Kántor Zsolt: Ellenelégia
(Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1996)

A költő olyan ember, aki naponta meghal és újraszületik. De mi a biztosíték arra nézve, hogy másnap, az új napra ébredve nem marad-e ott a hullája az ágyon, míg épen-frissen és ruganyos-egészségesen egy olyan ember kel fel belőle, akinek a világgal ha van is, ilyen baja nincsen, és ha van is benne sok egyéb más késztetés, lírai késztetés benne nincs...?

A különbség a derék állampolgár és az égetnivaló poéta között éppen az, hogy a lírikus reggelre kelve ott találja elevenen a tegnapi késztetést, a lírai alkatot, és vele (még ha bosszankodik is miatta, mert dolgára mennie, sietnie kellene, még ha elátkozza is:) ott találja az első sort - a vers első sorát. Innen kezdve minden megy a maga módján: a szó szót követ alapján; nem telik bele félóra-óra - és a kész vers ott hever, s visszanéz megalkotójára. És kérdőre vonja; keresztkérdésekkel kínozza. Azzal az ádámivadékkal, aki költőnek születik, mindig ugyanaz a "baj"; vagy ahogyan Kántor Zsolt írja (FÁZIS ÉS ÍV c. versszövegében:)

... Valaki a fejemben gombolkozik. / Fázik, járkál a bimm-bammos órák között. Kinyit egy / ablakot és emlékeket rakosgat. Kiszellőzteti az alvást. / Kirázza az agyba tűrt porrongyokat. Egy pongyolát / talál a bútorok mögött. Kié ez a szépen kivasalt halál?

S hiszen (olyigen hivatlanul) ha csak "gombolkoznék" az a valaki a fejében; de gondolkozik is: mind újabb fürtökben sarjad gondolat-gondolatra, akárcsak a komputergrafika fraktáljaiban, a bomolva-kibomló ábrák-mustrák, mintázatok a végtelenségig; s mindez ott benne történik, hogy maga is csodálkozik azon a valakin a fejében, hogy mire képes: még arra is, hogy meglelje számunkra az estére esedékes emberhalált - hogy magunkra vévén pongyoláját és az alvás "kis halálával" kockáztassuk magunkban a költőt: megleljük magunkat reggelre (Le Dantec kifejezésével:) ugyanabban a bőrzsákban, készentalálva kortexünkön az aznapra rendelt vers első sorát. Az idézett vers, ha jól gyanítom, több a burkolt ars poeticánál:. egyfajta modus operandi - ahogyan ez a Poeta Doctus, akinek margójára, kötetében, e sorokat írom, az asszociációs dendritek bozóttengerében, jó ösztöne szerint kiutat keres meg is találja, de csak a jövőre rendelt verskötetig; hiszen, a továbbiakban, úgymond -

Meghasad az égbolt, egy hangszerész bukdácsol / tubusok és hárfák között

S hogy ez mennyire így van, vagyis ha agygyomrocsaiból kikandikálnánk, ilyes-valami-félének látnánk elmeműködését, azt - bizonyító agyműtét helyett - PARLAG c. prózaversével illusztrálnám, amelyet műtőcsipesszel sem lehetne jobban, pontosabban lefejteni versíró-kortexéről; s ez a szabad asszociációknak a legbizarrabb "lóugrásos" fajtája:

A menés fantáziája. A szájba bedobott mondat, / Bíbelődés-figurák. FRAGMENTUM; véletlen-szilánk, Apró szeminárium, agyi élvezés. A hiány figyelme / irántunk. A praxis csak egy alternatíva. Görbe tér. Egyik-másik versnek van valami bűnborongó diapazonja; kivált a kötött, formahű verseknek, mint pl. mindjárt a kötetnyitó szonettnek, amelynek jól átkötött enjambementjei Szabó Lőrincet idézik; vagy mint a MÚZEUM címűnek, amelyben a Poeta Doctushoz a Homo Estheticusszal társul; ebben az első versszak zárósora valóságos trouvaille: Műtárgyak, ékszerek, plüss imaszékek, / új könyv, irat, kereszt. Kő és ezüst. Kint tomboló szökőár (csak a tények), / nézd, milyen szecessziósan száll a füst! A prózavers-szövegekben azonban egyfajta panteisztikus életérzés dominál, a költő - a szabad asszociációk zuhogásában megállva, s amennyi abból a vers reflektáló rácsernyőjén fennmarad - azonosul a létezés egészével: beletéve "növényi 'dimenziókba' és megcsapja a dudvák illata (ERÓZIÓ), sőt mindjárt minősíti is ezt a fordított ráemlékezést a Mindenségre: "beázott amnézia": telnek a napok, mint a filmek. Beszakad a szalag / elsötétül a terem. Kérlek Halál, Te maradj velem. / Oly messze még az Élet, ez mind-mind műanyag / makett, A nemlét gyurmája. A fotó közepében / nyílvessző, az idő.

Ilyen kozmikus dimenziókban ellebegve jelentkeznek a történelem "epizódjai" is, amilyen A MAGYAROK BEJÖVETELE: "... A vezérek kibontják tarisznyáikat, letelepednek a tölgyfák árnyékában, eszegetnek" Ez a torzképrajzoló kedve egyebütt visszafogás nélkül érvényesül, mint pl. a SZCENIKA c. groteszkben, amely voltaképp az egyszerű lélek beugratására szolgál, aki nem veszi észre, hogy a versnek, aláillesztve, matrixa van - a nyelvfilozófia matrixa. A költő bölcseleti érdeklődése (és jártassága) minduntalan kibújik, mint szeg a zsákból. Ez az érdeklődés, a "mélyengés" igen, de a jó eltájékozódás líránkban ritka, (amiről a DEBRECENI IDEOLÓGIÁK) ELSŐ DARABJA, az INDIGÓK is tanúskodik) még ritkább az a versmonológ, amelynek megihletője specifikusan ez a fajta elmélődés; s ez elmondható a kötet nem egy legizmosabb darabjáról, a címadó ELLENELÉGIÁRÓL csakúgy, mint a KÉK SZÓTŐ, a Tóth Ernőnek ajánlott SZIVÁRVÁNYKAPU, a SZÍNÉSZEK, a GÉPELT PAPÍR, A PIKTOR JEGYZETLAPJAI és az én újralétesítése c. darabokról sorra-rendre.

A fohász c. remeklés, talán az egyetlen versszöveg, amelyben a bölcseleti és a parexcellence lírai ihletés ölelkezik és a felezőben találkozik. A kötet tengelyében mintegy, s annak legközvetlenebb, legvallomásosabb darabja, jellegzetes lírai felütéssel kezdődik, melynek vonó akkordjai végig kitartanak, és az a vers, melyről bízvást el lehet mondani, hogy tengercseppjében egy világot belesűrítve - talán a költő egész világát tartalmazza.

Határ Győző