Hanzó Ildikó
Halok, hullok ájulok

Na jó, mondjuk, akkor most én is ideírom, amit gondolok, háziasszony, mosott ruhák, edények, elvégzetlen dolgok között időben, fésületlenül, csak azt, ami éppen most jut , hogy 'halok, hullok, ájulok", talán az egyetlen, amit még tudok, végzem a kötelességemet (ha az) még hálóingben, közben a kisfiam kiveri a fejemből a gondolatokat, talán mondjuk, mint Strindberg ÁLOMJÁTÉKÁBAN Lina, kezében vödör, vagy épp amit csinál, és várom, hogy észrevegyék, hogy másképpen is vagyok, csak ne kelljen befogni a számat, és mégis lophassak néha a "csillagok mögé tett vágyból" (meg abból is, hogy odatetted éppen), én még hullani is fölfelé szeretnék, mint a kavargó hópihe, leginkább hópihének érzem magam néha, vannak olyan vágyaim, amiket már elő kellett vennem onnan, néha olyan is van, hogy sírjak, hogy kibőgjem magamból a vágyat, az álmok pedig megírják a verset, néha már csak a fűszálak sóhajtanak velem a csöndnek és csak a szél szeret, meg a halott Virginia, aki mindig megértett, nekem tudod az álmok súgnak, hülyeség mondanád, az egyes szám első személyben hajlamos érzelgőssé válni, csakhogy én még élek, ugye? hát akárhogy is! Nem tudok más számban és személyben gondolkodni magamról, de rólad tudok 1. szám 1. személyben, mert az könnyebb, és még az is, hogy növény legyek, vagy madár, mondjuk fecske, akkor ott megállhatnánk, hogy benned a verseid sorban vannak én meg összekeverve olvashatom őket és a gondolataidat átcsoportosítva új verseket írhatok belőlük, meg ami róluk eszembe jut, és akkor egy végtelen vers van bennünk, a tied, az enyém, ha kellesz előveszem a gondolataidat és itt vagy, pedig ez borzasztó, mert talán szükségem volna a testedre is, legalább néha, hogy érezzelek, mintha mellettem ülnél (vagy ölelkeznénk) mert így csak a gondolataink szeretkeznének egymással, persze (hátha) jobb is ez így, talán neked is ez jut?