Szarvasról indultam...

Kutas Ferenc
A gyökereim vidéken vannak...
Borgulya András zeneszerző

Borgulya András. Zeneszerző, kottatárvezető, tanár. Sz: Szarvas, 1931. szept. 15. Tanulmányai: 1950-58 Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, Budapest, zeneszerzés. T: Viski János és Szabó Ferenc. Munkahelyei:1958-59. Népművelési Intézet (gyakornok). 1959-63 és 1967-74 a Zeneműkiadó Vállalat, 1975-től az Operaház munkatársa, 1976-tól a Liszt T. Zeneművészeti Főisk. zeneelmélet tanára. Főbb művei: 3 versenymű (gordonka, brácsa, zongora és zenekar), 2 vonósnégyes, 3 trió, duók. Szólószo-náta, hegedű, pályázut. (Wieniavsky -verseny díjnyertese, 1981.) Johanna, musical, további számos kórusmű, tömegdal, kísérőzene. Az operaházi bemutató számára befejezte és (részben) meghangsze-relte Szabó Ferenc Légy jó mind-halálig c. operáját.
(Zenei Lexikon I. 1983)

* * *

Amikor az interjú időpontját megbeszélendő kérem a tudakozótól a telefonszámot, nem tudnak ilyen néven telefonról. Csak amikor a rokonságtól sikerül megszereznem a számot, akkor derül ki: Borgulya András érdi lakos. A kérést meglepetéssel, némi gyanakvással majd érezhetően örömmel fogadja. Pontos útleírást kapok, akár busszal, akár gépkocsival érkezem. Mint később kiderül, hiába.

Városi rangja van, mégis hatalmas falu Érd. Kilométereket bolyongunk faluszéleket idéző, rendezetlen, koncepció nélkül épült házsorai között. Van itt mindenféle épület: toldozott régi házak, sátortetős, a 60-as évek divatját idéző kockaházak, falusias parasztházak, fantázia nélküli betontömbök, hivalkodó, ízléstelen monstrumok, csak igazi ízléssel felépített lakóházból van kevés. Ugyanakkor ott lüktet benne a főváros közelsége.

Nagy a forgalom az utakon, házak épülnek mindenfelé: egy szeméttel beszórt mély völgy oldalán, szántóföldek szélén, foghíjtelkeken. Köztük boltok, üzemek, raktárak. Kérdezősködünk. A Drégely utcáról nem tudnak az emberek, de vendéglátónk szerencsére megnevezte azt a főutat, amelyről letérve megtalálhatjuk. (Igaz, ezen a néven kettőt is ismernek, s természetesen a másikra küldenek először a nagyon készséges helyiek.) Földes utcákon jutunk el végre úti célunkhoz. A Drégely utca bármelyik kisvárosunk utcája lehetne. Aszfaltburkolatát az utcában lévő orvosi műszergyárnak köszönheti, de ha a felirat nem mondaná, soha nem találnánk ki, hogy a lakóházat formázó épület: gyár.

A 10-es számú tábla mellett a névtábla jelzi, hogy helyben vagyunk: Borgulya András neve áll rajta. A ház egy takaros kertes, sátortetős épület. Belseje barátságos. Három éve vették és újították föl, tudjuk meg később a házigazdától. Előtte évtizedekig egy budapesti panelben éltek. A beszélgetés a közös ismerősök keresésével indul. Hamarosan kiderül, hogy jó úton. Ezernyi közös szál köt össze bennünket pillanatok alatt, s nem könnyű a parttalanul kanyargó beszélgetést mederben tartani a föltoluló emlékek miatt. Dehát végül is úti célunk egy interjú, s ezt valahol el kell kezdeni. (Bár a riporter ódzkodik az interjúk tegező formájától, most az lenne a hamis, ha az írásos áttétel magázásba fordulna. )

* * *

Szarvasi gyökerek

- Kezdjük egy névvel: Borgulya Endre.
- Apám volt. Kántortanító az Újtemplomban. Nem rég jártam arra, az a ház már nincs meg, ahol születtem. De van nálunk egy kép, amely körülbelül onnan mutatja az utcát, ahol laktunk.
A falon egy realista stílusú olajkép, Ruzicskay György festménye. Rajta egy sáros, tócsás falusi utca, a 30-as évek Szarvasának szinte bármelyik utcája lehetne. A képnek olyan hangulata van, mint az egykori községnek. Ma már ilyen utcát alig vagy egyáltalán nem találunk. A házakat "korszerűsítették", lebontották. Mint vendéglátónk szülőházát is. Kiderül, hogy ez a Kossuth utca keleti vége, az Újtemplom mögötti rész. Igaz, hogy pocsolyás, sáros, de olyan nosztalgikus az egész. Egy nagy-nagy társaságban nőttem fel. Akkor még sok gyerek volt egy-egy családban. Itt laktunk, miután Apám a tanyai tanítóskodás után kántortanító lett az Újtemplomban. Hatalmasakat játszottunk. Felmentünk a toronyba. Az erkély párkányán kidugtuk a fejünket, s egyszer csak azt éreztük, hogy szédülünk a magasságtól, úgy kellett visszahúzni bennünket. Nagyon kedves emlékeim vannak erről az időről.
Apám egy ideig itt volt orgonista. Aztán elkezdett foglalkozni az orgonaépítéssel. Az Ótemplom orgonáját újította fel. Éveken át tartott ez a munka. Ez az orgona azért érdekes, mert régi, és nagyon jó múltja van. Korábban Chován Zsigmond, egy híres ember apja volt a kántor. Fia, Kálmán neves zenepedagógus lett. Benn, a Granárium udvarán van egy kis házikó. Azon van az emléktáblája, ez volt a kántori lakás. Vagy csak ott volt ez az emléktábla?
Restelkedve vallom be, hogy soha nem láttam, nem hallottam róla, soha nem voltam a Granárium udvarán. Azt tudom, hogy most ott egy nagy cég raktára van. De hogy a kis ház és az emléktábla megvan-e ...? A Múzeum falán van emléktáblája Chován Kálmánnak, de hogy ez lenne-e az? Csak áthelyezték?

A Borgulya család
Állnak: András, Emma, László, a szülők között István

- A Zeneakadémián tanított Chován Kálmán. Aki idősebb, és zongorázni tanult, az nem tudta elkerülni a Czerni-Chován zongoraiskolákat. Még egy híres zenész élt a városban: Szendi Árpád. Szintén zeneakadémiai tanár volt. A mikor arról beszélnek, hogy Szarvas milyen sárfészek volt, ezt is figyelembe kellene venni! Hogy jön ez össze? Én el szoktam mondani, hogy abba az iskolába jártam, amelyből elég sok híres ember került ki. A történelemtanárom például Kossuth-díjas volt.
Na, visszatérve az orgonaépítésre... Helyi iparosemberekkel csinálta apám az orgonát. Holub János és Roszjarovicz Bandi voltak a menő asztalosok. Jól emlékszem - 7-8 éves voltam - az Ótemplom hatalmas gerendáira... Ahogy kötéllel húzták fel a szélládákat! Nagyon nagy élmény volt. Óriási teljesítmény az az orgona magyar viszonylatban is, evangélikus viszonylatban is. Mindig remélem, hogy az állaga és a minősége megmarad. Ettől az építéstől apám a "helytartók" kegyeltje lett, és kiérdemelte, hogy az Ótemplom orgonistája lehetett. 1938-ban kerültünk át az Ótemplomhoz, és a Központi Iskolában kaptunk lakást. (Ma szakmunkásképző. A szerk.)
Más volt akkor az iskolák világa. Nem volt kollégium, ezért a sok vidéki diák "kosztos diák" lett. Házaknál laktak, főként özvegyasszonyoknál, akik törődtek velük. Ha baj volt, bementek az iskolába, szólni. Revuczki tanár úr kiment a házhoz, a diákok vigyázzba vágták magukat. Elkapta a grabancukat, belevágta a szekrényajtóba őket, aztán elment. Ő így csinált rendet. Azért olyan patriarchális viszony volt köztük. Jellemző epizód: a diákoknak hajnalban nem volt szabad járni az utcán. Egyszer az egyik unokatestvérem megy haza hajnalban, látja, hogy Revuczki tanár úr kaszálja a füvet. Ezt akkor nem volt szabad, mert a község tulajdona volt. Azt mondta neki a tanár úr - kicsit hadarva beszélt: - Én se láttalak, te se láttál!

Az Árvaházba kezdtem iskolába járni 1938-ban (Ma 2. Sz. Ált. Iskola. A szerk.), aztán átkerültem a Központiba, hiszen odaköltöztünk lakni, majd a Gimnáziumba. Mi voltunk az utolsók, akik a régi nyolcosztályos gimnáziumban érettségiztünk.
Elemiben Melis Miska bácsi majd az idősebb Lipták Mihály tanított. Ötödikben a fia, Lipták Miska, aki másodkántor lett, s aki nagyon szeretett énekelni.
Apám közben nagyon sokszor nem volt otthon, időnként berángatták katonának. '38-tól többet volt távol, mint otthon. Valami vak véletlen folytán épp akkor kapott szabadságot, amikor az oroszok bejöttek Szarvasra. Átvonult fölötte a front, így a további keserveket megúszta.
Ekkor történt, hogy Szarvasra települt Temmel Gabriella, egy Bécsben végzett zongorista, aki zongoratanítással kezdett foglalkozni. Korábban apám elkezdett minket tanítani, dehát többnyire nem volt otthon. Olyan 9-10 éves koromban kezdtem el zongorát tanulni. Korábban is ütögettem a billentyűket, hiszen volt otthon zongora, de rendszeresen csak ekkor kezdtem gyakorolni. Ezt folytattam az érettségiig. Közben faltam az ilyen zenei dolgokat. Voltunk néhányan a zene iránt fogékonyabb diákok: Lang Guszti, aki néhány évvel följebb járt nálam, az öcsém is belemerült, aztán ott volt még Such Gyurka. Négyen-öten képviseltük a zene iránt érdeklődő ifjúságot. Osztálytársam volt még Kohút Csöpi, aki nagyon szépen énekelt, akkor még Schubertet, a Solweig dalát. Később táncdalénekes lett. Városi rendezvényeken léptünk fel, önképzőkörbe jártunk. Akkor még volt a gimnáziumban önképzőkör. Rendszeresen műveltük magunkat. Megmagyaráz-hatatlanul érdekes valami volt. Így teltek el a gimnáziumi évek.

- Én is a Központiba jártam. Jól emlékszem rátok. Komoly fiúk voltatok, állandóan szólt a zongora. Lipták Miska bácsi, a fiatalabb, aki énekre tanított minket, mindig példaképül állított elénk benneteket.- Igen, szerettünk gyakorolni. Szerencsére tágas volt a lakás, volt benne zongora is, harmónium is, köztük egy üres szoba, így nem zavartuk egymást.

- Kik tanítottak zongorázni?
- Szarvason Temmel Gabriella, aztán meghallgatásra, tanácsadásra jártunk Szegedre, Baranyi tanár úrhoz, ő volt a Konzi igazgatója; Pestre Ambrózihoz, aki zeneakadémiai tanár volt. Közben elkezdtem komponálni már diákkoromban. Így aztán érettségi után felvételiztem a Zeneakadémiára.

- Tehetséges voltál? Szorgalmas voltál? Felfigyelt Rád valaki?
- A dolgoknak ezzel a részével nem nagyon foglalkoztam. Jártam a magam útját. Otthon sem mondtam meg, hogy hova készülök. Elmentem felvételizni, és kész. Ez volt a természetes mozgásterületem. A létformám volt és maradt a zene.

- Kisgyermekkorodban sem biztattak? Édesapád? Zongoratanárod?
- Édesapám néha megnézte, mit csinálok, de nem szólt bele. Azt meg nem mondhatom, hogy Temmel Gabriellától egy idő után lehetett ilyesmit tanulni. Ő zongorázott, de a módszertannal nem sokat törődött.

- Autodidakta voltál?
- Ezt is lehet mondani. De egy idő után belekerültem a verklibe. Az embernek vannak bizonyos gondolkodási adottságai. Nem is tudom, hogy lehet ezt megfogalmazni. Első gimiben kettesem volt matekból, aztán kiderült, hogy én vagyok a legjobb matekos az iskolában. Pálosnál, amikor hetes volt a legjobb osztályzat, én írtam egyedül hetes dolgozatot, mert a levezetést ki kellett találnom, hiszen nem tanultam meg. Ez adottság. A zene és a matematika nagyon közel van egymáshoz. Nem direkt ez a kapcsolat, hanem a gondolkodás módja hasonló. Persze azért a matek az más. Később, mikor hazamentem, a legkisebb öcsém, István matekkönyvét már nem tudtam úgy olvasni, mint ő. Ő úgy olvasta, mint a krimit. Kibernetikus-matematikus lett belőle. Pedig ő is nagyon jól zongorázott. A fia ugyan mérnöki egyetemen van, de közben profi dzsessz-zongorista, konziba is járt. Szóval a mateknak van bizonyos összefüggése a zenével. Nem vagyok misztikus, de elgondolkoztató a görögök számmisztikája.

- Voltak-e olyan tanáraid, akik mélyebb benyomást gyakoroltak rád?
- Nekem nagyon kellemes emberem volt Pálos György, aki matematikát és algebrát tanított. Főleg emberségével hatott. Jó volt a Gasztonyi-féle nyelvtanítási módszer. Nála nem lehetett a franciaórán magyarul megszólalni, az ember rá volt kényszerítve, hogy akárhogyan is, de kifejezze magát. Érdekes és fontos volt a Hanzó Lajos-féle történelemoktatás is. Ő sajnos nagyon fiatalon meghalt. Az ötéves találkozónkon már nem volt ott.
Milyen érdekes ez! Mikor hetedikesek voltunk, mi rendeztük a majálist. Azon részt vettek a 25-30 éve végzett diákok. Akkor csodálkoztunk, hogy lehet ennyi idősen még élni. Most meg! Legutóbb volt a 40 éves találkozónk, a 45 éveset már elhagytuk. Azt mondtuk, olyan öregek vagyunk, hogy most már elég volt. Az is furcsa, hogy a későbbi tanári kar jó része közülünk került ki. Olyan érdekes látni, hogy akik ott ültek előttem, lestek meg puskáztak, milyen komoly tanárok lettek: Lovász Gyurka, Szatur Géza, Kurucz Miska, Árvai Pali. Volt, amikor három generáció is tanított a tantestületben.

- Tanáraim voltak ők is.
- Akkor te jobban ismered a helyzetet.

- A család anyai ágon is ismert volt a kisvárosban.
- Igen. A Müller nagyapának könyvkereskedése, könyvkötészete, nyomdája volt. Nem egyedül neki. Ott volt még Nagy Sándornak és az öreg Kiszely bácsinak is egy kisebb nyomdája. Szarvas akkor elbírt három nyomdát is. De a történet a század fordulóján kezdődött, akkor alapította Nagyagyapám a nyomdát. Aztán elment a háborúba, addig Nagyanyám vezette egyedül. Négy gyermeke is lett: egy fiú, három lány. Mozgékony üzletasszony volt, és nagyon jól tudott főzni. Amit én ma jó ízeknek tartok, azt a Nagyanyám főztjéből örököltem. A húszas években megözvegyült, és Karcsi fia vette át az üzemet. A mai egészségházzal - akkor postaépülettel - szemben volt az üzlet és a nyomda. Most üres telek van a helyén. Volt benne egy magasnyomó gép és egy kis Viktória névjegynyomó. Sok időt töltöttem el a nyomda körül. Később is, amikor a Zeneműkiadóban dolgoztam. A családból többen dolgoztak a nyomdában. A família Oszterland-ága nyomdász volt. Az Oszlárira magyarosított Lajos, akinek fia most Németországban él, szedő és a gépmester volt. Öltevényi János is szedőként dolgozott, Lippai bácsi a könyvkötészetben. Te már biztosan nem ismered ezeket a neveket.

Emlék 1958-ból

- Nagyon jól ismerem. Édesanyám a Müller-, majd a Nagy Sándor-féle nyomdában dolgozott, Öltevényiék életükben családunk jó barátai, Oszlári Lajos nem rég elhunyt első felesége, Kató néni lelkes lokálpatrióta, a Krónika támogatója volt. Lippai bácsi a későbbi Dobozkészítő KTSZ-ben Édesanyám egykori főnöke, ahol együtt dolgoztak Édesanyáddal, Etike nénivel. Ismerőseim a "Müller-gyerekek", Malmos Karcsi és Zizi.

- Na látod! Ilyen kicsi a világ. Visszatérve a nyomdára: Bár Karcsi nagybátyám vezette, Nagyanyám végigdolgozta az életét - az üzemben, a konyhában. Bár ott volt még a Dédanyám is, aki csak a háború után halt meg 93 éves korában. '48-ban államosították a nyomdát és a papírkereskedést. A könyvkötészet megmaradt, mert az olyan mikroüzem volt, hogy nem veszélyeztette az állami ipart.

- Kettős családi szál is ehhez a városhoz fűz.
- Igen, feleségem is szarvasi lány, a Dispiter családból származik. Igaz, hogy nem Szarvason ismerkedtünk meg. Még főiskolás voltam, amikor találkoztunk. Felnőtt lányunk itt él családjával Érden. Már unokánk is van. Tulajdonképpen ők játszottak nagy szerepet abban, hogy ebbe a városba költöztünk.

- Hogyan alakult zenei pályafutásod?
- 1950-ben felvettek a Zeneakadémiára. Azt mondta Apám, hogy jó. Ő is oda felvételizett 1920-ban, csak nem volt pénz, hát tanító lett. Ezzel el is dőlt a dolog. Gondolhatod, milyen jó módban éltünk a tanítói fizetésből. De közben hangolgatta a zongorákat, és ebből futotta a taníttatásunkra. Aztán eljutottunk addig, hogy ide-oda tudtunk dolgozni. Ez jövedelmet jelentett. Jól emlékszem az első ilyenre. Egy műsort állítottam össze a helyi MNDSZ-nek. Ezért annyi honoráriumot kértem, hogy legalább a kottapapírra jusson. De nem kaptam meg, mert azt mondták, hogy ez társadalmi munka.
1958-ban diplomáztam. Tanáraim közt volt Viski János; Szabó Ferencnél diplomáztam zeneszerzés szakon. A diplomamunkám egy szimfónia volt. Ez jelentette az indulást. Gyakornokként a Népművelési Intézetbe kerültem, majd a Zeneműkiadóhoz szerkesztőnek. Ezt '63-ig csináltam. Közben komponáltam vonóstriót, csellóversenyt. Kaptam ilyen-olyan kritikát, egyszer csak megszűnt az állásom. Sokáig én voltam az egyetlen állástalan zeneszerző. '67-ben visszakerültem a Zeneműkiadóhoz. A kottagrafika lett a szakterületem, ennek a főnöke lettem. Magyar találmány: a tussal rajzolt, "stemplizett" kottagrafika elindult világhódító útjára. Ehhez olyan csodálatos partnereim voltak, mint Szecsődi Ferenc, Szecsődi Irén énekes és Szecsődi Ferenc hegedűművész édesapja. A kottagrafikánk világszínvonalú lett. Ehhez tankönyvet is kellett produkálni. Sikerült olyat csinálni, hogy a legszebb kottaképet mi állítottuk elő. Ez a társaság még most is megvan, de kezd átmenni az egész számítógépre. Kicsit sajnálom is őket emiatt. De talán sikerül megmaradniuk.
Ezt 1973-ig csináltam. '69-ben meghalt Szabó Ferenc, a volt tanárom. Volt egy befejezetlen operája. Többen próbálták befejezni, de mindenki abbahagyta. Aztán engem kértek fel. Mondtam is a Feleségemnek, hogy vagy csinálok a Szabó Ferencnek egy operát, vagy az lesz, hogy Borgulya elrontotta Szabó operáját. Sikerült befejezni. Három szezonban ment, leadták a BBC-ben, a rádióban is többször lepörgették. Témám volt Móricz Légy jó mindhaláligja. Operát írtam belőle. Sikerült úgy megoldani Misi alakját és emberségét, hogy ez tényleg az a Nyilas Misi lett, akit az író megírt. "Én nem akarok debreceni diák lenni" - ebben nagyon sok minden van. Ez az opera az életemet azóta is meghatározza, erre odafigyeltek. Ebben benne van az intrika is, az elismerés is, a támogatás is. Meghívtak tanítani a Főiskolára 1975-ben. Aztán az Operához kerültem, a kottatár vezetője lettem. Itt voltam jó tíz évig, közben tanítottam a Főiskolán.
A legbüszkébb arra vagyok, hogy a magyar kottát világszínvonalra emeltük, a világon mindenütt eladható. Az operai ténykedésemből annak örülök, hogy bábáskodni tudtam Durkó Zsolt Mózesénél, Balassa Ajtón kívül című operájánál, Bozzai Csongor és Tünde operájánál, Szokolai Ecce homo című operájának a színrevitelében. A kottaügyek voltak az én kezemben. Minden jó lett, minden időben meglett. Ezek számomra a csendes elégtételek.
A komponálás végigkísérte az életemet. Komponáltam versenyműveket, vonósnégyeseket, operát, vokális műveket, kórusokat. Volt olyan időszak az életemben, amikor nem is írhattam mást, csak kórusműveket. Amikor állás nélkül voltam, mindig nyertem annyit a jeligés pályázatokon, amennyiből fenn tudtam tartani magam. De azért ezek bizonytalan dolgok, ezért kénytelen voltam állást is vállalni. Amit megcsináltam, azok meg is maradtak. Ma is fut még a Munkásőrdalom a Sose halunk meg című filmben. Ez kordokumentum. Már rég nem fogják tudni, mi volt a munkásőrség, amikor a dalt még dúdolni fogják. Aztán Bálint Ágnessel csináltunk egy bábdarabot, amely 26 évig ment. Életem csúcsnapja a Légy jó ... bemutatója. Aznap volt két bábszínházi és egy operai előadásom. Volt egy lengyel zeneszerző, Vinyawski születésének százéves évfordulóján egy zeneszerzői verseny, ahol indultam. Az egyetlen kiadott díjat én kaptam meg. Ez 1981-ben volt. Ment itthon is, de Lengyelországban jobban ismerték. Később Szenthelyi Miki játszotta, aztán bekerült a főiskolai versenyekre. Ez egy hegedű-szólószonáta. Néha kapok egy-egy prospektust Hustonból, Dél-Amerikából, Sidneyből, innen-onnan, szerzői jogdíjak is csordogálnak. Innen tudom, hogy játsszák.
Nagyon fontosnak tartom az immár tíz éve folyó munkát. Egy szegedi csellótanárral, Guardián Gáborral közösen írtunk egy csellóiskolát. Az első kötete már megjelent, készen van a második és harmadik is, kiadó kellene hozzá. Elég meredek visszhangok és harcok után úgy néz ki, hogy megy. Küldök egy dedikált példányt Szarvasra is, mert oda még nem került. Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Különben Gábornak a felesége révén erős szarvasi kötődése is van.

'93 óta négy csodálatos emberrel dolgozom együtt. Négy vak zongorista játszik kétszer kétkezest két zongorán. Számukra készítek átiratokat, részt veszek a próbáikon. Fantasztikus munkát végeznek, felszabadultan, humorral, rengeteg munkával.
Korábban két kórusművet komponáltam a szarvasi gimnázium évfordulóira. Az egyik: Gondolatok Tessedik Önéletrajzából, a másik a Vajda Péter halálára c. Petőfi-vers.
Nyugdíjban vagyok három éve, de ez nem jelent tétlenséget. Több vasat is tartok a tűzben. Tanítok továbbra is a Zeneakadémián zeneelméletet; a zeneszerzés permanens folyamat; dolgozom az említett Csellóiskolán; dolgozom a vak zongoristákkal; a kottaképet előállító munkacsoporttal is tartom a kapcsolatot. Kellemes élmény, hogy olyan növendékeim vannak, akik ma már tanárkollégák, vagy akik még ma is "fölfedeznek", eljönnek és elbeszélgetünk.

- Vidéken élsz az utóbbi három évben - több évtizedes fővárosi élet után. Lehet-e itt újból gyökeret verni?
- Az interjú előtt beszélgettünk arról, hol vannak a gyökereink. Abban megállapodtunk, hogy nem az aszfaltban. 18 éves koromig Szarvason, tehát vidéken éltem, a gyökereim valahol ott vannak. Egyszer felajánlották Amerikában, hogy maradjunk kint. Vén fát nem ültetnek át, válaszoltam. Visszaültetni talán lehet. Talán vissza lehet menekülni a természetbe, s így életben lehet maradni. Gondolom, a szarvasi létnek is ez az egyik alapja: a szabad levegő és a napfény kárpótol sok olyan dologért, amit intrikának vagy más egyébnek tudunk. A természetben az ember meg tud maradni saját magának. Van, akinek ez nem jó, de hát az ember saját magával nem veszekszik, hanem próbál valamit csinálni. Vidéken, így Szarvason i s talán ezt a nyugodt életet meg lehet teremteni, s akinek ez már megvan, az örüljön neki.