Szarvasról indultam...

Dr.Kutas Ferenc
Bessenyei Antal szarvasi negyedszázada

A 60-70-es években jellegzetes alakja volt a városnak. Vörös haja, villogó szemüvege, sétabotja összetéveszt-hetetlenné tették. Napi útvonala kimért volt: Óvónőképző Intézet - tanári lakások - a mongol-zugi műteremlakás. Tanár és festőművész, jobbára ennyit tudtak róla az emberek.

Aztán nyugdíjba ment, és egyszer csak eltűnt a városból. Azóta sem járt Szarvason.

- Hogyan emlékszik a városra? Mi történt a távozása óta eltelt közel másfél évtized alatt? - kérdeztük hévízi otthonában.

A hely szelleme

A ház Hévíz központjában fekszik. Közel a hivatal, a bolt, a vadonatúj, sok tornyú templom. A teraszról gyönyörű kilátás nyílik a keszthelyi medencére. Kívülről semmi különös. De belül! Minden helyiségben példás rend. Mindennek helye van, semmi nincs "széjjel". Mégsem kelti a vendégben a "kínos" rend érzetét.

Ami egyedivé teszi a lakást: képek-szobrok-képek; egy-egy egyedi bútordarab. Az előszobának már a méretei is imponálóak: két-két és fél méter széles, és vagy nyolc méter hosszú. Mint egy kisebb garzon. A falakon cserepek: a mezőtúri Badár családtól, a karcagi Kántor Sándortól; vásárhelyi fazekasok munkái, nádudvari fekete kerámiák; faragott botok, köztük a cserkészbot, rajta sok-sok botplakett azokról a településekről, ahol járt.

Az első szobában a szekrény tetején a fiúgyermek, Attila kerámiái a tanulóévekből. Meglepőn érett munkák. A szekrényben a Bessenyei-gyűjtemény egy része: cserépedények, köztük sok a zempléni fazekasműhelyekből. A sarokban egy feltűnően szép férfi-szoboralak: a mester, Kisfaludy Stróbl Zsigmond munkája. A falakon képek Erdőbényéről. Erdőbénye vissza-visszatér a képeken; falusi házak, tájak, két portré: a felesége szüleié.

A második szoba is a képeké. Erdőbényei és szarvasi tájak, paraszti alakok, és egy különös tárgy: egy kereszt, mintha egy görögkeleti templom egyik kegytárgya lenne. Remekmű. Több száz pálcikából állította össze egy első világháborús orosz hadifogoly. Örökség. Egyetlen fémszög nincs benne.

A harmadik szobában ismét Attila alkotásai: komoly tehetségről árulkodó olajfestmények. És néhány Bessenyei-kép - eladásra várnak.

A negyedik szobát Attila munkái uralják. Hatalmas méretű festmények: aktok, egy megriadt paripa, egy muzulmán fej.

Az igazi meglepetés a padlásszoba. Egyetlen hatalmas térben fantasztikusan szép kőzetgyűjtemény, tengeri csigák, kagylók, korallok; képek, albumok. Megannyi érték.

A lakás "gazdája", a rend szülőanyja Magdolna asszony, s övé a kert is. Gyönyörűen nyírott gyep, már februárban megmetszett almafák, tujasorok, hortenziasor, szalonnasütő hely, kőszegélyes virágágyás, vízgyűjtő ciszterna. Minden csupa harmónia.

Ebben a kellemes környezetben fogadták a távoli vendéget, s a tervezett egy-másfél órás interjúból félnapos vendégeskedés lett. Mire a lakásnézés véget ért, a háziasszony terített asztalhoz invitálta vendégét és a házigazdát. Ebéd után a februári tavaszban még megnéztük a kertet, s csak ezután került sor a beszélgetésre Bessenyei Antal "magánbirtokán", a dolgozószobában.

Pujtól Magyarbánhegyesig

- Ez a sorozat Szarvas szülötteit szokta bemutatni. Bessenyei Antal útja csak "érett" férfikorában vezetett a városba.

- Valóban, elég messziről indultam. 1920. december 5-én születtem Pujon, Erdélyben. A nagyszüleim és a szüleim még a múlt században kerültek Erdélybe. Édesapám a vasútnál dolgozott Pujon mint raktárnok majd főraktárnok. Édesanyám Magyarbánhegyesen, Békés megyében született. Bár a két település messze van egymástól, az arad-csanádi vasútvonalon volt mozgási lehetőség, így a két család szoros kapcsolatban állt.

A trianoni döntés után édesapámat a vasúttól eltanácsolták. Fölkerült Budapestre, ott Ferencvárosban lett főraktárnok. Vagonlakók lettünk. Akkor még csecsemő voltam. Befagyott a víz a kannákban, így engem nem tudtak fürdetni, gondozni. Édesanyám Magyarbánhegyesre vitt le a nagyszüleimhez. Ott nagyon nagy gonddal neveltek. Nagyapám Magyarbánhegyes gyámügyi előadója és törvénybírája volt. Kilenc gyermekük született, én lettem a tizedik. Édesapám később Pestszentlőrincen kapott lakást, onnan járt be a munkahelyére. 1927-ben ment nyugdíjba, és akkor ő is lekerült Magyarbánhegyesre.

Itt végeztem el az általános iskolát. Már az első és második osztályban kaptam a tanítómtól külön feladatokat: madarakat, állatokat kellett rajzolnom. Ezeket később is kiállították az év végi vizsgaalkalmakkor. Ekkor fedeztem föl, hogy a ceruza az állandó jó pajtás, s a fehér papíron olyan képeket lehet kialakítani, amelyeket már meg is őrizhet az ember. Sokáig őrizgettem is ezeket a rajzokat.

A békéscsabai reálgimnáziumban elvégeztem az alsó négy osztályt. 1937. szeptember 1-jétől a szegedi tanítóképzőbe kerültem. 1942 júniusában kaptam meg a tanítói oklevelet. Ebben az iskolában nagyon gazdag ismeretanyagot és sokoldalú tudást biztosítottak azzal az indokkal, hogy a jó tanító segíti a parasztságot a levélírástól kezdve a kérvény megírásáig. Zenét is tanultunk. Megtanultam hegedülni, zongorázni, harmóniumon játszani. Felkészítettek arra is, hogy kántortanítók legyünk. De én nem akartam az lenni. A zenekarban viszont benne voltam, B-klarinéton játszottam, de tárogatózni is megtanultam, citerázni még ma is tudok.

1942-ben - háborús időszak volt már - be kellett vonulnom. Október 5-én behívtak katonának Orosházára, így elmaradt a képzőművészeti főiskolai felvételi vizsgám. A katonaságnál szerencsém volt. Fel kellett készítenem a főtörzsőrmestert a polgári iskolai vizsgára, így naponta öt órától éjfélig kimenőm volt. Szerencsésen le is tetettem vele a vizsgákat.

Volt egy művészetre fogékony zászlóaljparancsnok, aki nekem kiüríttetett egy raktárhelyiséget, ahol bármikor dolgozhattam, ha nem volt szigorú kiképzés. Ezért rendszeresen festettem. 1943 őszén egy svéd festőnő kiállítást rendezett Orosházán. Ez nekem nagy lendületet adott, figyelni kezdtek rám. Ezek a képek azonban még csak másolatok voltak.

A háború után a Képzőművészeti Főiskolára kerültem. Gerlóczy Gedeon, Csontváry felfedezője a tanárom volt. Megkedvelt, és külön feladatokat adott, építészeti rajzokat kellett készítenem. Ezeket aztán az előadásain vetítette. Itt ismertem meg azt a gyűjteményét, amit részben édesapjától örökölt, meg amit a piacokon a fuvarosoktól ponyvaként vásárolt. Ezek voltak a híressé vált Csontváry-képek. Hatalmas vásznak voltak, a mai napig is élénken emlékszem ezekre. Nagy élményt jelentettek.
A Képzőművészeti Főiskolán a szobrászattal is foglalkoztunk. Ferenczy Béni volt az egyik mesterem. Ő rövidesen megbénult a fél oldalára. A helyettese Kisfaludy Stróbl Zsigmond lett. Bár neki saját szobrász-osztálya volt, hetente két alkalommal kijött az Epreskertbe a festőkhöz is korrigálni. Sokat tanultunk tőlük, maradandó élmény maradt munkájuk. A plasztikai nyelv ismerete segítséget adott ahhoz, hogy az ember a festészetben is pontosabban fogalmazza meg a mondanivalóját.

Magyarbánhegyes, 1954

Szép idők voltak ezek, pedig 1946-ban nagyon szegényes körülmények között éltünk. Magyarbánhegyesről utaztam föl vonaton, félvagonokban, fékezőfülkében, ütközőkön Tizenegyen létrehoztuk a Dési-Huber Kört. A fiatalon elhunyt festő özvegye, aki a szakszervezetnél dolgozott, támogatott bennünket. Segítségével megkaptuk a lehetőséget arra, hogy egy kétemeletes, rekvirált villában berendezkedjünk. Még Rajk László belügyminiszter is meglátogatott bennünket, festékkel és vászonnal támogatott minket. Jártunk vidékre is kultúrműsorokkal. Ez a Képzőművészeti Kollégium elkísért egészen a főiskola utolsó vizsgájáig. 1949-ben a Dési-Huber Körben végzett munkámat elismerték.

A Főiskola elvégzése után több állásajánlatot kaptam, köztük egy olyat is, hogy menjek a rendőrségre főhadnagyi rangban. Garantálják, hogy két hónap múlva századosi rangot kapok. Nem vállaltam, mert elegem volt a katonaságból. Egyenruhát látni sem akartam. A kérdőívre, hogy hova akarok menni állásba, azt írtam, hogy a magyarbánhegyesi általános iskolába, sehova máshova. Jelentkeznem kellett a makói tanfelügyelőnél. Így lettem magyarbánhegyesi tanár.

Magyarbánhegyesen dolgoztam 1950-1954-ig. Ekkor fölfigyeltek a munkámra, és megkaptam a Békés megyei rajz-szakfelügyelői megbízást. Kezembe adták a megye térképét. 257 iskolám volt, ezek szakfelügyeletét kellett ellátnom, és továbbképzési ügyeit intéznem, szerveznem. Hatórás munkaviszonyom volt az iskolában, mint alkotóművész egy alkotói napot kaptam, három napon pedig látogattam az iskolákat. Megbíztak azzal is, hogy lássam el a képzőművészeti terület felügyeletét. Csete Józsefhez tartoztam a megyénél. Megkaptam a megyei művésztelepek irányítását is. Egyhónapos nyári táborokat szerveztem. Az első ilyen tábort Szarvason tartottam, ezt követte ugyanitt a második és a harmadik, csak ezután mentünk Pécsre, Bajára, Miskolcra, később Lengyelországba.
Szakfelügyelői munkám befejezése után két helyre kaptam meghívást tanszékvezető főiskolai tanárnak: a szegedi Tanárképző Főiskolára és Szarvasra. Pataj Miska és köztem volt vita, ki megy Szegedre. Én rábíztam a döntést. Ő nagynehezen Szeged mellett döntött, így kerültem én Szarvasra. Azért örültem ennek, mert Szegeden rám akarták bízni az ábrázoló geometriát, és én ezt nem szerettem, túlságosan száraznak éreztem.

1954-ben Erdőbényén vezettem egy alkotótábort. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki a miskolci egyetemi menzának a gazdasági vezetője volt. Derék, szorgalmas, talpraesett nőnek ismertem meg. 33 éves voltam már akkor. Még abban az évben feleségül vettem. 1955-ben született meg Évike lányunk, 1958-ban pedig Attila. 1959-ben költöztünk Szarvasra.

A szarvasi évek

Amikor Szarvasra kerültem, a szarvasi Óvónőképző Intézetet akkor hozták létre, így az egyik alapító tanára lettem. Sokfelől jöttek össze a tanárok. Voltak egykori kollegáim, voltak, akiket valamikor felügyeltem. Megyeri Gyurka és Szakács Gyurka a szarvasi tanítóképzőből jött, Szabó Mihály Orosházáról. Dr.Tóth Lajos után ő lett az igazgató, de ő inkább pártvonalon mozgott. Fokozatosan alakult ki a munkarend. Megszerveztük a szakcsoportokat, kidolgoztuk a tanterveket.

Meg kellett szerveznem a rajz és művészeti oktatást. Első évben a módszertan, második évben a pedagógiai rajzi anyag volt a domináns. Az óvónőképzés megindításával egy időben a városban megszüntették a közép-fokú tanítóképzést, a felszerelést meg ömlesztették ki. Ezeket a tárgyakat használtuk fel induláskor. Én 12 falitáblát rögtön kiválasz-tottam, és beszereltettem a rajz-terembe. Így jött össze lassan a felszerelés. A következő évben új évfolyam lépett be, gyarapodott a tantestület is. Ekkor jött Elek László, az irodalmár, Dutkon László, aki az énekkart szervezte meg, Szarvasról pedig Bagi Róza és Valent Juli.

A szarvasi képzőművész körben, 1961-ben

Amikor Szarvasra költöztünk, az Intézet udvarán lévő kollégium melletti két szobát kaptuk meg, ott laktunk. Iványi Gergely kollega lakott az épület másik szárnyában. Később a felépült tanári lakások közül kaptuk meg az egyiket.

Közben a pedagógiai munka mellett a festészet továbbra is központi szerepet kapott. Sor került kiállítások szervezésére. Praznóczy Iván volt akkor a Hazafias Népfront titkára, és ő segített a kiállítások megszervezésében. Én pedig festettem, ami éppen az érdeklődési körömbe került.

1965-ig szerveztem a nyári alkotótáborokat. Ekkor abbahagytam, s egyre inkább a festészet felé fordultam. Még az 1959-es pécsi táborba nyúlik vissza A török félhold árnyékában című sorozatom alapötlete. Ott készültek az első ilyen tárgyú képeim. Akkor határoztam el, hogy sorozat lesz belőle. Először 25 darabosra terveztem, később 52 képben dolgoztam fel a témát. Ma Szigetvár városának tulajdonában vannak.

A 60-as évek közepén elhatároztam, hogy a Körös partján építek egy otthont, amely elsősorban festészeti és művészeti célokat szolgál. A Mangol-zugban vettem egy telket a Ruházati KTSZ üdülőjével szemben. 570 négyszögöl volt, erre építettünk. Nagyon sokat dolgoztunk rajta a feleségemmel együtt. Szépen rendbe hoztuk. Parkosítottuk is, kertészkedtünk is, így hasznosítottuk. Innen kezdve aztán a festészeté lett a fő szerep.

A török-sorozat darabjain közel 20 évig dolgoztam. Közben jártam Törökországban, Bosznia-Hercegovinában, Bulgáriában. Láttam azt a mi világunktól eltérő szokásrendet, a hatalmas értékeket, az arany és a drágakövek bőségét. Ez váltotta ki belőlem az Ezeregy éjszaka meséinek témáját. Alaposan tanulmányoztam

Ruzicskay György kiállításán az Ernst Múzeumban, 1966-ban.
Balról jobbra: Bessenyei Antal, ismeretlen, Perényi Béla, Ruzicskay György, Ruzicskay Györgyné, Bessenyei Antalné

az arab mesevilágot, az óperzsa mitológiát, és erre építettem föl azután a kufi és a kasi írásdísz, a fényből lévő angyalok, a tűzből lévő szellemek, a földből lévő eszme elemeiből és egyéb elméleti anyagokból ezt a világot. Úgy építettem a festményeimet föl, hogy ennek a szellemében valósuljon meg mind az öltözet, mind a tárgyi háttér. Így született meg a Szindbád mesés utazásai 16, és az Ezeregy éjszaka meséi 26 festményben.

Szarvas határát járva, látva a sok szegényparasztot, akiktől elvették a földjüket, milyen nyomorúságosan éltek, nevelgették azt az egy-két disznót, néhány csirkét és baromfit, olyan megdöbbentő képeket festettem, amelyek láttán a kiállításon sokszor könnyeztek. Az élmények A zsugorodó múlt és Az élet árnyékában élők című festménysorozatomban realizálódtak. Ezek a képek az elhagyott, szegény öreg embereknek a portréival, tevékenységével és környezetével vannak tele.

Kutatómunka

A minisztérium meghatározta, hogy a felsőfokú oktatási intézményekben tanítóknak kutatómunkát kell végezniük. A témát mindenki maga választotta meg, a minisztérium fogadta el. Engem a vizuál-esztétikai nevelésnek a kreativitással kapcsolatos területe érdekelt, az alkotóképesség fokozása. Ezt abban láttam, hogy konkrétabbá kell tenni a vizuál-esztétikai nevelést. Számomra az volt a legfontosabb akkor, hogy olyan tematikát dolgozzak ki a pedagógiai rajzra, amit a leggyakrabban használnak - szinkronban a szóbeli közléssel - az óvónők. Ezeket a rajzi formákat kellett karakterisztikusan visszaadni beszéd közben, gyorsan és értelmesen, úgy, hogy az a gyerek számára is érthető legyen. Praktikus ábrázolás címmel dolgoztam ki a könyvemet, amely először egy kis házi jegyzet formájában jelent meg stencilezve, de Kőszegtől Nyíregyházáig, Miskolctól Szegedig, Szegedtől Budapestig használták.Sok-sok könnyen másolható rajzot tartalmaz. Ez a kutatómunkám addig fejlődött, hogy 1977-ben könyvformában is megjelent azzal a megjegyzéssel, hogy óvónőképző intézetek hallgatói számára. Igenám, csakhogy a gyakorló óvónők kérték a minisztériumtól, adják ki nagyobb példányszámban, mert nekik erre szükségük van. Így lett a Praktikus ábrázolásból könyv. Azóta hat kiadást ért meg, és 1976-ban a Nemzeti Tankönyvkiadó felvette a külföldön is terjesztendő kiadványok sorába. Tudomásom szerint három országban: a Balti országokban, Kelet-Németországban és Izraelben jelent meg.

A szarvasi alkotókörben. 1.sor: Vitál Endre, Patakfalvi Pál, Filák János.
2. sor: (?) Ági, Szabó Erzsébet,Tímár Imre, Kiszely György, Bessenyei Antal

A gyakorlati munkám keretében láttam azt a felháborító dolgot, hogy az óvodában - az 1960-as évekről van szó - a rajzolásra német krétákat használtak. Ennek használatakor rajzolás után a gyerekek a rajzaikat a papírról le tudták dörzsölni. Az olajos kréta rátapadt a kezükre, azt azután a nadrágjukba, ruhájukba törölték, a ledörzsölt morzsákat pedig beletaposták a szőnyegbe. Ez tarthatatlan volt. Fölmentem Budapestre, ott közölték, hogy csináljak jobbat, akkor majd forgalmazzák. Elküldtek a Nagymező utcába, ahol a Politúr Vegyi KTSZ-nek volt az irodája. Azt mondták, adjam be a recepturát, és le fogják gyártani. Két évi kísérletezés után készült el az új kréta 16 színváltozatban. Különböző viaszokból kellett összeállítani úgy, hogy az semmiképpen se olvadjon meg a kéz melegétől. Csak olyan festékporokkal dolgozhattam, amelyeket itthon gyártottak. Ha szabadabb kezet adtak volna, sokkal jobb krétát is tudtam volna csinálni. De így is elfogadták, és 20 esztendeig gyártották.

Kutatómunkám keretében sok olyan anyagnak a beépítését, óvodai alkalmazását szorgalmaztam, amit minden óvónő meg tud csinálni. Nagyon jellemző volt azonban a fantáziaszegénység. Azt tapasztaltam, hogy nem látják meg abban a gallyban a karakterformát, amit abból ki lehet hozni. Ezért olyan jegyzetet készítettem, amelyben különböző karakteralakításokat rajzoltam le. Ezek az adott anyaghoz szabottak voltak, és rajzok alapján minden óvónő el tudta készíteni. A Játék gallyból című füzetem háromszor jelent meg, és az egész országban használták az óvodákban. A feleségemmel együtt stencileztük éjszakánként, hogy eleget tudjunk legyártani belőle. 10 forintért adtuk darabját.
Amikor Szarvason a gát melletti almasort kivágták, kértem az Öntözési Kutató Intézet akkori igazgatóját, Kovács Gábort, hogy néhány olyan törzset adjon nekem, amit az óvodákban játék gyanánt fel tudunk használni. Szabad kezet kaptam. Úgy vágattam le a törzseket, hogy azok a figurák, amelyeket én beleláttam, kifaraghatók legyenek. Így került sokféle állatfigura az óvónőképző udvarára, és az alkotóház kertjébe is jutott belőlük. Faragtam szarvast, kígyót, vágtató lovat, őslényszerű állatokat, amelyekkel évekig szívesen játszottak a gyerekek.

Szarvason 25 esztendőt töltöttem el. Rendkívül sokat adott a város, ott teljesítettem életem fő művét: azt az öt festménysorozatot, amelyről már szóltam, itt születtek meg a publikációim, a tudományos közleményeim, az önálló jegyzeteim, a rengeteg téma, ami számomra életszükséglet volt. Idő fog eltelni, lehet, hogy évtizedek, míg megértik, hogy én abban a korban a paraszti életnek egy olyan keserű pillanatát festettem meg, amely ma már történelem, s amivel akkor egyetlen festő sem foglalkozott.

Itt töltöttem családi életem legszebb éveit. Feleségem - sajnos - 1958-ban fiam születésekor orvosi műhiba következtében súlyos trombózist, szív-, tüdő- és agyembóliát kapott. Újra kellett tanulnia gondolkodni, beszélni és járni. Hatalmas lelki erővel saját maga állt talpra. Ott jártak a gyermekeim óvodába, ott nőttek fel. Ott jártak gimnáziumba, majd a fiam az első év után a szegedi Tömörkény Szakközépiskolába ment festő és keramikus szakra.

Éva lányom elvégezte az óvónőképzőt majd a tanárképzőt, ma egy szegedi óvodában dolgozik, de ő is fest. Két lányunokám van. Attila fiam Münchenben él. 1978-ban kapott egy európai körutazásra engedélyt: Finnországba, Svédországba és Németországba. Németországban egy idős festő arra biztatta, hogy maradjon kinn, mert a tehetségéből meg fog élni. Kint is maradt. Megpályázott egy színházi díszlettervezői állást. Megnyerte, és ott dolgozott sokáig. Majd látva, hogy festőként ott sem fog megélni, megtanulta a programozást. Ma egy nagy cégnek a munkatársa, Budapestre is jár a cég képviseletében. Évente - néha többször is - hazajár. Élettársával él, de gyermeket nem akar. Így érzi jól magát. 1998 augusztusában nyílik gyermekeim közös kiállítása Hévizen. A fiam olajfestményeket fest, a lányom akril festékkel dolgozik, sajátos utat jár a festészetben.

Szarvas után

- Távozása sokakat váratlanul érintett.

- Sokan kérdezték, miért jöttünk el Szarvasról, és miért éppen Hévízre. Említettem már a feleségem betegségét. Bár felépült belőle, idővel ismét annyira romlott az egészségi állapota, hogy csak a kerékpárjára támaszkodva, görnyedten tudott közlekedni. Olyan reumatikus problémák is jelentkeztek, amelyek már mozgásában is korlátozták. Eljöttünk ide, kitűnő orvosok munkája nyomán szépen följavult, ismét tud közlekedni, vásárolni, ellátja a házi és a ház körüli munkákat.

Amikor 1984-ben Szarvasról eljöttünk, 63 éves voltam, már három éve nyugdíjas. Nem volt könnyű döntés, de láttam, hogyha a feleségem nem gyógyul meg, nagyon nehéz lesz az öregkorunk. Nem volt nehéz a beilleszkedés, nagyon kedvesen fogadtak. Itt eddig több festményemet adtam el, mint 25 év alatt Szarvason.

Amikor Szarvasról eljöttünk, arra az elhatározásra jutottunk, hogy az öt festménysorozatot felajánljuk a városnak állandó kiállításra. Jansik Tamás volt a tanácselnök, Koszti Pál az osztályvezető. Átadtam a jegyzéket a több mint 150 képről, azt mondták, hagyjam ott a kulcsot is, hogy be tudjanak menni a műteremlakásba. Pár hónap múlva kaptam egy levelet, hogy sajnos nem tudják elfogadni a festményeket, csak 15-20 darabot, amit otthagynának a műteremben. Ezen rettenetesen megdöbbentem .

- Az terjedt el annak idején a városban, hogy olyan összeget kért, amelyet a város nem tudott megfizetni.

- Nem igaz!!! Bizonyisten, nem igaz! Szemenszedett hazugság! Becsületszavamra kijelentem, hogy egyetlen fillért sem kértem érte! Minden ellenszolgáltatás nélkül adtam oda az öt sorozatot. Ezért döbbentett meg borzasztóan, hogy lehet ilyen vezetése egy városnak. Helyükben a képeket beteszem egy raktárba, szakszerűen tárolom, megvárom azt a pillanatot, amikor mód nyílik a képek kiállítására. Lehetett volna állandó kiállítás, de váltogathatták volna a sorozatokat is.

Abban a levélben azt az ajánlatot tették, hogy kiemelnek 15-20 darab képet, a többit pedig elhozzák Hévízre. Azt válaszoltam, nem vagyok hajlandó a sorozataimat megbontani, nem vagyok hajlandó tönkretenni a sorozatok egységét. Küldjék vissza mind az átadott jegyzék szerint. Vissza is küldték hiánytalanul a lakás kulcsaival együtt. A Megyei Tanács vette meg a műteremlakást. Még ma is ki van írva a kapufélfára: Bessenyei Alkotóház.

- 78 éves, nyugdíjas. Mivel telik el egy napja?

- Mindennap dolgozom. Általában 6-8 órát nyáron, 4-5 órát télen. A festést 4-5 éve befejeztem, a tudományos kutatómunkát folytatom. A vizuális-esztétikai nevelés kreativitással kapcsolatos kérdéseit vizsgálom. Nyomdakészen van 15 kötetem, kiadóra vár. Egy jó kiadóra lenne szükség. Eddig olyan könyvet nem adtam ki, amelynek ne lett volna sikere. Szeretnék segíteni minél többet a fiataloknak, hogy a magyar nemzet jövendő gárdája esztétikai nevelés területén üsse meg azt a szintet, hogy a saját területén mindenki méltóan élvezhesse a szépséget.
Életem és munkásságom emlékeit összegyűjtöttem. Időrendbe raktam a rólam megjelent publikációkat, a kiállításaim sajtóanyagát. Egyszóval: nem unatkozom.

- Mi lett a sorozatok sorsa?

- Szerencsém volt. 1990-ben, egy kiállításon a szigetvári Várbarátok Körének egyik tagja meglátta a török tárgyú képeimet. Megkerestek Szigetvárról, elvittek oda bemutatkozó látogatásra. Nekik is felajánlottam a sorozatot. Azt mondták, hogy én vagyok az első olyan festő, aki nem azt kérdezi, hány képet akarnak venni tőle, hanem ingyen ajánlja föl az 52 darabból álló festménysorozatot. A beszélgetés után eljött egy 12 tagú szigetvári küldöttség, meghívtak a Zrínyi-ünnepekre, vendégül láttak. Megkérdezték, mennyi a nyugdíjam. Akkor nekem 7500 forint volt, meg 80 forint házastársi pótlék. Felajánlották, hogy havi 5000 forint életjáradékot nyújtanak feleségemnek is, nekem is. Az inflációval együtt fokozatosan emelik. Ma ez az összeg 15000 forint. Így került Szigetvárra A török félhold árnyékában teljes anyaga, így mind a két fél nagyon jól járt. A festmények értéke évről évre nő. A legjobb festékekkel dolgoztam, így gyönyörű színváltozatokban élnek a képek, színüket megőrzik évszázadok múlva is. Idővel a másik két sorozatot is felajánlottam. Szigetvár tulajdonában van még az Ezeregy éjszaka meséi sorozat Szindbád utazásai című része és a A zsugorodó paraszti múlt 32 festménye. Szigetváron összesen 105 darab festményem van.

Az élet árnyékában című sorozat darabjai Hévíz város tulajdonában vannak, s ugyancsak Hévízé az Ezeregy éjszaka meséinek másik része.

1993-ban felajánlottuk, hogy a Bessenyei-gyűjteményt Hévíz városának adjuk kulturális célokra, állandó kiállításra a most épülő kultúrközpontba. Szerződést kötöttünk erről; ezt is ellenszolgáltatás nélkül tettem. A gyűjtemény három részből áll: történelmi dokumentumokból, díszkerámiából és természeti gyűjteményből. Ezeket láthatta a lakásban.

- Ezek szerint Szarvasnak már esélye sincs arra, hogy részesüljön a Bessenyei-munkákból.
- Hát, van még itthon vagy 50-60 festményem. Hogy ennek a sorsa hogy alakul, még nem tudom. Ezeket még nem ígértem sehova.

- Kapott-e valamikor hivatalos elismerést munkásságáért?
- 1976-ban egy kiállítás alkalmával megkaptam a Szarvas Városáért címet. Az a legfölső oklevél tanúskodik erről ott a falon. Szigetvár városa 1990-ben a legmagasabb kitüntetését adta Szigetvárért elnevezéssel, ünnepélyes külsőségek között. Ez egy díszkerámia-plakett. Hévizen a Pro cultura kitüntetést kaptam meg.

- Mindezek után hogy gondol vissza Szarvasra? Jó érzéssel a negyed századra emlékezve, vagy keserűséggel az utóbb történtek miatt?
- Szarvas városa életem legfontosabb állomása. A legnagyobb dolgokat az alatt a 25 esztendő alatt alkottam, amíg Szarvason éltünk. Az egyes emberek ellenérzéseit elfelejtettem. Szarvas számomra örök, kedves emlék, mindig áldom azt az időszakot, mindig szeretettel gondolok rá.

A hévízi otthon, 1981-ben