem. Később kezdtem érdeklődni a községben egyre inkább kihaló kismesterségek után. Tíz év alatt sikerült összegyűjtenem tizenkét komplett műhelyt - vallja a vele készült utolsó interjúban. (Emberközelben, Szarvas, 1996) - Soha nem tartottam magam régésznek. De ahol kinyitottak egy árkot, azonnal ott voltam.

1973-ban költözött a múzeum a mai helyére, a Tessedik-iskola akkor leromlott épületébe. Ő mentette meg a lebontástól Szarvas egyik legrégibb műemlékét (épült 1788-ban), s az ő szívós munkájának eredményeként újították fel. Ugyancsak neki köszönhető, hogy a Szárazmalom szigorúan védett műemléképülete megmenekült az enyészettől.

1980-tól főhivatása lett a múzeumi munka, 1993-ig irányította igazgatóként.
Gyűjtő, szervező és irányító munkája mellett jelentősek publikációi is. Rendszeresen jelentek meg szakmai írásai a már megszűnt Békési Életben és a Tájolóban, különböző országos szaklapokban, a Szarvasi Krónikában és a Szarvas és Vidékében. Az általa szerkesztett helytörténeti kiadványok ma már nélkülözhetetlen kézikönyvei a szarvasi helytörténészeknek, érdekes lapozgatnivalók a város lakóinak és vendégeinek. (Képek Szarvas múltjából, 1972, 1992; A szarvasi szárazmalom, 1973, 1976; Tessedik városa hajdan és ma, 1979, A Körös-Sárréti útikalauz Túrák Szarvason és környékén című fejezete, 1984.) Csak kevesen tudják, hogy ő fordította le németből Tessedik Sámuel A Tiszavidék szikes talajainak műveléséről és hasznosításáról című munkáját (1988).

A nehéz emberek közé tartozott. Szigorú és kemény volt önmagával és másokkal szemben is. Csakis ezzel, valamint szívósságával és munkaszeretetével alkothatta meg életművét. Munkáját és személyét tisztelet övezte. Elsőnek kapta meg a Szarvas Városért kitüntetést 1980-ban.

Tragikusnak is mondható, hogy másodszori nyugdíjazását - immár 73 éves korában, múzeumigazgatói posztjáról - nem tudta feldolgozni magában. Ebben közrejátszott az is, hogy felettesei nem jártak el kellő körültekintéssel e sok tapintatot igénylő, emberpróbáló, egy életutat lezáró mozzanatnál; de az is, hogy önerejéből nem tudott megválni attól az életműtől, amit létrehozott, s amely az életformáját jelentette. Megkeseredett emberré vált. Bár - míg egészségi állapota lehetővé tette - figyelemmel kísérte a város közéletét, de feladatokat már nem vállalt: nem járt be szeretett múzeumába, nem publikált. Egyetlen tisztséget tartott meg: tagja volt a Szarvasi Krónika Alapítvány Kuratóriumának.

1998. május 19-én kísérték utolsó útjára tanítványai, volt munkatársai és tisztelői.

Kutas Ferenc